Kissé nehezen indul be a POSZT harmadik napja: a szokásos szakmai beszélgetés ezúttal elcsúszik, hiszen a Vígszínház Makrancos Katája a harmadik nap estéjén megy – a többiekkel ellentétben egyetlen egyszer. Elmarad a színészképzés jövőjéről szervezett beszélgetés is, így aztán a Nyílt Fórum kötet drámavitájával indul a program…
Lassan beszállingózik a közönség a vitára, bár ez esetben inkább szakmát mondhatnánk: az első drámás Szép Annabella darabját a moderátor Csáki Judit és a felkért opponensek, Forgách András és Radnóti Sándor mellett a nézőtéren dramaturgok szedik ízekre. Elsődrámás szerző legyen a talpán, aki állja a sarat, de a szöveget – minden hibája és ügyetlensége ellenére – nem gyepálják túlságosan, és a szerző is „életben marad” a végére. Menet közben az áram is megjön, így aztán a fülledt kisteremből úgy távozhatunk, hogy beindul a légkondi.
Hűvös levegő fogad bennünket a Művészetek és Irodalom Háza nagyelőadójában is. Ezért is érdemes felolvasószínházba járni: a 30 fokos és kb. 90 százalékos páratartalmú külvilágot fizikailag is kizárjuk: a kellemes viszonyok véglegesen feledtetik a vihar előtti fülledtséget. Szálinger Balázs Köztársaság című művével folytatódik a felolvasó-sor. A másfél óra úgy repül el, mint egy tollpihe: gyors, lendületes, egy svungra írt szöveg – később kiderül a beszélgetés során, hogy Szálinger pár nap alatt ír egy ilyet, irigyelhetjük is érte… A későbbi Julius Caesar, az izgága fiatalember, a Köztársaság feltétlen híve áll a darab középpontjában, és ellenfele, Hariszteász, aki saját, demokratikus kalózbirodalmat épít ki maga körül. A szerkezet nyomaiban emlékeztet a Caligula helytartójára: két éles elme küzd egymás ellen, érvek és ellenérvek hangzanak el, a néző pedig döntse el, hogy mire jut velük. Gazsó György Hariszteásza szinte színpadképes úgy, ahogy van. Kicsit a komikum felé tolja a figurát, ezzel téve szimpatikussá a kalózvezért, akin pedig életek múlnak… Ellenfele, a fiatal Gaius Tasnádi Bence felolvasásában nyegle, intelligens fiú, tekintélyes felmenőkkel. Nem lehet számon kérni egy ilyen bemutatón az alakítás hiányát, így aztán inkább azt mondjuk: a többiek helytálltak, derekasan, de azért felolvasószínházasan. Egy ponton bizonytalanodunk el: az egyik kulcsfontosságú szerepet Faragó Zsuzsa, az előadás dramaturgja kapta, aki azért nem színész…
A felolvaószínház után szuszanatnyi szünet, visszaút a színházba a szinte folyadék-légben, és máris beülhetünk a Vígszínház Makrancos Katájára. Az előadásnak jót tett a bemutató óta eltelt idő: pörgős, koreográfiája egyáltalán nem törik meg, úgy gördül, ahogy Varró Dániel új fordításának poénjai dőlnek ki a szereplők szájából. Folyamatos sziporkarengeteg, megállás nélküli forgatag. Gothár Péter rendezése és díszlete nem kíméli a színészeket. Elöl csiki-csuki megoldásokkal operáló színpad, amely erősen emlékeztet Valló György Vígszínház-béli Revizor-díszletére. Balra hozzá épített, nem túl széles rámpa, amely egészen a fenékig emelkedik, egy újabb a nézőtérrel párhuzamos, emelt rámpa-színpad. A kettő között üres tér. Ekkora tempó mellett csoda, hogy nem sérült le senki, bár az ötödik sorból látszik néhány lenyúzott térd és beütött sípcsont.
És még mintha az időjárás is be lett volna kalkulálva az előadásba: egy adott ponton akkorát dördül az ég, és úgy kezd esni, mintha ki lett volna találva a dolog, a szünetben kifelé battyogva többen azt gondolják, hogy az előadás része a hangzavar, amely kétségtelenül –feltételezhetően a szellőztetés okán – a színpadfenék felől hallatszik.
Az előadás azonban kissé zavarosan indul: prológgal, amelyben az „Ide nekem az oroszlánt is”-tól az „A horse, a horse! My kingdom for a horse!”-ig egy csomó Shakespeare-citátum elhangzik, hol magyarul, hol angolul. Aztán fejbevágnak egy pasit, aki a következőkben már a főszereplő lesz. A keret annyiban marad, a végén a pasi, aki a koncepció szerint az egészet végigálmodja, kitakarodik a színről, de hogy a keret többi szereplője hova tűnik, arról nem esik szó.
Gothár Péter a Makrancos Katából nem egyszerűen az évődést, nem a hárpia megzabolázását emeli ki: itt két, szellemileg egyenrangú ember csap össze, Kata az emancipáció csúcsa, csak azért hódol be Petruchiónak, mert megunja a dolgot, valójában eszében sincs megalázkodni, feladni az egyéniségét, függetlenségét, stb. Az előadás a többi figurát csak díszletként használja: bohózatba illő, két dimenziós alakok asszisztálnak a fő motívumhoz, miközben a háttérben komoly színháztörténeti utalások láthatóak – ha nem vonja el a figyelmünket az, ami az emelt színpadon látszik. Gothár rendezésében folyamatosan ott van egy masszív tömeg a színen: a háttérből figyelnek, és ha kell, kellékesként működnek közre, behoznak és kivisznek tárgyakat, mozgatják a díszletet, néha maguk is díszletelemként szolgálnak. Precíz, pontos elgondolás, illik a Shakespeare-korabeli színjátszásról tanultakhoz.
A címszerepet – a szokásosnál idősebb – Börcsök Enikő játssza. Nem véletlen a koncepció: Kata nem egy hisztis fruska, hanem egy érett, igényes nő, aki a történelmi korhoz képest haladó eszmékkel bír: nem hajlandó hozzámenni az első jöttmenthez, akinek az ölébe belökik. Aztán mégis győz a kényszer, és ez a tapasztalt, bölcs nő egy lüttyő asszonyaként tér magához. Petruchio pökhendisége, macsósága, széltolósága egy filozófust rejt – elég hatásosan. Nagy Ervin félelmetes energiákkal hajtja előre az előadást, minden hozzá igazodik, és jól is van ez így. Méltó ellenfele Börcsöknek, az sem zavarna bennünket, ha a rendezői koncepció kiirtana mellőlük minden felesleges szereplőt, és csak velük foglalkozna… Végülis az illúzió így is megvan: hogy kinek mi a motivációja a továbbiakban, az egyáltalán nem érdekel…
Fotók:
Köztársaság: Tóth László
Makrancos Kata: Dömölky Dániel
