Egy igaz huszár története – Kiss Sándor

Nincsen vágta huszárok nélkül. De mitől válik egy huszár halhatatlanná?

A magyar huszárság erényei között évszázadokon át kimagasló szerepet töltöttek be a hűség, a bajtársiasság, a segítőkészség, a felelősségtudat és az önfeláldozás. Mindezek különösen az 1848-49-es szabadságharcban mutatkoztak meg, s a Székely-huszárok helytállásában, különösen pedig parancsnokuk, Kiss Sándor huszár ezredes tevékenységében a legtisztább módon nyilvánultak meg. Nem hiába illették a hősi harcokra visszaemlékezők a vitéz ezredest a „Tömösi-szoros Leonidasa” megtisztelő jelzővel.

Bár birodalmi katonaiskolában képezték ki, s az uralkodó szolgálatának mindenek felettiségét sulykolták a törekvő tisztbe, huszáraival együtt pontosan tudták a magyar katona kötelességét, amikor választára kényszerültek a haza és az uralkodó között.

 kissa1

A Székely-huszárezred, mivel határőrvidéki alakulat volt, nem állt teljes létszámban fegyverben. Ám amikor a délvidéki szerb felkelés, és a Török Birodalomból beözönlő szerviánus martolóccsapatok ellen a bácskai magyar és német települések megvédésére segítséget kért a székely határőröktől gróf Batthyány Lajos miniszterelnök, egy osztályuk (majd 250 huszár) lóra ült. Három hónapon keresztül védték előbb Futak, majd Feketehegy lakosságát.

Pedig szeptember végétől már Erdélyben is megtörtént a baj, s néhány hét múlva a forradalom ellen forduló császári haderő és a román felkelés a Székelyföldet elzárta az anyaországtól. Bár a huszárok szívét a szűkebb pátriáért, a családjukért érzett aggodalom hazahúzta, még hetekig a szűkebb Magyarországon szolgálták a közös ügyet.

Ekkor már Kiss Sándor volt őrnagyként a parancsnokuk, aki decembertől ütközetről ütközetre vezette a székely huszárosztályt a legendás Bem apó erdélyi hadjáratában. Kiss Sándor Bem egyik legmegbízhatóbb alvezérének bizonyult a harcban és a szervezésben, kiképzésben egyaránt.  A Székelyföldre visszatérve ő irányította a huszárezred teljes mozgósítását, újoncokkal feltöltését, kiképzését. Felelősségteljes tanítója lett újonc huszárainak, s példaképe veterán, harcedzett katonáinak. Ezredesként az egyik legveszélyesebb parancsnokságot kapta meg, a brassói hadosztály vezényletét.

bem

Itt tört be az 1849.június 19-20-án lezajlott két napos véres csatában az Erdély lerohanására küldött orosz V. hadtest. Az iszonyatos túlerővel özönlő orosz csapatok előtt csak nagy véráldozattal leküzdhető akadályként szállt szembe a csekély létszámú, zömében újoncokból álló hadosztály. Itt már a példaadáson túl a parancsnok önfeláldozására is szükség volt. Az újoncok parancsnokuk – főleg, ha az tanítómesterük is – elvesztésével kitartásukat, bátorságukat is vesztik, pontosan tudta ezt Kiss Sándor. Ezért a sokadik orosz roham visszaverése során a lováról sebesülten lezuhanó huszártiszt soha nem látott dolgot tett az utolsó védőállásban. Mivel lóra már nem tudott ülni, katonáival emeltette fejük fölé magát a sánc tetején, hogy minden katonája lássa, a vezér még él, és kivont karddal vezényelte a védelmet – amíg mindent el nem söpört az oroszok végső rohama.

A legenda szerint a vérveszteségtől elgyengült Kiss Sándor ezredes székre kötöztette magát, hogy el ne zuhanjon, s a sánc tetejére helyeztetve magát vezényelte az ütközetet, miközben hűséges honvédei testükkel fedezték a lövésektől. A jelenet festő vásznára való, meg is született később erről egy csatakép, a katonáiért érzett felelősség és a hazáért való önfeláldozás szívbemarkoló apoteózisaként.

kisaa2

A súlyos sebesültként fogságba esett Kiss Sándort az oroszok megbecsült hadifogolyként vitték Csernovicbe. A császári hatóságoknak történő átadása előtt, a büszke huszártiszt a várható megaláztatása elkerülése miatt önkezével vetett véget életének. Emléke a székelyek között azonban sokáig elevenen élt a „Tömöri-szoros Leonidasa”-ként, amit most a Nemzeti Vágta idéz újra fel – hiszen máig ható, eleven példa a tevékenysége lovas embernek és az interaktív világban felnövekvőknek egyaránt.