Idén a POSZT nemcsak a színházé, sokkal inkább a zavart pislogásé. Mindig voltak „mi” és „ők”, most a tíz nap feszült fásultságban és robbanásszerű feszültségben telt – és mellesleg zajlott a fesztivál, amelynek céljáról kinek-kinek más a véleménye.
„A POSZT-nak mint tipikus provinciális jelenségnek kettős arculata van. Nemzetközi értékeinket kontraszelektálja, a hazai szelekciót felülértékeli: megerősíti a látszatot, hogy csak az számít, >>aki jelen van Pécsett<<” – írja Koltai Tamás az ÉS 2010. június 4-iki számában. Ennek értelmében – talán már az elejétől – negligálja a POSZTot, nem megy el a találkozóra, hiszen nem tartja semmire. Évek óta fogalmazza meg ugyanezen véleményét az ÉS hasábjain, így markáns álláspontja nagyon is jól körvonalazódik. Pontosabban: negligálta, nem ment, fogalmazta, körvonalazódott. Ugyanis Koltai Tamás idén elfogadta a POSZT felkérését, és beült a zsűribe. Ez csak egy kiragadott példa arra, hogy milyen megalkuvásokra és jól felfogott érdekek érvényesítésére került, kerül sor – főleg idén. A POSZTba bevásárolta magát a Magyar Teátrumi Társaság, és ezzel kezdetét vette egy kényszerű együttélés: a két társaság tagjai sokszor nem is voltak hajlandóak egymással leülni, itt viszont muszáj együtt dolgozniuk. Hogy hosszú távon hová vezet ez a helyzet, nem tudni, mindenesetre nem valószínű, hogy nagy egymáshoz borulás lesz a vége.
Sokak szerint a versenyprogram válogatása is ennek a kényszerű helyzetnek az eredmény: nem a minőség, hanem „egyéb szempontok” játszottak benne közre. Ahogy Csáki Judit, a Kaposvári Egyetem Művészeti Kar Színházi Tanszékének leköszönő vezetője, színházkritikus fogalmazott az Indexnek: „Csatabárddal temetjük az árkot”.
A háttérben zajló viharokkal együtt a POSZT díjazottjai nem okoztak megrökönyödést. Soha nem értettem, hogy a legjobb előadásnak és a legjobb rendezésnek járó díjat miért kell szétválasztani, idén viszont ennek helye volt: a szombathelyi Szentivánéji álom a társulat együttes munkájának eredménye, ezt fejezi ki a tapsrend is, vagyis annak hiánya: az összes résztvevő együtt hajolt meg a majd’ négy órás előadás végén. Hogy Mohácsi János miért kapott a legjobb rendezőnek járó elismerést, az – munkamódszerének ismeretében – a legjobb indulattal is érdekesnek nevezhető. Ezzel együtt a legjobb előadás díját sokkal inkább megérdemelte volna, mint a marosvásárhelyi Bányavirág, amely kétségtelenül a jobbak között volt, de két nagyszerű színész együttes teljesítménye viszi el az előadást – amely teljesítményt a színészzsűri joggal ismert el a legjobb színésznek járó díjjal – megosztva.
És ha már itt tartunk: a POSZTon három zsűri van, egy szakmai, egy színész- és egy közönségzsűri. A fesztiválon 14 előadás volt idén, és ha egy előadás nem kapott valamilyen elismerést a három zsűritől, akkor annak nagyon rossznak kellett lenni. Vagy nem jól lobbizott az adott színház vezetése, nem jó emberekkel kávézott, esetleg x. Idén a nyíregyházi Koccanás, a kolozsvári Hedda Gabler, az Örkény-beli János király és a veszprémi Értelem és érzelem maradt hoppon. A Hedda Gablerre nem jutottunk be, de a Koccanást majdhogynem jogosnak gondolnám, az Értelem és érzelem pedig nyugodtan elvihette volna a legjobb dramaturgi munkának járó elismerést – a Bánk bán mai magyarítása semmiképpen nem mérhető ahhoz a munkához, amit egy romantikus regény színpadra alkalmazása jelent… A János király pedig valószínűleg semmilyen kategóriába nem fért bele, mindenesetre egy alternatív legjobb férfi mellékszereplő-díjat Máthé Zsolt kiérdemelhetne a köpönyeg helyett nyakkendőforgató francia és angol követ megformálásáért. Nem kisebbítve Mészáros Tibor érdemeit, csak halkan jegyeznénk meg: a két – pontosabban három – alakítás főleg mennyiségben – de néha minőségben is – összehasonlíthatatlan.
A legjobb női főszereplő díjával a zsűrik nagyot alkottak: már az elején nyilvánvaló volt, hogy Tóth Auguszta a Trióban kiemelkedő, de amikor néhány nappal később Kováts Adél színre lépett a Vágyvillamosban, szinte vele sírtunk a meghajlásnál. A melyik ujjamat harapjam le-helyzetet úgy oldották meg, hogy a szakmai zsűritől Kováts Adél, a színészzsűritől Tóth Auguszta kapta az elismerést. Csak ebben a kérdésben éreztük jogosnak, hogy két szakmai grémium legyen.
A legjobb díszletnek járó díjat a debreceni Scapin, a szemfényvesztő nyerte, amivel nem igazán tudunk mit kezdeni: jól megkomponált rendetlensége, hatalmasra tornyozott székei, hányavetien lepukkasztott hotel-lobbyja találékony, de akkor már sokkal többre tartom a szombathelyi Szentivánéji ferde rámpáját az állandó esővel, a hangszerszámként és díszletelemként is ragyogóan használt körfűrészekkel és rugókkal. Egyszerűségében és funkcionalitásában is zseniális, minden másodpercben nyújt valami újat. Nem hagyományos tervezés, az kétségtelen, de hát az új dolgok viszik (vinnék) előre a színházat…
Mellékvágány, de igen fontos mellékvágány, hogy ha a szakmai zsűri összetétele körül ilyen viharos küzdelmek folynak, vajon miért nem háborodik fel senki azon, hogy a színészzsűri – ha már ilyen konzekvensen fontosnak tartják a szervezők a létét – gyakorlatilag fű alatt tevődik össze. Vagy ez afféle szükséges rossz: egy gesztus idős színészek és színésznők felé, de magának a zsűri döntésnek semmi jelentősége nincs? Akkor miért is van színészzsűri?
És persze ott van a Zsolnay Kulturális Negyed, mint a város legújabb multikulti helyszínének kérdése. Régebben a bazilika előtti téren boldog-boldogtalan vehetett bármit a kakasnyalókától a különleges, ízesített pálinkákig, miközben „mellesleg” a sétatér színpadján színvonalas koncertek zajlottak. Most pénzhiány miatt a POSZT nem tudott ide „kitelepülni”, a fesztivál utolsó napján kezdődött, tőle függetlenül a Sétatér fesztivál. Az OFF programok kikerültek a régi Zsolnay gyár területére, és bár többször is meóztuk a nagyközönséget különböző időpontokban, alig találtunk városiakat, akik itt lézengtek volna. A pécsiek nem járnak ki ide, a fesztivál közepétől pedig a POSZTolók is csak gyalog tudtak kibattyogni a programokra a városközponttól 20 percnyire található komplexumba: a városnéző kisbusz kihasználatlanság miatt este 5 után már nem ment ki odáig…
A díjazottak listáját itt találod.