Tasnádi István már megint az ember kisszerűségét pécézte ki: a Paravarieté az, amit a címe sugall: középszerű varietéműsor paródiája, amelyet a szereplők mellett a néző is végigparáz. Legalábbis ha nő: mi van, a túl sokat könnyezünk a röhögéstől?
A Paravarieté nem egy randibarát előadás. Semmiképpen nem javasoljuk friss pároknak, akik még nem tudják, hogy a másik milyen, amikor vinnyogva röhög vagy csuklik, esetleg más, be nem azonosítható hangokat ad kínjában. Arról nem is beszélve, hogy az esti smink maradványait nincs az a pamacs vagy ecset, ami rendbe hozná. Két eset marad: előadás után, még a villanyok felkapcsolása előtt párunkra ráordítunk, hogy csukja be a szemét, és maradjon úgy addig, amíg el nem búcsúzunk egymástól, vagy eleve papírzacskóval a fejünkön jelenünk meg, de ekkor legalább sem a sminkkel sem a frizurával nem kell törődnünk. Igaz, valószínűleg a pasival sem, de legalább vigasztalhat bennünket a tudat, hogy aki így itt hagy bennünket, annak semmi humora nincs, és egyébként is szervülünk az előadáshoz a jelmezünkkel.
Mert a Paravarieté nem más, mint jó – de leginkább rossz – varietészámok sora, amelyet a szereplők írtak, akiket az ALKA.T színészei alakítanak. Dupla csavar van itt, kérem szépen, és ezt tetézendő az előjátékban feltűnt államtitkár egyben a világ legunalmasabb embereként is feltűnik, de Buflakár Béla magánszáma elmossa az előkép ügyetlenségeit.
Az este hőse, sőt hősnője Szabóné Hajagos Bettina (szigorúan pontos i-vel, nem y-nal), aki egyrészt műkedvelő színésznő, aki minden poénért megküzd, másrészt családanya, két gyermek (GyuszikaLacika és LacikaGyuszika) anyja. Emellett el kell viselnie férjét, aki Zoroaszter Leó néven borzalmas verseket ír autómosásról és a napi rutinról, és aki időnként laposan elagyabugyálja.
Majd egy szerencsétlen baleset után összekeverednek idők és síkok, Betti férje meghalt, de mégsem halt meg, és Béla, aki egy 35 évvel ezelőtti adminisztrációs hiba (abortuszkérelemre elmaradt válasz) okán untatja az emberiséget, szintén Bettivel él. A szép, nagy család a karácsonyi asztal mellett gyepálja egymást (úgyismint a szeretet ünnepe), miközben Béla sarokba állított karácsonyfa-jelmezben pózol.
Eddig a fura történet, amelynek végére semmiképpen nem kívánkozik az államtitkári szál, de sajnos ott van. Eddigre már szétröhögtük az agyunkat, megbocsátóbbak vagyunk, de valahogy egy kis üröm vegyül az estébe. Csákányi Eszter a tavalyi Vidor Fesztiválon Szabóné Hajagos Bettina szerepéért megkapta a legjobb női főszereplőnek járó díjat, de mi szívesen odaítélnénk a legjobb legunalmasabb ember-imitátor díjat Hegyi Norbertnek, ha lehetséges lenne. Emellett Katona László is kipróbálhatta magát végre egy kicsit ördögibb szerepben is, de sajnos Felhőfi Kiss Lászlónak már megint egy nyeszledt átlagember-figura jutott. Szemenyei János az akusztikus hatásokkal van elfoglalva, ami nem baj, de sajnos nem nagyon kapott színészként emlékezetes pillanatot…
Maga a darab is némileg hányatott sorsú mű. A Fészek Klubban mutatták be a Krétakör művészeti 2003-ban, majd teljesen átírva Kaposváron mutatták be, de megjárta Marosvásárhelyet is. A mostani, harmadik változat két éve a Szikra színpadán mutatkozott be, de azóta onnan is eljött, és a Centrál kisszínpadán talált új helyet magának – a szerző rendezésében. Remélhetően végre egy helyben és változatlan formában marad…
Fotó: Jókúti György
