Az értetlenség kora

Vagy bennem, vagy a frontban van a hiba, de a vasárnapi napot mindennek elkönyvelhetjük, csak sikertörténetnek nem.



A délelőtti szakmai vita kivételesen egészen értelmesen zajlott, voltak szakmai érvek és ellenértek, elemzés is zajlott – végülis erre lenne kitalálva az egész, kéremszépen. Aztán nagyjából 3 körül abba maradt a sikerszéria: Pungor András Vakvarjúcskájának felolvasószínházi előadása alatt végig azon kellett gondolkodni, hogy vajon én vagyok a hülye vagy tényleg ennyire zavaros a történet.

Merthogy hat színész játszik vagy tíz szerepet, sokszor követhetetlen, hogy éppen melyik karakter beszél, gyakran ugyanaz a színész játszik párbeszédet apa és fia között, így aztán fogalmam sincs, hogy a feldolgozás szerencsétlen, vagy a darab úgy, ahogy van, unalmas, középszerű és követhetetlen, miközben rosszul megírt párbeszédekben bontakozik ki.

Pedig izgalmas lenne a felvetés: az apák bűneiért a fiak úgy fizetnek, hogy maguk is elkövetik ugyanazt a hibát. Van egy érdekes karakter is: Lacikáé, aki némileg debil, mégis képes „varázsolni”, talán ért az állatok nyelvén, talán nem, és közben valami titokzatosság lengi körül a házat, amelyben lakik…

A nagy ijedtségre muszáj volt egyet lazítani: a városnéző kisbusz délutánonként átalakul, a Zsolnay negyed és a belváros közötti menetrenden kívüli járatként üzemel. A levegő úgyis bepállott szivacshoz hasonlít, meg végre büntetlenül lehetünk gyerekek. Nosza egy fordulóra, fél óra egy retúrkör. A Zsolnay negyedbe gyalog hosszabb úton kb. 20 perc alatt ér az ember, „felülről” kicsit lepukkant épületek sora mellett halad el, majd beér egy mesebirodalomba, de erről majd később. A negyedet „alulról” lezáró felújított gyárépületig jut az átlagos kultúrafogyasztó, azon túl nem igazán merészkedik – jobban is teszi. Alulról a kisbusszal kerülve megértjük, miért: a Tudásközpont és a Kodály Központ impozáns, európai színvonalú épületeivel szemben a Zsolnay úton elhagyott, gazos telkek, az összedőlés szélén álló házak sorakoznak, amelyeket a hirtelenjében felhúzott színes faparavánok sem tudják feledtetni.

Visszaérve a Széchenyi tér mediterrán, hársfaszagos-leanderillatos-korzózós hangulatába visszaérve cseppet megszeppenünk, majd beülünk a Katona A filozófus című előadására, amellyel megint nem nagyon tudunk mit kezdeni. Van két fiatal, akiket az isten is egymásnak teremtett, de még nem tudják. Mindketten műveltek, szépek, fiatalok, körülöttük meg csak a mocsok, úgy csillognak ki a szürke tömegből, mint igazgyöngy a durva felületű kagylóból. Bessenyei György darabja nem egy nagy  mélységekkel operáló mű: a vándortruppok világába talán nem is kellett több: könnyen azonosítható figurák, nem túl bonyolult történetmesélés, hepiend, amelyet már előre tudunk.

Vajon mit ad ehhez hozzá Gothár Péter rendezése? Először is székelykaput, falusi hangulatot, mezítlábas parasztokat, magukat mórikáló, nagyfaros nőket, romlatlan leányt, filozófus hajlamú fiút, tökhülye szubrettet és még hülyébb táncos komikust. Nem véletlen a kifejezés: a darab úgy épül fel, mint egy operett: a bonviván, a primadonna, a szubrett és a táncos komikus nagyszerűen beazonosítható az első pillanattól kezdve, de a Gothár által választott nyelvet időről időre ledobja magáról a szöveg. A szereplők ugyanis felváltva beszélnek székelyesen, erdélyiesen és palócosan. Ha mondjuk az lenne, hogy a parasztok a palóc dialektusban, az urak pedig erdélyiesen szólnának, lenne értelme a dolognak, de itt egy karakteren belül is váltakoznak a tájszólások, és ez olykor nagy – reménytelenségre ítélt – munkát jelent a nézőnek.

A rendező – újfent – maga a díszlettervező is: hátul egy palánk határolja a ferde színpadot, amelyen csak egy-egy jelzésszerű díszlet jelenik meg, majd belógatnak a primadonna számára egy – szintén operettbe illő – hintát a térbe, a bunkó helyiek a hülye pipiskedő szokásaikkal és eszközeikkel állandó humorforrást jelentenek, de az egyetlen ötlet, amit díjazni tudunk, az a fehér fonál, amely mint a házasulás kényszere folyamatosan behálózza a két ellene ágáló főszereplőt.

A megértésre törekvést nagyjából a felénél feladjuk: a darab mondanivalója teljesen szimpla: nem biztos, hogy az okoskodás nem taszít bennünket ugyanabba a masszába, amelyből kimászni próbálunk. Gondoltam, hogy csupán színésztechnikai eszközök felmutatásán túl is képes valami pluszt adni ehhez a rendező, de sajnos nem. Kérdés, hogy egy ilyen beszédtechnika órának beillő próbálkozás – azon túl, hogy a színészek minden nehezítő körülmény ellenére képesek karaktereket formálni – érdekes-e egy átlagnéző számára.

Fotók:

Vakvarjúcska: Tóth László

A filozófus: Dömölky Dániel