Ernest Hemingway nevét a google képkeresőbe beütve szinte csak ősz szakállas, cinikusan huncut tekintetű férfi képeit fogjuk találni. Pedig volt idő, amikor a húszas évei elején még ábrándos-barna szemmel ácsingózott a sikerre…
Hemingway éppolyan sikeréhes volt, mint bármely más fiatal szerző a maga idejében: kétségbeesetten küzdött nemcsak a mondatokkal, hanem önmagával is. Közvetlenül az első világháború után, zaklatott ideg- és egzisztenciális állapotban találkozott Hadley Richardsonnal, az akkor már vénlánynak számító, konzervatív külsejű és konzervatív családból érkező, huszonnyolc éves nővel. A huszonegy éves Hemingwayt megigézte a nő – mint ahogy aztán később számos más nő is –, és hevesen udvarolni kezdett neki. A múlt század húszas éveiben, 1920 és ’26 között folytatott viszonyuk, majd házasságuk éppen egybeesett a Hemingway első alkotói időszakával. Chicagóban találkoztak, majd – részben a szesztilalom miatt, részben a nő ölébe pottyant örökség jóvoltából – hirtelen Párizsban kötöttek ki. Paula McLain A párizsi feleség című könyve ezt a hat évet kísérli meg rekonstruálni regényes formában. Nem dokumentumregényről van szó, jórészt Hadley szemszögéből láthatjuk az eseményeket, ő a regény elbeszélője, az eseményeket az ő szűrőjén keresztül látjuk.
A szerző szerint a regény alapos kutatás eredményeképp jött létre, amit nem vitatunk tőle, viszont azzal, hogy szubjektív elbeszélőt választott, eleve elmossa a határt a fikció és a nem fiktív elemek között. Kérdés, hogy hol húzódik a határ. Kérdés, hogy nem részrehajló-e, hogy az áldozat, a megcsalt asszony szemszögéből látunk mindent.
Nem védeni akarom a hűtlen férjet, de tény, hogy egy háborús traumán átesett ember soha az életben nem lesz hétköznapi értelemben „normális”. Mint ahogy azt a regény leírja: a házasság idején az akkor még fiatal Hemingway rémálmokkal küszködött, ugyanakkor az is tény, hogy anyja már kisgyermek korától rövid pórázon tartotta, és ez a két trauma egész életén végighúzódott. Ahogy Gertrude Stein mondta: „Mindannyian ezek vagytok, az összes fiatal aki a háborúban szolgált. Ti vagytok az elveszett nemzedék.”. És ha már elveszett nemzedék: a könyvben az időszak legnagyobb alakjai vonulnak fel. Az önkéntes párizsi száműzetést vállaló irodalmárok és irodalom közeli alakok fel-felbukkannak a regény lapjain, így lassan kibontakoznak az időszak életmódjának körvonalai: a pernaud-gőzös éjszakák a lázas írással és az olcsó étel megszerzésével járó nappalok, a szerelemmel, majd várakozással és reményvesztett hiábavalósággal töltött napok. Ezek a legkritikusabb, egyben legjobb részei a könyvnek: a z elbeszélő mintha állandó várakozásban lenne, mint Solveig, aki élete végéig várja a maga Peer Gyntjét.
Persze a sztori végét tudjuk: Párizs után Toronto, majd az első fiú, a Stein tanácsára egyszerűsített, minimalista stílusban megfogalmazott novelláskötet, az első siker, A nap is felkel, majd a válás – amelynek előzményeit, tényét és következményeit a regényben is olvashatjuk. Az, hogy aztán Hemingway apja ugyanúgy pisztollyal vetett véget életének, mint Hadley-é, tragikussá színezi az amúgy sem hétköznapi kapcsolatot. Viszont továbbra is kérdés, hogy az 1920-as években egy haladó szemléletű asszony valóban nem csinál-e mást, csak főz, mos, takarít napszámban, miközben ismerősi köreiben csupa nagyszerű művész van?
Ezekről az évekről mesél Hemingway a Vándorünnepben. Érdekes összecsengéseket olvashatunk ki a két könyvből: bizonyos, hogy Paula McLain olvasta a szerző félbemaradt, majd unokája által befejezett művét. Már akkor gyanús volt a dolog, amikor a „megtalálni egyetlen igaz mondatot”-motívum itt is feltűnt…
A könyvet nálunk az Alexandra adta ki, Csonka Ágnes fordításában. Mivel a kötet szerkesztőt nem, csak felelős szerkesztőt tüntet fel, így nem tudjuk, kit tegyünk felelőssé egy-egy bakugrásáért, az ’és’ előtt rosszul használt vesszőkért, amelyek felett igyekeztünk elsiklani – már amennyire lehetett. Érdekesség, hogy a védőborító mint az amerikai, mind a német, mind a magyar kiadásban ugyanazt a – nagyszerű – fotót használja: egyszerre titokzatos és hívogató. Ugyanitt hirdetik: eddig 700.000 olvasó! Köszönheti ezt minden bizonnyal sodró lendületű stílusának, annak a kukucska-effektusnak, hogy segítségével bepillanthatunk egy izgalmas, változásokkal teli időszak hétköznapjaiba. Hogy aztán szánjuk a szerző fiktív-valós elbeszélőjét vagy sem, azt majd mindenki eldönti maga…
Paula McLain: A párizsi feleség
Alexandra Kiadó, 2012.
376 oldal, 3499 Ft