Örülök, hogy itt a movember. Nem azért, mert annyira elkötelezett híve lennék a társadalmi célú akcióknak, és a növekedő arcszőrzetemmel szeretném jelezni, hogy mennyire a szívemen viselem a férfiak egészségének a sorsát. Sokkal inkább azért, mert ebben a hónapban senki nem fog rám szólni, ha többnapos borosta ékesedik az arcomon. Helyette inkább megdicsérik.
Persze erre a mai trend is jócskán rásegít, ugyanis 3-4 éve kimondottan menő, ha egy pasinak borostája van. (Köszi, maszkulin férfitársaim, hogy divatba hoztátok!) Már nem a másnaposság következményének tudják be, és nem a munkásosztályra jellemző ápolatlanság szimbólumaként értelmezik (ahogy ezt a 19. században tette a társadalom).
A szakáll a macsó, nemtörődöm, „tudom, hogy jól nézek ki, és engem nézel” férfi velejárója lett, akiért odáig vannak a nők. Novemberben pedig még ennél is sokkal több: a férfiak egészségéért folytatott kampány legfontosabb eszköze, médiuma.
Én és a borotválkozás esküdt ellenségek vagyunk. Már az első gimnáziumi éveimben elkezdtem harcomat a pengékkel. Ekkor még kínosan ügyeltem rá, hogy rendszeresen vérehajtsam ezt a reggeli rítust, mivel borostásnak lenni egyet jelentett a népszerűtlenséggel. Aztán, ahogy egyre jobban kiserkent az arcszőröm, és vele együtt öregedtem én is, annál kevésbé érdekelt, hogy a kezembe ragadjam a borotvát, amikor megjelennek az első pihék az arcomon. És ehhez a szokásomhoz a mai napig is tartom magam!
Az, hogy a borosta mára divatba jött, ráadásul novemberben egyenesen dicséretes cselekedetnek számít, ha kidobom a borotvám, nos, csak hab a tortán.
Édes movember, kitartok melletted 30 hosszú napon át!
Tegdes Péter
