Az Örvényt a Verzió Filmfesztiválon mutatták be. A film forgatása 6 hónapig tartott.
Szekeres Csaba és maroknyi stábja az ország egyik legszegényebb vidékén, Toldon jártak, ahol a munkanélküliség majdnem 100 százalékos. A romakérdésről, a fájdalomról, a szegénységről és a kiszolgáltatottságról beszélgettünk a rendezővel.
Az Örvényt nemrég műsorára tűzte a Verzió Filmfesztivál. Hogyan értékeled a mezőnyt?
Attól függ természetesen, milyen szempontból vizsgáljuk a kérdést. Érdekes számomra, hogy a fesztivál plakátja a Loving Sophia című film főhősére épített, és mivel a film maga sötét tónusú, fájdalmas történetet mesél el, a plakát sem lett kifejezetten nézőcsalogatóan játékos. Ezt a szemléletet aztán néhány kritika kifogásolta is. Hogy ennek tényleg köze van-e a nézőkhöz, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a fesztivál elismerését a közönség szavazatai alapján az Autumn Gold című dokumentumfilm nyerte – amelyet látva a mosoly jó párszor megjelenhet a néző szája szélén. Kedves, szórakoztatónak is nevezhető, nézőbarát filmről van szó. Ezek a dolgok azért fontosak a számomra, mert arra világítanak rá, hogy az emberi jogi téma nem feltétlenül igényel fájdalmas és szomorú tálalást. Tanulságos belső utazás felfedezni, miként lehet a problémákról, küzdelmekről ilyen módon is beszélni. Mondom ezt én, aki az Örvénnyel szintén egy nehéz és reménytelen történetet mutatok be.
Milyen módszerrel dolgoztatok? Hogyan lehet hitelesen bemutatni egy a mindennapokban megbújó problémát? Milyen „alapállást” vettetek fel?
A cél a jelenlét volt. Minél többet jelen lenni egy közösség életében, lehetőleg minél kevésbé befolyásolva a közösség életét. Sok nehéz kérdést vetett fel ez a módszer, ami a szociológiai, antropológiai filmekre régóta jellemző filmkészítői hozzáállás. És bármennyire is van múltja, egy éles, emberi tragédiákkal terhelt helyzetben nagyon nehéz döntések elé állítja az embert. Ezek komoly terhet jelentettek a forgatás során, és a mai napig vannak kérdések bennem, annak ellenére, hogy a rendezőtársam, John Oates gyermekpszichológus komoly szakmai segítséget jelentett azokban a forgatási helyzetekben, amikor gyerekekkel kellett dolgoznunk.
Milyen együttműködés alakult ki közted és az Open University között? Hogy látod, érdekes lehet egy ennyire helyspecifikus téma más nemzetek számára is? Elképzelhető, hogy az Örvényt külföldön is bemutatják?
Számos fesztiválon vetítik a filmet. Legutóbb az egyesült államokbeli Syracuse-ban láthatta a közönség egy nemzetközi fesztiválon. De az Egyesült Királyságban is több helyen vetítették az Open University jóvoltából. És persze konferenciákon, a szegénységproblémával foglalkozó előadásokon rendszeresen felbukkan. Ez utóbbiban reménykedem leginkább. Hátha segít abban a szakembereknek, hogy konkrét és hatékony lépésekre szánják el magukat. Persze kérdés, hogy a tudás mellé oda kerül-e a szándék…
Milyen lehetőségei vannak egy magyar dokumentumfilmesnek 2011-ben? Milyen támogatásra számíthat, és hány ötlet marad talonban erőforrások híján?
A kérdés mögött akaratlanul is politikai dimenziók nyílnak, de ezt minden módon ki akarom zárni. Csak azt figyelem, hogyan tudok fejlődni, miként tudom minél pontosabban megfogalmazni magam számára arra a – talán ostobának tűnő – kérdésre a választ: mi a jó film? Hogyan működik, mitől hat, és hogyan válhat tökéletessé. A következő lépés csak ezután jön. Megtalálni a forrásokat. És a világ nagy. Nincsen lehetetlen, ha az ember nem tehetetlen.
Több filmedben is foglalkozol a mélyszegénység témájával. Van olyan személyes indíttatásod, amelyről szívesen beszélsz?
A mélyszegénység olyan formában, ahogyan az Örvényben megjelenik, nem látható más filmemben. Ezt a pontosítást azért tenném meg, mert ez film számomra rendkívül nehéz és felkavaró élmény a mai napig. A kirekesztettség és a kiszolgáltatottság problémája persze több filmemben jelen van. Ehhez tudok ugyan társítani személyes élményeket, de azt kell mondanom, én is csak úgy vagyok vele, mint sok más barátom és kollégám. Nem kell feltétlenül veled megtörténnie az igazságtalanságnak, a fájdalomnak, hogy te magad is tudd, hogy az a másik ember számára igazságtalanság és fájdalom. A humánum velünk születik. Csak hagyni kell, hogy velünk is éljen.
Mekkora a dokumentumfilmek befogadói tábora? Lehet-e, kell-e szerinted a közönségfilm eszközeivel szólni erről a témáról úgy, hogy ezáltal többekhez, akár a döntéshozókhoz is eljusson az üzenet?
A legelső kérdés kapcsán valójában valami ilyesmire szeretettem volna rávilágítani. A közönség szerepére. A közönséget én nem úgy tekintem, nem akarom úgy tekinteni, mint valami gonosz Medúzafőt, amit egy kultúr-Perszeusznak le kell metszenie. Én szövetségesnek szeretném tartani a nézőt, aki megtisztel a figyelmével, az együttérzésével, és én ezzel nem szeretnék visszaélni. A történeteim szereplőinek szüksége van a közönség együttérzésére, ha változtatni akarunk a világon. Ha egy kicsit is jobbá akarjuk tenni.
Nagyon keveseknek van hiteles tudása erről a problémáról. Képes egy film bármit is tenni a tolerancia hiánya és a szélsőséges álláspontok ellenében?
Hiteles tudás… Nem tudom ki és hogyan hitelesíthet egy tudást. Amikor szakemberek évődnek problémának tekintett emberi sorsok felett, akkor azt érzem, a tudás – még ha hiteles is – igencsak kevésnek bizonyul. Főleg akkor, ha mögé férkőzik a láthatatlan előítélet, a politika vagy a megfelelni vágyás. És értelemszerűen az utóbb felsoroltak egy ilyen film hatását is mind gyengítik. Ha például egy úszómester hallja, hogy a tengerben egy bajba jutott jajveszékel, és úgy próbál neki segíteni, hogy úszóleckéket ad a parton állva, akkor azt kell mondanom, kevés a hiteles tudás. Még ha az úszómester azért tanult is meg úszni, mert már egyszer volt halálközeli élménye a háborgó víz közepén.
Told hazánk egyik legszegényebb faluja. Neked milyen előzetes várakozásaid, elképzeléseid, akár félelmeid dőltek meg azáltal, hogy közel fél évig figyelted egy közösség dinamikáját, működését?
Nem tudok idealista lenni. Pedig megpróbáltam.