Péter Annával, a Malackaraj szerkesztőjével és általános megmondó emberrel beszélgettünk főzésről, evésről, gasztromédiáról és a női szerepekről.
Mikor kezdtél el főzni? Volt valami családi indíttatás?
Nem, nem volt. A nagymamám és a dédim főzött nagyon jól. Dédi cseléd volt, neki a napi rutin része volt, hogy egy családra főzzön. Nagyon korán elkerültem otthonról, és muszáj volt kevés pénzből élelmiszert előállítanom. Olaszországban éltem három évig, az elég inspiráló környezet, akkoriban sokkal érdekesebb alapanyagok voltak, mint itthon, és iszonyatos a választék. Az egész közeg és a barátaim miatt eléggé adott volt, hogy megtanuljak főzni, ilyen szempontból ott nőttem fel.
Az otthoni főzéstől hogyan jutottál el a Malackarajig?
Nekem az otthoni főzés soha nem volt hobbi, soha nem tekintettem nagy truvájnak, az élet része, mint a fogmosás, éhes vagyok, főzök valamit. A Malackaraj egy üzleti döntés volt: nem volt olyan gasztromédia az országban, amely mindenkihez szólt volna, amelyben lettek volna rovatok, ahol az olvasó lett volna az elsődleges szempont. A kezdetektől koncepció mentén épült fel a tartalom, a név miatt mindenki azt hiszi, hogy a Malackaraj húsközpontú, pedig nem. Sok benne a hal, a zöldség, a közélet, a technológia, igyekszünk kiegyensúlyozott tartalmat adni.
A legelejétől olyan tartalmat szeretnénk előállítani, ami mindenkinek hasznos. Nem arról beszélünk, hogy a legjobb éttermekben mit lehet enni, mert az borzalmasan kevés embert érdekel, és arra ott vannak a kalauzok. Inkább a tudásukat szeretnénk elvinni az embereknek, ezért dolgozunk együtt a legjobb éttermekkel. Az olvasóink közül talán tízet érdekel, hogy mi a menü a Costesben, de az olvasóink 99 százalékát érdekli, hogy Miguel (Miguel Rocha Vieira, a Costes séfje – a szerk.) hogyan dolgozik. Ez sokkal érdekesebb és relevánsabb információ az olvasó élete szempontjából. A Malackaraj nem definiálható blogként, a személyes információk csak azért kerülhetnek be a tartalomba, hogy olvasmányosabb legyen. A tartalommal kapcsolatban van egy-két ember, akinek érdekel a véleménye, de ennyi, mert ha minden kritikára adnék, nem csinálnék radikális dolgokat.
Szoktál könyvből főzni?
Igen, vannak szakácskönyveim. Amiből a legtöbbet főzök, azok Váncsa István szakácskönyvei. Egyébként a Horváth Ilona is egy szeretett klasszikus, onnan tanultam meg, hogyan kell főzeléket főzni. Ha rád bíznák a magyar gasztronómia imidzsének átalakítását, hogyan fognál hozzá? Szerintem jó fejlődések vannak, jó irányba indultunk el. Egyre több kiváló étterem van, egyre több ember jár ezekbe. Megcsináltuk a véleményformáló, hiteles és legolvasottabb gasztromédiát, ezt folytatjuk és fejlesztjük, az az én részem ebben a fejlődésben.
Mit tartasz fontosabbnak: hogy az emberek jó éttermekbe járjanak, vagy hogy megtanuljanak jókat főzni maguknak?
Azok az ismerőseim, akik jó éttermekbe járnak, szeretnek főzni is. Ennek a két csoportnak van közös halmaza, a két dolog mégis más, szerintem az lenne az ideális, ha mindenki főzne rendszeresen egyszerű és jó minőségű ételeket, és amit így megspórol a rossz menzákon, abból néha elmenne egy jó étterembe. Egészségügyileg is jobban járnánk.
Mennyire jellemző, hogy a férfiak étteremben főznek, a nők otthon?
Minden felsővezetői körben így van, több férfi vezet vállalatokat is. Ez is egy olyan munka, amit egy teljes mértékben átélt női élet mellett nem nagyon tudsz megcsinálni. Ha séf vagy egy étteremben, akkor rendszerint éjfélkor esel haza, ezért valószínűleg a párkapcsolatod nem a legegyszerűbb, mert eleve nem tudsz randizni, nincs elég időd és energiád egy átlagos kapcsolathoz. Egy nő pedig otthont teremt, gyereket szül, főz, odaadó, kényeztet. Egyáltalán nem vagyok ellene a hagyományos női szerepeknek, sőt, szerintem ez az alapgyakorlat, és ezen felül lehet karriert építeni, ami nem lehetetlen, de egy séf munkakörébe gondolva szinte az.
Ennél a pontnál elsétált az ablakunk mellett egy híres magyar színész, akibe Anna 10 éve szerelmes. És ez volt az a pont, ahol Annát elveszítettük….