Amerikában néha furcsa karrierek teremnek: mint Quentin Tarantinóé, aki videotékásból lett kultrendező. Első nagyfilmje, az 1992-es Kutyaszorítóban óta minden rendezése „filmtörténeti esemény”; legutóbb Django elszabadul című westernjét mutatták be a hazai mozik.
Hollywoodot a filmben, mint új médiumban rejlő lehetőséget idejekorán felismerő és kiaknázó, kíméletlen üzletemberek építették fel. Olyan Richard Attenborough Chaplinjében és Michael Hazanavicius A némafilmesében megénekelt businessmanek, akik szakmányban gyártották az olcsó, a mozgó képek által elbűvölt közönség teremtette tömegigényt kiszolgáló burleszkeket és melodrámákat a Los Angeles-i sivatagban felhúzott ócska hangárokban.
Az álomgyár a giccsre és a gagyira épült. Ha úgy tetszik, a B-filmre. De még az olyan giccsgyárosoknak és gagyiárusoknak, mint a Chaplin Mack Sennettje (Dan Aykroyd remek alakítása) vagy az A némafilmes Al Zimmere (a pénzéhes producert John Goodman játszotta, szintén remekül) is szükségük volt zsenikre. Olyan tehetséges és elhivatott művészekre, mint mindenki kedvenc Csavargója, Charlie Chaplin vagy a némafilm legnagyobb sztárja, az „eredeti szívtipró”, Rudolph Valentino volt.
Vagy éppen a Kutyaszorítóbant, a Ponyvaregényt és a Becstelen Brigantykat is jegyző Quentin Tarantino, aki – mint Manhattan Beach-i videotékásból lett nemzetközi sztárrendező – mellékállásban maga a megtestesült Amerikai Álom is egyben.
Újrahasznosított álmok
Chaplin és Valentino mesterek és előképek híján, a maguk teljesen egyedi filmes nyelvének megalkotásával és sikeressé tételével írták be magukat a celluloidtörténetbe. A mi Quentinünk másképp csinálja. Életműve egyetlen grandiózus hommage-gyűjtemény: ázsiai csihipuhi-mozik, olasz spagetti-westernek és amerikai gengszterfilmek jellegzetes kliséinek és karaktereinek újrahasznosítása; kínosan ismerős dramaturgiai fordulatokra épülő recycled-mozi.
Tarantinóról ezerszer elmondták és leírták már, hogy művészi szintre emelte a B-filmet. Rangot adott ennek az általa olyannyira szeretett műfajnak – és nem csak saját rendezéseivel, de beugrásaival is: többek között Robert Rodriguez Alkonyattól pirkadatigjában, Spike Lee Girl 6-jében és Takashi Miike Sukiyaki Western Django című „szamuráj-westernjében” is szerepelt. De nem csak hogy „művészi szintre” emelte, meg is újította a zsánert – valahogy úgy, ahogy a kollázsokat készítő képzőművész teremt új minőséget a különféle fotókból, rajzokból, anyagdarabkákból.
Tarantino kukázik, leporol, újrahasznosít. Válogat. És teszi mindezt a maga egészen egyedi, zseniális módján. Neki még azt is elnézzük, ha az európai filmművészet hatvanas-hetvenes években készült klasszikusaiból merít. Mint a Ponyvaregény híres, John Travolta és Uma Thurman által előriszált táncbetétje esetében, amelyet – bevallottan – a francia újhullám megteremtőjének, Jean-Luc Godard 1962-es Külön Banda című gengszterdrámájának egyik jelenete ihletett.
History remixed
Tarantino szemtelen. Nem elég, hogy – mindannyiunk legnagyobb megelégedésére – arcátlanul lop a nagy elődöktől, de még a történelmi tényeket sem tiszteli. A Becstelen brigantikban simán elintézte Hitlert és vele az egész Harmadik Birodalmat, legújabb, öt Oscar-díjra jelölt opuszában, a Django elszabadulban pedig az amerikai polgárháborút megelőző időszakot „értelmezi újra”.
Méghozzá meglehetősen szabadon: a direktor ugyanis személyes ideáljához, az első, Franco Nero főszereplésével készült Django-filmet rendező – és ezzel a „magányos revolverhős” kategóriáját újra-feltaláló – Sergio Corbuccihoz hasonlóan rég magáévá tette az exploitation-mozik főparancsolatát: a szabály az, hogy nincs szabály.
Már maga az alapsztori is abszurd: egy fekete ember a tizenkilencedik század közepén fehér rabszolga-kereskedőkre vadászik a legsötétebb, máig faji előítéletektől terhes Délen – ráadásul egy német fejvadásszal karban. Ezt a pofátlanságot csak Tarantino engedheti meg magának; neki nem zsenánt, hogy egy spagetti-western műfaji kereteibe dolgozza bele az olyan delikát témákat, mint a rabszolgatartás vagy az emberkereskedelem.
A történet szerint Django (Jamie Foxx), a fekete rabszolga új gazdához kerül, Dr. King Schultz (Christoph Waltz), a német származású, fogorvosból lett fejvadász vásárolja meg. Kingnek, aki egy hatalmas fogat formázó szekérrel járja Amerikát, azért van szüksége hősünkre, hogy segítsen neki felhajtani a Brittle-testvéreket: pár haramiát, akik fejére tetemes vérdíjat tűztek ki a helyi hatóságok. A sikeres vadászat után felszabadítja Djangót, egykori „vagyontárgya” pedig ráveszi, hogy segítsen neki felkutatni és kiszabadítani a feleségét, Broomhildát (Kerry Washington), aki egy Candiland nevű birtokon, a gonosz ültetvényes és emberkereskedő Calvin Candie (Leonardo DiCaprio) rabszolgájaként tengeti sanyarú életét.
Harsány, tiszteletlen, életteli
Mint minden Tarantino-film, a Django elszabadul sem kerülhette el a sorsát: bemutatóját követően egyből a médiafigyelem középpontjába került. Mostanában a csapból is ez a film folyik – annak ellenére is, hogy a kétszeres Golden Globe-díjas, öt kategóriában Oscarra jelölt, két óra negyvenöt perces exploitation-opusz alaposan próbára teszi a jobb sorsra érdemes mozilátogatók idegeit és állóképességét.
A rendező kiemelt fontosságot tulajdonít a filmzenéknek. Ahogy a történetei, a cselekményszövése, a dialógosai, a szereplőválasztása, a filmes utalásai és a képi világa, úgy a zenei ízlése is hamisíthatatlanul „tarantinós”. Valószínűleg ő az egyetlen, akinek van képe Ennio Morricone szerzeményeit James Brown és Tupac Shakur számaiból készült remixekkel, illetve eredeti Rick Ross, Anthony Hamilton és John Legend nótákkal keverni egyetlen filmen belül.
A színészek remekelnek. Jamie Foxx , a Becstelen brigantikkal méltán A+-os sztárrá avanzsált Christoph Waltz és a főgonosz ültetvényest játszó Leonardo Di Caprio mellett a kisebb szerepekben feltűnő Don Johnson és Samuel L. Jackson is becsülettel megdolgozott a gázsijáért.
Tarantino végig durva jelenetekkel sokkolja, és végtelen dialógusokkal fárasztja a nézőket. Mozija mégis szórakoztató; véresen, gyalázatosan és üdítően jó móka. Színtiszta, szemkápráztatóan harsány, végtelenül tiszteletlen és nagyon, de nagyon életteli filmes varázslat.
A rendező válogatás nélkül mindenkibe beleköt. Kiosztja az afroamerikai rendezőóriást, Spike Lee-t, aki egyszer bírálni merte azért, mert az 1997-es Jackie Brownban elhangzott a „nigga” kifejezés (a Django elszabadulban gyakorlatilag a kötőszavak helyett is a rettegett „n-wordöt” mantrázzák a szereplők). Kiosztja Hollywoodot, mert a mainstream darabokban többnyire „szemérmesen kerülte” az Amerika sötét múltjával – a rabszolgasággal és az emberkereskedelemmel – foglalkozó témákat.
És persze kiosztja a fanyalgó szakértőket is, akik szerint túl messzire ment, amikor szórakoztató formában dolgozta fel Django bosszútörténetét. Ideje felébredni, kedves mamelukok: Tarantino mindig túl messzire megy. Épp ettől az, aki.
Tetszett a cikk? Olvasd el ezeket is!
A Budapest Film ajánlja: Django elszabadul
Három Golden Globe-ot nyert a Nyomorultak
Békategóriába zárva – a FUNZINE filmajánlója
