Milyen lehet szégyenben élni a poszt-apartheid rendszer kegyetlen, kiszámíthatatlan valóságában? Két óra és tíz perc erejéig mi is átélhetjük ezt az élményt, ha elmegyünk a Trafóba és megnézzük J. M. Coetzee Nobel-díjas író darabját, amelyet Mundruczó Kornél állított színpadra.
Mundruczó Kornél, az elismert film- és színházi rendező az utóbbi időben elsősorban külföldön dolgozik, de időről időre „magyar turnéra” indul, hogy a hazai közönség előtt is bemutassa egy-egy rendezését. Legutóbb a Nobel-díjas dél-afrikai író J.M. Coetzee Szégyen című darabját állította színpadra Budapest kedvenc összkulturális központjában, a Trafóban. A darab az apartheid bukása utáni rendszer élhetetlen hétköznapjait mutatja be egy fiatal fehér lány, Lucy megrázó történetén keresztül.
Kritikát kellene írnom – de nagyképűség lenne, ha „kritikának” titulálnám ezt az írást; nevezzük inkább szubjektív benyomások gyűjteményének. Nagy hatással volt rám a darab, ezért a klasszikus recenzió helyett inkább arról írnék, hogyan hatott rám, mint egyszerű befogadóra, színházlátogatóra az előadás: mi az, ami elgondolkodtatott, szíven ütött; mi az, amin még mindig rágódok, és valószínűleg rágódni is fogok még egy jó darabig.
Az első dolog, ami szembetűnő volt, hogy Mundruczó Kornél rendezéséből szinte teljesen hiányzik az a fajta „jelzésszerűség”, ami kényelmessé tehetné a néző helyzetét. A rendező ahelyett, hogy eufemisztikus és „elemelt” színpadi képeket használna, a maguk véres valóságában mutatja be a legdurvább, legmegrázóbb történéseket is. Mundruczó már az első percekben sokkolja a nézőket: a darab nyitójelenetében fekete szomszédai brutálisan megerőszakolják és a szó szoros értelmében a földbe alázzák a Tóth Orsi által alakított Lucyt.
A durva és naturális hangvétel az előadás végéig meghatározó marad. Annak ellenére is, hogy a rendező vicces jelenetekkel és a „könnyed” musicalbetétekkel próbálja oldani az előadás feszültségét. A cselekmény fő motívuma: Lucy megaláztatásának, és a puszta túlélésért – önmagával is – folytatott „rezignált harcának” története olyannyira eluralja a darabot, hogy a mellékszálak szinte súlytalanná válnak. Én a magam részéről legalábbis kifejezetten nehéznek találtam, hogy Lucy apjának, a Zsótér Sándor által játszott nagyvárosi értelmiségi, David Lurie egyébként súlyos problémáira: az életből kiábrándult professzor morális bukására, kiégettségére fókuszáljak. A szó szerint „húsba vágó” nyitány durvasága eltompított, így nem tudtam igazán nyitott lélekkel odafigyelni az azt követő, szintén tragikus eseményekre.
A Szégyen esetében a befogadás dinamikájának problémája meghatározó kérdés. A darab szinte beszippantja a nézőt: szembesíti a világ vadságának és az emberi együtt-lét kínzó kívánságának örökkön visszatérő paradoxonával. Gondolkodásra késztet, sőt kényszerít. Hosszas, elmélyült gondolkodásra, és ezért hosszabb távon sokkal „hatásosabb”, mint azok a bulvárosan moralizáló rendezések, amelyek az azonnali hatást hajszolva a puszta döbbenetfaktorra és a tartalom nélküli polgárpukkasztásra építenek. Mundruczó kevésbé tehetséges pályatársaival ellentétben nem akarja teljesen lerombolni a „komfortzónánkat”, de éppen ezzel a viszonylagos visszafogottsággal éri el, hogy a néző megpróbálja befogadni a darabot és alaposan végiggondolni annak mondanivalóját.
Furcsa módon az elidegenítő hatásúnak szánt elemek csak még inkább behúznak miket Coetzee világába. A vicces részeknél persze elneveti magát az ember – röhög a feketékkel kapcsolatos előítéletek röhejes kitárgyalásán, a „csábítási jeleneten”, a David Lurie-féle szeminárium abszurditásán –, ám egy idő után saját magát kezdi vádolni, amiért röhögni tud. Honnan ez a közönyösség; hogyan válik immunissá az ember az erőszakra? Ezeken a kérdéseken önkéntelenül is elkezdjük törni a fejünket a darab közben.
Az önreflexív, elidegenítő hatású gesztusok szintén ezeket a gondolkodási folyamatokat erősítik. Tóth Orsi a brutális megerőszakolási jelenet után színészként hívja be az erőszaktevőket játszó szereplőket, hogy együtt nézzenek a közönség szemébe. Rába Roland leállítja a brutális flashbacket, és kiszól a nézőkhöz. Monori Lili pedig színészekként mutatja be az árverezésre került kutya-szereplőket. (Itt meg kell jegyezni, hogy Bánki Gergely még Miska kutyánál is kutyább volt.)
Ezek az elemek kizökkentenek a darab világából, ugyanakkor egy síkkal feljebb, beljebb és tovább viszik a nézőt. Elemelnek minket a megjelenített környezettől, de csak egy pillanatra – és csak azért, hogy a rövid közjáték után még durvább és őszintébb legyen a „szembesítés” – és persze a szembesülés.
A darab rengeteg nyitott kérdést és továbbgondolásra szoruló problémát hagy maga után. Durva befogadói-feldolgozói munkát igényel, ami lehet, hogy megterhelő, de megéri, hiszen Coetzee (és persze Mundruczó) szándékának megfelelően sikerül rávilágítania a létünket és valóságunkat meghatározó ellentmondásokra, és rávennie a nézőt az őszinte és elfogulatlan gondolkodásra.
Tetszett a cikk? Olvasd el ezeket is!
Jazzen innen és jazzen túl
TELEFOTON – Magyar utca kiállítás
Vaknyugat – testvérharc két felvonásban