Az ember azt hinné, hogy a budavári sikló alsó megállójával szemező „0” kilométerkő már legalább egy évszázada ott honol, holott Borsos Miklós alkotása csak most, április negyedikén fogja 40. születésnapját ünnepelni. Az évforduló apropóján egyre méretesebbre terebélyesedő teres sorozatunk keretén belül bemutatjuk nektek az országos úthálózat jelképes kiindulópontjának is helyet adó Clark Ádám teret!
A világörökség részét képező tér Adam Clark, a Széchenyi Lánchíd skót építésvezetőjének nevét viseli, ezért jobb, ha már az elején megemlékezünk kicsit Budapest első állandó kőhídjáról. A Dunán Pest és Buda városa között már a középkortól fogva hajóhíd állott, telenként pedig a folyót olykor olyan vastag jégtakaró borította, hogy még szekerekkel is nyugodtan át lehetett menni a túlpartra. Az is sokszor megesett azonban, hogy olvadáskor a folyón átkelni vágyóknak heteket kellett várniuk, hogy célba érhessenek: 1800 telén például a teljes pesti városvezetés Budán rekedt, miután az osztrák helytartó esküvőjéről visszaindultak volna városukba. 1820-ban pedig a fiatal Széchenyi István grófnak kellett egy teljes hetet várakoznia, hogy átjuthasson apja temetésére – ekkor döntötte el, hogy egyesületet hoz létre egy kőhíd felépítésére. Az eredmény Európa addigi leghosszabb állandó hídja lett (380 méter!).
Széchenyi egy angliai tanulmányútja során látta a Temzét átívelő Marlow hidat, ami annyira megtetszett neki, hogy felkérte a híd angol tervezőjét, William Tierney Clarkot, készítse el a terveket az ő hídjához is. Tierney Clark azonban keresett és elfoglalt tervező lévén nem tudott Magyarországon tölteni évi egy-két hónapnál többet, ezért ajánlotta Széchenyinek a vele csupán csak névrokonsági kapcsolatban álló Adam Clarkot, aki nem csak, hogy Budára költözött, de még magyarul is megtanult, később magyar lányt (Áldásy Máriát) vett el feleségül, néhány német és egy osztrák híd építésének levezénylése után pedig elvállalta a budai Váralagút tervezését is: a végleges tervrajzokat 1851-re készítette el, az alagutat pedig 1857-ben adták át a kocsiforgalomnak.
V. Ferdinánd király a Lánchíd miatt nemesi címet adományozott volna Clarknak, ő azonban az ősi skóti nemességre hivatkozva azt nem fogadta el: helyette hát a királytól egy nagyobb méretű, színarany, címeres tubákos szelencét kapott elismerése jeléül. A híd alapkövét 1842-ben Károly főherceg rakta le, majd pedig hét évvel később, 1849 november 20-án avatták fel, az aradi vértanúk kivégzése után másfél hónappal. Nem sokon múlott azonban, hogy a Lánchíd még befejezte előtt romként végezze: Heinrich Hentzi, a magyar származású, de az osztrákokhoz hű tábornok ugyanis kétszer is fel akarta robbantani a még el sem készült hidat. Az első próbálkozását maga Clark hiúsította meg, aki lakásából rálátott a félkész hídra, így azt is látta, hogy Hentzi emberei mire készülnek, amit Clark a Lánchíd kamráinak elárasztásával akadályozott meg. Második alkalommal a puskaporos hordók már a hídra kerültek, Alnoch Alajos ezredes meg is gyújtotta az egyiket szivarjával, a robbanás azonban a hídban komoly károkat nem okozott – Alnoch viszont belehalt. Karma is a bitch, ahogy az angol gentleman mondaná.
A híd felgyorsította a feudalizmus régóta esedékes kimúlását (az átkeléshez az addig adómentességet élvező nemeseknek is fizetniük kellett), Pest és Buda, valamint az egész ország gazdasági fejlődését, emellett pedig a magyar léleknek is jót tett, hiszen csupán néhány héttel az elbukott szabadságharc után volt az ünnepélyes avatása, ami mégis egy kisebbfajta győzelmet jelentett az osztrákokkal szemben.
Miután tüzetesen kiveséztük a Lánchíd sztoriját, térjünk rá a térre!
A Vár előszobájaként is funkcionáló teresedés tehát a hídnak és az alagútnak köszönheti létét, amely a korabeli legenda szerint a célból épült, hogy eső idején legyen hova behúzni a Lánchidat. A tér déli oldalán 1861-ben, tehát az alagút átadása után négy évvel nyílt meg a magyar Népszínház (a Mátyás király idejében épített, átalakított lovardában), amely azonban elég hamar csődbe ment, így nem is csoda, hogy 1870-ben elbontották. Ebben az évben nyílt meg a majd száz méter hosszú pályán futó gőzsikló, amely Széchenyi István fiának, Ödönnek az indítványozására valósulhatott meg, második ilyen szerkezetként egész Európában. A sikló a Várnegyedben dolgozó hivatalnokoknak szánt gyors és olcsó közlekedési eszközből mára a turisták és családi kirándulások egyik kedvelt célpontjává vált. A szerkezet egészen 1945-ig hiba nélkül szuperált, akkor azonban az ostrom során (mely a város történetének 31. ostroma volt!) találatot kapott, és csak 1986-ban indult újra, az eredetihez megszólalásig hasonlító fakocsikkal, gőz helyett elektromos motormeghajtással.
Az 1870-es évek első felében még Népszínház térként ismert, majd 1912-ig a Lánchíd tér nevet viselő hely Budapest első egységes neoreneszánsz stílusú tere volt: a Barber-Klusemann bérpalota és a volt Kereskedelmi Minisztérium épülete mellett két Ybl Miklós által tervezett épület is helyet kapott rajta. Az 1869-ben felavatott Lánchíd Palota ma is áll, a Budai Takarékpénztár épülete azonban a II. világháborúban bombatalálatot kapott, majd a körforgalom kialakítása idején (amely közepén 1990-ig egy rózsákból kiképzett vöröscsillag terült szét), 1949-ben a romos házat elbontották (helyén áll a főváros leghíresebb foghíjtelke). A tér alatt, a Lánchídnál a föld alá bújva, 1907-től közlekedik villamosjárat.
Borsos Miklós kilométerköve a volt Kereskedelmi Minisztérium helyén kialakított parkban került elhelyezésre, azóta is itt található – bár a parkot és környezetét 2014-ben gyönyörűen feltupírozták és összekötötték a szomszédos Lánchíd parkkal, térrendszerével méltó módon kiemelve környezetéből a nonfiguratív mészkő szobrot. Igazi reprezentatív gyülekezőhely létesült tehát a Clark Ádám téren, ahonnan könnyen megközelíthető a Halászbástya, a Várkert bazár, a Margit híd és a belváros is.
Nem kell persze a belvárosig kutyagolnunk, ha valami finomságra vágyunk! A tér központi szerepe megköveteli, hogy a kattintgatásban és siklózásban megfáradt turisták egy finom kávé, egy díjnyertes vacsora vagy egy isteni meggytorta segítségével új erőre kaphassanak – szerencsénkre azonban a környék helyei a magyar ízléssel és pénztárcával is tökéletes harmóniában vannak!
A Marvelosa légkörét például rendkívül kellemes, otthoni nyugalom lengi be. Az 1899-ben épült lakóház aljában működő ékszerdoboz egyszerre idézi meg egy párizsi kávézó és az Osztrák-Magyar Monarchia békebeli hangulatát, előbbit az enteriőrrel, utóbbit pedig a házias koszttal és családias atmoszférájával. Széles kávé, tea és sütemény választékból dőzsölhetünk kedvünkre. Randihelyszínnek csillagos ötös!
A ZONA-ról sem lehet megfeledkezni, na nem csak azért, mert múlt héten a Dining Guide Budapest legjobb éttermének választotta meg, hanem mert néhány hete mi is beválogattuk őket kedvenc budai éttermeink közé. Akkori állításunkat, miszerint „a fokozhatatlanul romantikus kilátással operáló Zona valahol félúton van a boutique hotelek és a loft-lakások világa között, a hatalmas belső teret pedig Huszár Krisztián séf hol humoros, hol műremek-kinézetű, harmonikus fogásainak illata tölti meg. Az ötfogásos vacsoramenüt 15 ezer forintból megússzuk, ami ilyen környezetben, ilyen minőségért egyáltalán nem nagy áldozat, sőt!„, ma is tartjuk.
A sikló lábánál 2013-ban megnyitott Clark Picnic leginkább a gyönyörű panorámával és klasszikus házi réteseivel hódít, de munka után vagy buli előtt is érdemes beugrani egy csapolt sör-Puccia kombóra (olasz grillezett szendvics), amit akár a selymes fűben leheverve is elfogyaszthatunk.
