Nem nagy újság, ha azt mondjuk, hogy mindjárt itt a karácsony. Azaz közelednek a nagy, emberpróbáló zabálások is, amiket a legkönnyebben egy néhány órán át tartó kellemes semmittevéssel lehet kipihenni. Ilyenkor szívesen kapcsoljuk be a tévénket (főleg, ha azt a Jézuska épp most hozta, és legalább 102 cm átmérőjű!), de csak hogy mindjárt szembesüljünk vele: már megint ugyanazokat a halálra játszott családi karácsonyi filmeket nyomja mindegyik csatorna, amiknek a főszereplőiből azóta mind lecsúszott drogos lett. Ha számotokra is idén telt be a pohár, és szeretnétek valami nem éppen klasszikusan karácsonyi film közben megemészteni a töltött káposztát, akkor az alábbiak között válogassatok. Hamarosan jövünk a folytatással!
Rare Exports (2010)
Essünk túl a véresebb darabokkal már itt az elején. A finn filmgyártás egyik újkori remekéről van szó, a 2010-es Rare Exports-ról, ami az egyetlen igazi világhírű finn legendának mutatja be egy új arcát. Nem, a Rare Exports nem a Nokiáról szól, hanem a kisgyerekek millió által ismert és szeretett Joulupukkiról, azaz a finn Télapóról. Jalmari Helander filmje felteszi a kérdést, mi van, ha Joulupukki nem is az a kedélyesen kövér, ősz szakállú, repülő rénszarvasszánnal közlekedő öregember, hanem egy évezredek óta jégbörtönében szunnyadó démon, aki a rossz gyerekeket nem virgáccsal bünteti, hanem inkább felfalja őket? Nem kell egyébként egy véresen komoly filmre számítani, a gyerek főszereplők aranyosak és elszántak, a sötét jelenetek feszültségét pedig egy-egy jól elhelyezett humorbomba mindig tökéletesen feloldja.
Csendes éj, halálos éj (1984)
A Csendes éj, halálos éj a John Carpenter-féle Halloween mozik nyomdokait követi, ennek a filmnek is egy gyerekkori traumán átesett őrült és megállíthatatlannak tűnő sorozatgyilkos a mumusa. Az ünnepi mészárszék már a bevezetésben kezdetét veszi: a kis Billy Chapman kénytelen volt végignézni, ahogyan szenteste egy Mikulás-jelmezes rabló végez szüleivel, ezt követően pedig az árvaházban még további tortúrákat kell elszenvednie a Főnővér keze alatt. Nem csoda hát, ha felnőttként Mikulásnak öltözve kezdi el lemészárolni egy kisváros lakosságát.
A Csendes éj, halálos éj nem egy Oscar-díjas alkotás, ne is várjunk tőle többet egy karácsonyi díszekkel teli aggatott, azért mégis csak szórakoztató slasher-mozinál.
Hull a pelyhes (1996)
Na, ezzel a klasszikussal már biztosan mindenki találkozott. A legtöbben persze utálják ezt a késői Schwarzenegger mozit, a megjelenése óta eltelt 18 év azonban mégis felvértezte egy olyan nosztalgia-köpennyel, ami a gondtalan optimizmus jegyében telt ’90-es évek minden filmjére, zenéjére és videoklipjére jellemző. Lehet vitatkozni azon, hogy a Hull a pelyhes vajon tényleg egy őszinte és maró kritikája-e a karácsonykor még nagyobb sebességbe kapcsoló fogyasztói társadalomnak, vagy inkább ő maga is része ennek (mi az előbbi oldal véleményét osztjuk), de mit sem változtat ez az ambivalencia az olyan jelenetek szépségén, mint a Postás felhevült monológja a játékbolt előtt a gonosz játékgyárosokról, Arnold sütis idegösszeomlása, vagy amikor főhősünkre több tucat télapó támad rá, a Mátrix: Újratöltve Smith-klónos harcjelenetét elővetítve.
A Reszkessetek, betörők! és a Télapu újrajátszásokban megfáradt családos olvasóinknak meleg szívvel ajánljuk.
Batman visszatér (1992)
Christopher Nolan trilógiáját mindenki szereti, hiszen tényleg izgalmas, komoly filmek, ám a Batman: Kezdődik!-et leszámítva egyiknek sincs igazán Batman-es hangulata. A képregények sötét, fantáziadús, álomszerű lapjait felváltotta a Michael Mann-féle bűnügyi akcióthrillerek pörgős, nagyon is valóságszagú világa. Tim Burton első két Batman-mozijával még más volt a helyzet, Gotham City tele volt art-deco csodákkal, utcái pedig elborult alakokkal, ezzel szemben Nolan Gothamből Chicagót csinált, a képregényekben óriási Bane-ből pedig még egy Batman-nél is alacsonyabb maszkos, a szerelme által kikosarazott terroristát. Na de mindegy is, térjünk a lényegre: a Batman visszatérből csak úgy árad a Burton-ös karácsony hangulata: ott van a szenteste született Pingvin, az általa elrabolt Jégkirálynő, a pingvinekből álló hadserege, na meg a sok karácsonyi dísz, és persze a szeretet fontosságát hangsúlyozó üzenet, hogy valami nyálasat is bedobhassunk a listára.
Die Hard – Drágán add az életed! (1988)
Néhány évvel ezelőttig két film biztosan előkelő helyeken szerepelt minden karácsonyi filmes listán: az egyik a Reszkessetek betörők!, a másik pedig Az élet csodaszép. Aztán valaki rájött, hogy „de hát a Bruce Willis-t az A-listás színészek világába röpítő Die Hard is karácsonyi film”, ezzel pedig „új” trónbitorló karácsonyi kedvenc született, a kis Kevin legnagyobb bánatára. Ha jól megnézzük igazából minden a karácsonyról szól ebben a filmben: Bruce önzetlenül ajándékozza meg Hans Grubert és bandáját (ólomgolyókkal a mellkasba), minden konfliktus fókuszában a családi kötelékek állnak (Bruce egyszerre akarja megmenteni a házasságát és felesége életét, az egyik gonosztevő pedig azután keményít be, hogy főhősünk kinyírja a testvérét), atlétatrikós zsarunk végig Jézus nevét emlegeti (különböző obszcén szavak közbeékelésével), és persze a karácsonyi fényekről se feledkezzünk meg! A karácsonyfa ágára applikált csillagszóró helyett egy igazi tűzijátékban lehet részünk! Ho ho ho.
Szörnyecskék (1984)
Joe Dante klasszikusa, amelyben a Furby-szerű kis szőrmókok egy csapásra zöld, trutyis, hüllőszerű koboldokká változnak – csak egy kis éjfél utáni nasira meg pár csepp vízre van szükségük. A karácsonyi hótakaróba burkolózó álmos kisváros csendjét felforgató rosszcsont teremtmények egyszerre tudnak nagyon kegyetlenek és nagyon viccesek is lenni. A cukiságfaktort Gizmo szolgáltatja, a filmen végigfutó szerelmi szál pedig nem csak, hogy annyira ártatlan amennyire csak egy nyolcvanas évekbeli Steven Spielberg-által producerált film szerelmi szála lenni tud, de még teljesen hihető is. Phoebe Cates története a kéményükbe szorult, Mikulásnak öltözött apukájáról pedig az egyik leggroteszkebb anekdota, amelyet mainstream hollywoodi filmben hallhatunk.
Karácsonyi lidércnyomás (1993)
Ha Tim Burton szellemi termékének vesszük az egyébként Henry Selick által rendezett Karácsonyi lidércnyomást, akkor nyugodtan tekinthetjük a furcsa stílusú rendezőt a karácsonyi filmek műfajának koronázatlan királyaként, hiszen nem kis dolog két olyan kultikus darabbal hozzájárulni az egyetemes ünnepi filmkultúrához, mint a Batman visszatér és a stop-motion technikával készült Karácsonyi lidércnyomás. Ez utóbbi ráadásul nem csak egy nagyon őrülten jó családi animációs film, de remek musical is, igazi fülbemászó dalokkal, amiket az ifjú Danny Elfman szerzett.
A főszereplő amúgy Jack Skellington, Halloween Town lakója, aki megunva rémesen unalmas munkáját (ő az ijesztgetések nagymestere) és rátalálva az ünnep melegével felfűtött Karácsonyvárosra, úgy dönt, hogy elrabolja a Mikulást, ezzel bajok egész lavináját zúdítva mind saját magára, mind a karácsony ünnepére.
