Múlt héten ünnepeltük a világűr hetét, most pedig épp a Horror Október közepét tapossuk, úgyhogy arra gondoltunk, egy kis összeállítás erejéig házasítjuk a két, számunkra igen kedves témát, és megörvendeztetünk titeket egy válogatással minden idők legjobb science fiction-horror mozijaiból!
„Az űrben senki sem hallja, ha sikítasz…”
Szólt a science fiction-horror szubzsáner vitathatatlanul legkiválóbb darabjának, Ridley Scott 1979-es Alien című filmjének a szlogenje. Az állítás két dolog miatt is igaz: egyrészt a végtelen űrben nagy valószínűséggel tényleg senki nem lesz hallótávolságnyira tőlünk, hogy baj esetén sikolyunkat meghallva az Ezeréves sólyom hajtóművét hipersebességre kapcsolva repüljön értünk. Másrészt pedig sikoltozhatunk akármilyen fülsüketítően, hiába – az űrben nem terjed a hang. De nem az igazságtartalma teszi minden idők egyik leghatásosabb filmes jelmondatává, hanem az a reménytelenséggel ötvözött kétségbeesett rettegés érzet, amit a szlogen közvetít.
És igazából minden jó sci-fi-horror ezt az érzetet közvetíti, habár korántsem mindegyik játszódik a sötét, rejtélyes, az ember felé közönnyel viseltető világűrben. A műfaj a Frankensteinnel született meg, de igazán nagy népszerűségre az ötvenes évek Amerikájában lelt, amikor a közönség két kanállal ette a félresikerült atomkísérletes sztorikat, meg a gonosz szovjeteket gonosz földönkívüliekkel behelyettesítő mozikat. Ezek ma már azonban a rettegés érzetét nem igazán ébresztik fel az emberben, ha csak nincs fóbiánk az óriás műanyag hangyáktól.
A vérbeli, még ma is hátborzongató sci-fi horror filmekre a hetvenes évek végéig kellett várni, az Alien aztán minden műfaji és filmes elvárást felforgatott, és már 35 éve mind a horror, mind a science fiction műfajának királynőjeként tisztelik. Következzék tehát az Alien, majd pedig még néhány felejthetetlenül félelmetes klasszikus!
Alien – A nyolcadik utas: a Halál
Az öt folytatást (Aliens, Alien3, Alien: Resurrection, Aliens vs Predator 1&2) és egy előzményfilmet (Prometheus) is megért alapmű harmincöt évvel a megjelenése után is ugyanolyan rémisztő, sokkoló, erotikus és gyönyörű film, mint 1979-ben volt, amikor a Star Wars és a hozzá hasonló filmek miatt már hozzászokott a közönség ahhoz, hogy a világűrt mint egy nagy, színes, az emberiség által uralt birodalmat fogadja el. Aztán megjelent Ridley Scott, meg az idén elhunyt Hans Rudi Giger svájci képzőművész, akinek rémálmaiból kipattant a xenomorph, és egy olyan alkotást tettek le az asztalra, aminek ebédjelenetét tízmilliók nézték végig döbbent rémülettel.
Az Alien azonban nem csak sokkoló hatású ebédjelenete miatt híres. A modern női akcióhős például Ellen Ripley karakterétől eredeztethető, aki lassanként válik idegesítő és kotnyeleskedő control-freakből a film főszereplőjévé, akinek aztán hamar mindenki szurkolni fog. A tökéletes színészi játék, a csodálatos díszletek, és a feszültség mesteri adagolása azonban mind eltörpülnek a film névadója, az Idegen mellett. Giger teremtménye egyszerre a leghátborzongatóbb és a legszebb szörnyeteg, amelyet valaha ember megálmodott. Nyáltól csöpögő fogsora mögött nem nyelv, hanem egy kinyújtható újabb száj bújik meg, ereiben sav csörgedezik, hosszú, hegyes farka van, vak, de tökéletes a hallása, intelligens és könyörtelen – röviden: tökéletes gyilkológép. Ja, és egyébként a feje egy pénisz, valamint az egyik áldozatát meg is erőszakolja. (Megsúgjuk, az egész film egy nagy erőszak-metafora).
Predator – A ragadozó
Micsoda véletlen! Az Idegenek ősi vetélytársa, a Ragadozó, mint egy másik kiváló sci-fi horror címszereplője. Az Arnold Schwarzeneggeres film minden pillanata kincs, kezdve a kultikus szkander-jelenettel, a Ragadozó megjelenésén át Schwarzi „GET TO DA CHOPPA!” üvöltéséig, és bár mint minden film, aminek főszereplőjét kedvenc osztrák testépítőnk alakítja, ez is inkább az akciójelenetekre megy rá, John McTiernan rendező azért nem kevés velőig hatoló, tényleg rémisztő momentumot is belepakolt a moziba.
A film egy különleges alakulat katonáit követi végig, akik egy közép-Amerikai esőerdőben kénytelenek túszmenekítő akcióba kezdeni: küldetésük kimenteni egy helikopter-baleset lehetséges túlélőit a helyi drogkartell karmai közül. Amit találnak, az azonban sokkal rosszabb néhány fegyverrel hadonászó, izzadó, bajszos kolumbiainál: egy magát láthatatlanná tenni képes, egyébként maszkot hordó, rasztahajú földönkívüli vadászik rájuk, aki számára mindegyikük csak egy potenciális trófea, amelyet majd hazavihet bolygójára, így kivívva az idősebbek tiszteletét. Schwarzit persze nem olyan fából faragták, hogy megijedjen egy két méter magas, izmos, zöld vérű intergalaktikus vadásztól…
A Predator az Alien mellett a másik ikonikus űrszörny, a legendás Stan Winston speciális effektjei pedig a mai napig szájtátásra késztetik a nézőt. A második film már a nagyvárosban játszódik, és bár sokak szerint nem méltó a Predator címre, azért a Danny Glover-es mozi is tartalmaz néhány zseniális pillanatot.
Event Horizon – Halálhajó
Ritka dolog, amikor egy teljesen középszerű akciófilm-rendező kezei közül egy ehhez hasonló pokolian őrült gyöngyszem kerül ki. Paul W.S. Andersonnak azonban összejött az, ami Simon Westnek vagy McG-nek nem, és a Mortal Kombatért valamint a Resident Evil széria néhány darabjáért felelős, egyébként pedig a Vérző olajért felelős Paul Thomas Andersonnal nem összekeverendő rendező egy tényleg időtálló sci-fi horrort tudhat magáénak. A Ragyogás, az Alien– és a Hellraiser-filmek hangulatát és látványvilágát egy homogén, torz egésszé gyúró mozi mind a kritikusoknál, mind a mozikasszákban nagy bukta lett, azóta viszont a műfaj rajongói újra felfedezték maguknak, és egy egész szép kultuszt alakítottak ki a Halálhajó körül. Sőt, a nemrég triológiává bővült Dead Space című videojáték sorozat is sokat köszönhet Anderson filmjének, ennél jobb ajánlás pedig nem is igazán kell.
A címbéli Halálhajó egyébként egy fekete lyukat hajtóműként használó űrhajó, amellyel hét évvel korábban megszakadt a kapcsolat, és amely most újból jeleket sugároz. A hajó tervezője és egy csapatnyi űrhajós mentőmisszióra indulnak, annak reményében, hogy a hajó legénysége még életben van, viszont még ők sem sejtik, hogy az űrhajó és legénysége azt a hét évet nem a galaxis egy távoli pontján, hanem a pokolban töltötték.
The Thing – A dolog
John Carpenternek a Halloween sikere után minden kapu kinyílt Hollywoodban: a Universal stúdió pedig felajánlotta, hogy Carpenter rendezheti meg az 1951-es The Thing From Another World című klasszikus remake-jét. Több se kellet a horrormágusnak, hiszen a Howard Hawks rendezte hidegháborús félelmeket megjelenítő film Carpenter gyerekkorának kedvence volt. Az 1982-es film Carpenter az eredeti mozi iránti rajongása ellenére is inkább a mindkét film alapjául szolgáló John W. Campbell novellára (Who Goest There?) hasonlít. Hangulata is sokkal sötétebb a Hawks-féle adaptációénál, nem is csoda, hogy A dolog a rendező „Világvége trilógiájának” nyitó darabja (a másik két film a Sötétség hercege és Az őrület torkában).
A történet egy északi-sarki kutatóbázison játszódik, amely közelében évmilliókkal ezelőtt becsapódott és a jég mélyébe fúródott egy földönkívüli űrhajó, melynek lakosa elszabadul, és köszönhetően alakváltó mivoltának (képes tökéletesen lemásolni áldozatát, minden emlékével együtt), tökéletesen beolvad az egymásban megbízni már képtelen tudósok csapatába. A paranoia csak a kezdet, hamar kiderül, hogy ha az idegen élve elhagyja a bázist, heteken belül az egész Föld és minden lakosa felett, legyen az ember, kutya vagy rovar, átveheti az irányítást.
Csakúgy mint a Halálhajó, A dolog is bukásként kezdte pályáját, amin egyébként nem érdemes csodálkozni: szinte egy időben mutatták be az E.T. – A földönkívülivel, Spielberg családbarát mozijával pedig lehetetlen volt versenyeznie egy olyan könyörtelen és kilátástalan hangulatú filmnek, mint A dolog. A kultuszrajongástól viszont már semmi nem menthette meg a filmet, aminek valószínűleg Carpenter is nagyon örül, bár nem vagyunk benne biztosak, hogy a film forgatása alatt szerzett bőrrákja eltűnik, vagy a forgatással járó stressztől megőszült haja visszanyeri eredeti színét.
A film egyébként egy zseniális novellát is inspirált, amiért íróját 2010-ben jelölték a magas presztízsű Hugo díjra, elolvasása mindenkinek kötelező.
The Fly – A légy
Egy újabb nyolcvanas évekbeli remake, ami már megint messze túlszárnyalja az eredeti klasszikust. Pedig nehéz szülés volt. A producerek először David Cronenberget nézték ki a rendezői székbe, a kanadai rendező akkor viszont még a Total Recall című filmhez volt kötve, úgyhogy az író Charles Pogue és a producer Stuart Cornfeld a rövidfilmes Robert Bierman mellett döntöttek. Biermannak a szerződés megkötése után nem sokkal egy balesetben meghalt a lánya, a munkát pedig kénytelen volt visszamondani. Addigra azonban Cronenberg is megszabadult a Total Recall-tól, Paul Verhoeven leváltotta, úgyhogy már semmi nem állt A légy és Cronenberg frigyének útjába.
A légy főszereplője Seth Brundle (a nagyszerű Jeff Goldblum), aki „telehas” nevű teleportációs találmányát jobb alany híján (a csimpánz már megvolt) magán teszteli. A két egységből álló gép a következőképpen működik: az ember beindítja a gépet, teljesen meztelenül beszáll az egyik egységbe, majd a gép molekuláira bontja, és a másik egységben újra összeállítja. Brundle azonban nem számolt azzal, hogy egy háziléggyel együtt kell osztoznia a teleportáló berendezésen, és hogy a gép kettejük molekuláit egyesítve építi újjá Brundle-t.
Ezután Brundle megindul a léggyé válás rögös és undorító útján, a film pedig hamar a nyolcvanas években tomboló AIDS-járvány műfajokat áthidaló allegóriájává válik: romantikával, horrorral, humorral és egy nagy adag melodrámával körítve. A fináléhoz közeledve pedig készítsük a zsebkendőket, szükségünk lesz rájuk.
