A Belvárosi Színházban grandiózus vállalás eredményét láthatod: Závada Pál saját regényéből írta színpadra a Jadviga párnáját. A két főszereplővel készült interjút közöljük.
Már a bemutatón is látszott, hogy nagyon átgondolt a koreográfia és a zenei betétek, miközben ugyanúgy be kell járni a drámai íveket is. Úgy érzitek, hogy a premierre oda jutottatok, ahova elterveztétek? Kész lettetek?
Ónodi Eszter: Ó, nem! De ez nem baj. Én a tízedik előadásig nem tartom érvényesnek egy színházi előadás minősítését. Nagyon bízom benne – még próbálni fogunk egy picit –, hogy változni fog, még csiszoljuk a dolgot, és akkor még szuperebb lesz.
Minek kell még jobban összeérnie? A formának vagy inkább a szerepeknek?
Pál András: A szerepeknek. A forma adott, azt tisztogatja az ember. Épp arról beszéltük Eszterrel, hogy hányadik előadás környékére lesz ez valóban a miénk teljesen.
Ónodi Eszter: De nagyon remélem, hogy még a harmincadik előadáson is formálódni fog Ondris és Jadviga viszonya, mert kivételesen gazdag, összetett kapcsolatról van szó.
Hogy érzitek, hogyan fogadja ezt különös, sok tekintetben a Belvárosi Színházban futó előadásokhoz képest kissé másmilyen előadást a közönség?
Pál András: Pontosan nem tudom, csak azt érzem, végig csönd van, azt érzem, hogy figyelnek. Ami jó. Néha mernek nevetni – annak megörülünk, hogy sikerült egy kis humort is csempészni a dologba.
Ónodi Eszter: Nekem az egyik legjobb élményem egy délelőtti, idősebbeknek tartott előadás. Csináltuk a dolgunkat, ahogy tudtuk, de egészen más reakciókra számítottunk, és csodálatos volt. Az egyik legjobb előadásunk volt, mert a tízedik perctől kezdve teljesen beszippantotta a nézőket a történet, és iszonyatos figyelemmel, már-már feszülten nézték végig. Ilyen élmény volt akkor is, amikor egy cégnek játszottunk, olyan embereknek, akik ritkán járnak színházba. De ez érthető, mert a Jadvigában lévő szerelmi szál rengeteg ember magánéletében köszön vissza, és emiatt erről mindenkinek van gondolata.
Apropó szerelmi szál. Meglehetősen sok stáción megy keresztül Ondris és Jadviga kapcsolata: az elején még úgy tűnik, hogy ez egy működőképes viszony, de a múlt árnyai agyonnyomják a két embert. Mi a legnehezebb pont ebben?
Pál András: Játszani az elejét a legnehezebb…
Ónodi Eszter: Nekem nem, nekem a második felvonás nehezebb…
Pál András: … ami elvileg, egyszerűbb, nem olyan durva. Azért nehéz, mert rengeteg árnyalata van egy-egy helyzet megoldásának, és ha ott döntök valamit, annak következményei vannak két órán keresztül. És ha valamit máshogy csinálok, akkor az kihat az egész előadásra.
Ónodi Eszter: Az én szerepem nagyon töredezett, és számomra nagy kihívás megvalósítani Jadviga hullámzásait. Egyszer kisüt a nap, egyszer beborul az ég – és ezeket nagyon gyors egymásutánban kell produkálni.
A nagyon erős társulati munkának ti álltok az origójában. Nagy rajtatok a teher?
Ónodi Eszter: Kitűnő csapat jött össze. Nem úgy próbáltuk, hogy csak a főszereplők és a mellékszereplők külön, hanem mindig mindenki bent volt. És mindenki ott is van az előadásban. Persze volt olyan is, amikor csak ketten próbáltunk Hargitai Iván rendezővel, akkor magunkkal foglalkoztunk. Ilyenkor sokkal részletezőbb, sokkal intimebb és aprólékosabb volt a munka. Ekkor van idő például egy szünet, egy csönd megteremtésére – és az a jó, ha ez meg tud történni. Mindig hasznos egy ilyen részletező próba, mert ott felépül sok minden, ami aztán nyomaiban visszakerül az előadásba.
Pál András: Részleteket csináltunk ilyenkor, amit megfelelő tempóban kellett aztán visszaidéznünk a többi próbán. Nem volt könnyű.
Miért különleges vagy esetleg nehéz feladat számotokra ez a szerep?
Ónodi Eszter: A feladat nehézsége számomra az, hogy Ondrisnak van egy íve, amit be lehet járni, Jadvigának viszont ilyen nincs. Az egyik fontos alapvetése a történetnek, egy rettenetes nőszemély tönkreteszi a férfiakat, és ez a szerencsétlen fiú az áldozatává válik. De ez az első pár percben már nyilvánvaló, innentől az a kihívás, hogy elkerüljük azt a csapdát, hogy ez unalmas és érdektelen legyen. Azzal volt sok dolgom, hogy bár ennek a nőnek nem sok szerethető tulajdonsága van, néha át kell billenteni a mérleget az ő irányába, hogy legyen valami tétje az előadásnak, ne legyen csapongó. Szeretik Jadvigáról azt gondolni, hogy egy vadromantikus, kiismerhetetlen valaki. Nem! Ugyanolyan nő, mint amilyen én vagyok, vagy akárki a nézőtéren – csakhogy meg kellett ezt teremteni. Röviden szólva: nehéz volt mindebből egy embert létrehozni.
Pál András: Feldolgozódik ilyenkor az emberben a saját életéből vett történetek összessége. Vannak élmények, amelyeket elás az ember, mert fájdalmasak, mert nem szereti őket, és ilyenkor muszáj ezekkel foglalkozni terápiaszerűen. Ebből a szempontból hasonló volt a többi próbafolyamathoz, csak most egy olyan történettel foglalkoztam magamban, amellyel eddig nem kellett. A férfiasságom megalázottságával.
Ezzel ritkán foglalkoznak.
Pál András: Igen, ezt szeretik elhagyni. De érdekes eljátszani, réges-régi emlékeket és konfliktusokat megtárgyalni.
Akkor Ondris szikrázó jelenléte nagyon belülről jön.
Pál András: Nem tudom. Igen – remélem.
Ondris szerelmes, de amikor megbántódik, utána is szerelmes marad… vagy utálja Jadvigát?
Pál András: Ez, azt hiszem, nem ilyen tiszta a képlet. Jogos Ondris sértettsége, de az a saját döntése és választása, amely által megpróbálja megérteni Jadvigát – csak elveszik a rengetegben.
Jadviga pedig mindent megtesz, hogy ki se találjon onnan.
Ónodi Eszter: De ez nem tudatos! Pont az a baja, hogy hihetetlenül döntésképtelen, és legalább annyira sodródó személy, mint Ondris. Legalábbis ezt próbálom érzékeltetni.
Forrás: Orlai Produkció
Fotó: Takács Attila
Tetszett a cikk? Olvass bele ezekbe is!
Öt színházi előadás, amitől neked is jobb kedved lehet
Semmihez sem fogható – Kulka János dalokról és lámpalázról
Stílusikonok – Hepburntől Lady Gagáig
