Az első dolog, amit Lakatos Sándoron észrevehetsz, az az elképesztő tetoválás, amely pólójának V-nyakából kikandikál. Büszkén mondja, hogy ajándékba kapta egy művész barátjától, aki a legutóbbi kampányában részt vett.
A második pedig az a szenvedély, amelyet a munkája iránt érez. Az interjú alatt, ahogy magyaráz egy-egy anyagról vagy szabásról, folyton felpattan, hogy meg is mutassa. Egy biztos: engem meggyőzött!
Csíkos szett a magyar nemzeti zászló színeivel, fodros póló pingponglabdákkal applikálva – beszéljünk a legutóbbi kollekciódról!
Szívesen – totál bele vagyok szeretve… Az elmúlt évben, egy kicsit le voltam lassulva, de most újra turbó fokozatra kapcsoltam, és merész kísérletekre ragadtattam magam a formákkal és az anyagokkal – ezek a munkák erről a folyamatról árulkodnak.
Átnézve a darabokat egyből szembe tűnik, hogy milyen sokfélék – ott a nemzetiszín szett, de van benne popartos felső, de olyan póló is, amely fodrokban bővelkedik, de van hagyományos, konzervatív öltözet is a tarsolyodban, amelyen alig van egy-két meghökkentő részlet. Hogyan áll össze ezekből egy összefüggő kollekció?
Nincs koncepció vagy inspiráció, amely köré a kollekcióimat építem. Ami engem inspirál, az a technikák sokfélesége – ez jelenti a munkám lényegét. Nem tudok úgy dolgozni, hogy kijelölök valamit, ami egy kollekciót inspirál, majd a következőnél előjövök valami teljesen mással. Inkább szöszmötölök valamin, aztán a dolgok később úgyis jönnek maguktól. A pingpong labdás póló ötlete például úgy merült fel, hogy az előző kollekcióban voltak pöttyös darabok, és ezt valahogy három dimenzióssá akartam tenni. Én inkább mini kollekciókban látom a munkáimat: itt vannak a „simák”, ott meg a kattantak.
Az új kollekció képei káprázatosak. Ahelyett, hogy babaarcú modelleket látnánk a fotókon, valódi férfiakat látunk, érdekes beállításokban.
Imádom ezeket a képeket! Egy szép arc sokszor nagyon unalmas tud lenni, így aztán a barátaimat kértem fel a fotózásra. Például Müllner Csabát, aki a világ tíz legjobb tetoválója között van, vagy Pörneczi Gábort, aki DJ Coyote-ként dolgozik, és Miháldy Norbertet, a rockabilly-srácot, aki Csaba egyik ismerőse. Hármat teljesen más, mégis nagyon markáns stílust képviselnek. A helyszín is nagyon izgalmas: egy kétszáz éves vidéki kastélynál fotóztunk, amely lassan darabjaira hullik, és éppen ezért belső felvételeket nem tudtunk csinálni. Spontán módon dőlt el, hogy az épületet körülvevő dzsungel melyik pontján álltunk le fotózni.
A darabok semmiképpen nem valók szürke egyéniségeknek. Őszintén: te magad szoktad őket viselni?
Abszolút, naná! Az igazat megvallva, nem is lehetnék büszke arra, amit alkottam, ha nem hordanám a darabjaimat. Mi értelme van tervezni, ha senki nem fűz kommentárt ahhoz, amit az utcán rajtam lát? És ha megjegyzés nélkül megyek végig az utcán, lehet, hogy szar, amit terveztem.
Másrészről természetesen az alkalomhoz kell igazítani a viseletet. Nyilván nem fogja hordani senki a pingpongos felsőt a Tescóban nagybevásárlás közben, de egy partin elég menő lehetsz benne. Nemrég egy tizenhat éves srác vett tőlem egy egészen extrém nadrágot a Lady Gaga koncertre. Annyira belebolondult, hogy úgy döntöttem, választok neki mellé egy felsőt is. Szóval a kérdésre válaszolva: a cuccaim teljesen hordhatóak!
És persze meg kell húzni a határt a játékos darabok és a klienseimnek tervezettek között. Azok általában inkább konzervatívak, de természetesen magukon hordozzák a kézjegyemet.
Számodra mit jelent a „jólöltözött” kifejezés?
Fontos, hogy jól érezd magad abban, amit viselsz, de már elegem van a farmer-vászoncipő kombóból. Annyiféle anyag és forma létezik, miért kellene mindig mindenkinek ugyanazt hordania? Miért nem akkor hordjuk csak a szokásosat, amikor levisszük a kutyát sétálni? Azt mondom, mindenki hordja azt, ami jólesik neki, de egy-egy feltűnő darabbal sokat segíthetnénk a megjelenésünkön: a színekkel, egy jó övvel vagy jópofa órával fel tudunk bármit dobni. Bár egy férfi ruhásszekrényében csak két dolognak kell lennie: egy jó öltönynek és egy klassz órának. Ennyi. Az az ostobaság, amellyel az öltözködést kezeljük, és az, amilyen szerelésekben kimegyünk az utcára, az mindig felbosszant, de persze nem indítok divatforradalmat. És persze bárki felvehet bármit, de hangsúlyozom: a farmer és a póló csak egy része az öltözködésnek.
Mit mondanál, melyek el legfontosabb trendek a férfidivatban manapság? Egyébként mennyire követed ezeket a trendeket?
Először is: utálom a „trend” szót. Nem kell folyton alkalmazkodni a legújabb divathoz. Abban kell jól érezniük magukat, amit éppen viselnek, hiszen végül is nem a designer lesz az, akinek hordania kell a tervezett darabokat… Én szándékaim szerint időtálló darabokat tervezek. Időtálló – na, ez a másik közhely, amit még folyton hallok. Tudom, hogy az, de attól még igaz: amit tervezek, az öt vagy tíz év múlva is megállja majd a helyét.
Szóval nem is figyeled, hogy merre tartanak a többiek?
Nem, egyáltalán, sőt, hogy őszinte legyek: nem érdekel a dolog. A trendek olyan illékonyak: nem szabad rájuk építeni. Engem sokkal jobban érdekel, hogy milyen komplex eredményeket tudunk elérni, ha a leleményességet ötvözzük a technika nyújtotta lehetőségekkel. Szeretem, ha egy ötlet kipattan a fejemből, és azt meg tudom valósítani. Sem időm, sem energiám nincs bonyolult darabokra. Például a nemzetiszín öltöny ötlete akkor merült fel, amikor különböző színű anyagcsíkokat varrtam egymáshoz. Éppígy született meg a fekete és fehér háromszögekből álló zakó is. Ebben a két esetben maga az anyag megalkotása is egyhavi munkába került… De van rosszabb is! A kártyalap-mintás zakót nemcsak megtervezni kellett: a mintát a saját kezemmel nyomtattam az anyagra. Ezek azok a dolgok, amelyek a darabjaimat különlegessé, és végül személyessé is teszik.
A designerek nem ajánlanak neked modelleket?
Nem, nem igazán. Nem akarok arrogánsnak tűnni, de én magam vagyok a saját modellem, és ez így is marad. Szeretném, ha a munkáimból a későbbi generációk inspirációt merítenének. Ugyanez van a zenében – nézzük meg, milyen zenekarok számítanak befolyásosnak manapság? Nagy kedvencem például a Kraftwerk. Vajon mit mondtak volna az ő zenéjükre a szüleink a’80-as években?
A legtöbb magyar tervező panaszkodik arról, hogy milyen nehéz nálunk dolgozni. Mik a te tapasztalataid?
Itt van a családom, itt építettem fel az én saját kis világomat – miért hagynék itt mindent? Persze el lehet menni külföldre dolgozni a Guccihoz, de semmi sem oldódik meg: csak egy vendégmunkás leszel egész életedben, akit megrágtak és kiköptek. Saját magadat megteremteni sokkal nagyobb kihívás. Persze számomra is voltak nehéz időszakok, de most úgy érzem, hogy megugrottam az akadályt, a következő kihívás pedig, hogy világhíres tervező legyek, aki Magyarországon él. Már dolgozom rajta…
