A Drága besúgott barátaim egy olyan témához nyúl, amelyet nem nagyon dolgozott fel a magyar filmgyártás. Sőt: a közélet sem.
A rendszerváltással megnyíltak a levéltárak, kiderültek azok a bizonyos nevek – például Németországban. Nálunk még mindig szemlesütve csinálunk úgy, mintha mi sem történt volna. Pedig „mindenki tudja”, hogy megfigyelték, néha azt is, hogy ki volt a megfigyelő.
Vagy az áldozat. Cserhalmi Sára filmje inkább ebből az aspektusból vizsgálja a besúgók és besúgottak problémáját: nemcsak a besúgott, maga a besúgó is a rendszer áldozata: apró fogaskerék a gépezetben, amely ha hiányozna, nem biztos, hogy összedőlne a nagy egész, de lokálisan okozna néhány gondot. Ezért aztán úgy kell intézni, hogy nem hiányozzon. A Drága besúgott barátaim egy lebukás története – pontosabban kettőé. A rendező – aki egyben az egyik forgatókönyvíró is – furcsa módon úgy döntött, hogy miután szimpatikussá teszi a néző számára Czettl Andort, „az áldozatot”, rögtön „a bűnöst” is szimpatikussá teszi, sőt, Pásztor János alakja felmagasztosul. A film piedesztálra emeli az árulót, akinek csak annyi érve van, hogy „rákényszerítették” arra, hogy besúgó legyen. Kevesebbért is közösítettek már ki embert, de a rendező és forgatókönyvíró társai még rá is kontráznak: Czettl Andor író megtudja, hogy az egyik legjobb barátja, akit az ellenállás éveiben ő maga karolt fel, jelentett róla. Ezen felháborodva egy hetilap hasábjain teregeti ki a szennyest – az egykori alkotótársak teljes döbbenetére. Dezső, az író- és tanártárs mellékalakja ebben a helyzetben nagyon fontos: Benedek Miklós rezignáltság mögé rejtett borzalmat érzékeltet, teljes meg-nem-értést, a „minek bolygatni” hozzáállását, amellyel – láthatóan – a film alkotói is egyetértenek.
Az árulás felmagasztosulása akkor érhető a leginkább tetten, amikor a film – már az elején – szembeállítja a két főalakot. A Cserhalmi György által játszott Andor jól szituált egyetemi tanár, otthona a liberális értelmiségi lét ordító rekvizítumaival tele. A Derzsi János játszotta János szoba-konyhája koszos, a tapéta még a 70-es évekből maradt, a kinyitható kanapé szintén. Szinte didaktikus, ahogy a két férfi főzőcskézik: János a reggeli teájához (!) a lepukkant tűzhelyen melegíti a vizet, Andor a vacsoráját a mikróba dobja be.
És ha már a didakszisnál tartunk: már maga a színészválasztás is eléggé didaktikus: Cserhalmi, a maga kissé elnehezült, de egyre jobb külsejével, Derzsi a végtelen vékonyságával, a keményfából faragott vonásaival, a filmben Andorra örökül hagyott üvegszemével eleve szkeptikussá teszi az embert.
Ha nem fokoznák a forgatókönyv bakugrásai a helyzetet, még el is néznénk ezeket a filmnek, de fokozzák. Van ugye a régi szerelem, az egykor ZséZsének hívott Anna, akit János szeretett el Andortól, és aki mára a Levéltárban dolgozik – éppen a III/3-as iratokkal foglalkozik. Nem tudjuk meg, hogy a jól szituált nő miért van még mindig az alkoholista férfival, miközben a film azt engedi érzékeltetni, hogy valójában Andort szereti. És vajon hogyhogy nem tudja, mi zajlott körülötte annak idején, hiszen ő maga kutatta ki Andor aktáit – ezt nem tehette meg korábban? Miért van az, hogy a forgatókönyv olyan papírízű mondatokat is tartalmaz, amelyeket egy kezdő írói kurzuson vastag piros tollal húznának le a papírról? A forgatókönyvért egyébként Cserhalmi Sára mellett Paizs Miklós (alias Sickratman) felel. Elég jól kiérezhetőek a valószínűleg általa írt mondatok – ugyanakkor a párbeszédekbe Cserhalmi Gyögy is „besegített”. Az eredmény ezért lehet kaotikus, ezen azonban egy dramaturg sokat segíthet. Itt „papíron” volt ilyen, valójában azonban nem érezhető túl erélyes beavatkozás.
Azt, hogy a szeptember közepétől látható film nem reménytelenül menthetetlen, főleg a mellékalakoknak köszönhetjük, és néhány nagyon jól beállított jelenetnek. Nem, nem arra gondolok, amikor a Koszorú utca sarkán álló bádog krucifix előtt először a besúgó, majd a besúgott megy el (ha már a didakszisnál tartunk, ugye…), hanem mondjuk arra a jelenetre, amikor a budiban az egykori tartótiszt leleplezi magát, majd javasolja Andornak, hogy azért néha fussanak össze. Mindezt a piszoár felett, provokálva a kézfogást. Vagy ott van az a jelenet, amelyet talán ki is lehetett volna vágni, de Gyabronka József zseniálisan improvizál benne. Andor beviszi a cikket az újsághoz, álmos reggel van, kávé előtti pillanatok. Mácsai Pál, a főszerkesztő és Cserhalmi György, Andor merengnek azon, hogy mit enged a tisztesség, lehozzák-e a sztorit vagy sem. És akkor berobban Gyabronka, mint aki ebben a pillanatban tudja meg, hogy ő most ki van rúgva – hiszen egy fiatal, pökhendi nyikhaj ül a helyén. Nagyszerű improvizáció, jól festi le tipikus hétköznapjainkat, ahogy magához ragadja a félig elszáradt szobanövényt és káromkodások közepette kivonul. A történetet nem tolja előre, mégis szükség van rá. Mint ahogy János tévés válaszcsapásának előkészületeire is, bár legalább két percig nézni egy ki tudja honnan odakerült dzsessztriót kissé fárasztó, de a helyzet abszurditását a végtelenségig fokozza…
Mindent összevetve: a Drága besúgott barátaimat nem fogják a legjobb külföldi Oscarra jelölni (mint ahogy német „előde”, a zseniális Mások élete meg is kapta), de vitathatatlan a jó szándék, ami vezette a stábot. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy a forgatókönyv egyenetlenségei vajon egy külföldi számára előjönnek-e a feliratokban. Vajon milyen lehet az élvezeti érték, ha feliratozva nézzük a filmet?