Három női koreográfus, három egyéni koreográfia, egy előadás. A Duna Művészegyüttes különböző korban lévő női alkotókat kért fel, hogy egy hamisítatlanul női produkcióval mutassák meg a nőben rejlő elementáris energiákat. Az előadást Gyöngyszólam címmel éppen nőnapon mutatják be a Nemzeti Táncszínházban, a három koreográfussal – Furik Ritával, Horváth Zsófiával és Kocsis Enikővel – a bemutató előtt néhány nappal beszélgettünk.
Ahogy új bemutatótok, a Gyöngyszólam ajánlójában is olvasható, nem csak a néptánc autentikus tolmácsolására törekedtek a darabjaitokban, hanem időről időre felfedezitek a néptáncszínház műfajában rejlő lehetőségeket. Ez pontosan mit jelent?
Horváth Zsófia: Nálam soha nem fordul elő, hogy ne akarnék autentikus lenni, nem is tudok másból táplálkozni. Sokkal inkább arról van szó, hogy szeretnék valamit közölni egy sajátos módon – ilyen értelemben el merek rugaszkodni, de az autentikus formanyelvet tudatosan kapaszkodóként használom, ez az anyanyelvem. Ez egy, a biztos alapoknak, a tiszta, egyszerű és érthető nyelvezetnek tett hűségfogadalomként írható le, amelyhez szívesen nyúlok, ugyanakkor van bennem némi bátorság is, hogy újítsak.
Furik Rita: Én úgy látom magunkat, hogy amikor autentikus formanyelvet, figurakészletet használunk, az teljes mértékben autentikus. Mégis vannak ezek a köztes állapotok, amikor az emberben feltorlódik a közlési vágy, valamiről mesélni akar, ilyenkor előfordul, hogy egy másik, saját jelrendszer is életbe lép. Az biztos, hogy hármunk közül én vagyok a legautentikusabb, legalábbis ebben a műsorban feltétlenül.
Kocsis Enikő: Nagyon érdekes lesz a műsor összetétele, mert mind személyiség, mind alkotói felfogás szempontjából nagyon különböző női alkotókat kért fel Zsolt (Juhász Zsolt, a Duna Művészegyüttes művészeti vezetője – a szerk.), és fűzött egy szálra három gyöngyöt. (nevet) Ebben a munkában az autentikus elemeket én is formanyelvként használom, a felhasználási mód viszont, amivel kifejezem, amit el szeretnék mondani, nagyon szabad. Nem ragaszkodom egy falunak a táncaihoz és szokásaihoz, hanem a Kárpát-medencéből merítek, de remélem, semmi olyan megszentségtelenítő dolgot nem követek el, ami ezt esetleg hibriddé tenné, vagy elhiteltelenítené a mondanivalót. Ehhez a legkülönbözőbb kifejezőeszközöket hívom segítségül, akár anyagokat, a zenében egy férfifüttyöt, akár egy idézetet, ami az én esetemben éppen egy ókori görög vers.
A Gyöngyszólamban három egyéni darab, három sajátos alkotói látásmód alkot egységet. Egymástól teljesen függetlenül dolgoztatok, vagy egymás elképzeléseinek a fényében alakítottátok ki a koncepciót?
K. E.: Egymástól függetlenül dolgoztunk. Lehetőséget kaptunk arra, hogy azt csináljunk, amit akarunk, én ezt szeretem a legjobban, de ez a legnehezebb is egyben. A cím is inkább azt a struktúrát jelzi, amelynek a mentén a három darab egymás mellé rendeződik.
Mekkora szabadságotok van, milyen szinten élhetitek ki a kreativitásotokat ebben a műfajban?
H. Zs.: Bár vannak női alkotók, azt lehet mondani, hogy inkább a férfiak bizonyítanak a mi szakmánkban, férfias szakmának is nevezhető. Juhász Zsolt egy nagyon lírai alkat, aki úgy kért fel erre a munkára, hogy látta egy kizárólag lányokra készült koreográfiámat, és férfi létére is könnybe lábadt tőle a szeme. Nagyon tud hatni rá a női gondolkodás, érzelem, ezt kuriózumnak tartja, így ebben az erősen férfiközpontú táncvilágban is be merte vállalni az előadást. Ez előny, hiszen mi, nők tudunk olyat mutatni, ami nem szokványos. Rita darabja olyan éteri, mintha nem is ezen a földön történne, Enikőnél pedig iszonyatosan elementáris energiák mozognak, mintha 20 nő költözött volna egybe, és ez egyszer csak szétrobbanna.
A férfi-táncmotívumok, figurák, a legényesek általában sokkal látványosabbak, mint a női lépések. Női koreográfusként sohasem merült fel bennetek, hogy ezen valamilyen formában – például kortárs betétekkel, mozdulatokkal – változtassatok?
K. E.: Ez érdekes dolog, mert az autentikus táncokon belül az látszik, hogy a nő egy nagyon erős váz, és mellette ott van a férfi – aki viszont attól ilyen nagyon jó, mert van mellette egy erős nő. Hogyha a férfi mellett nincs ott egy nő, akkor a férfi nézhetetlen és elveszti az erejét. A nő a hagyományos népi kultúrában egy nagyon erős összetartó erő, a legfontosabb energia egy családon belül. Ő a család feje, ő irányítja és mozgatja az elemeket. Az, hogy a táncokban éppen mennyit tudunk ebből megmutatni egy falu anyagán, viseletén, zenéjén keresztül, még nem jelenti azt, hogy ebben nőként ne tudnánk tündökölni.
Ebben a munkámban én csak lányokkal dolgozom, és lerúgják a csillagot is az égről, mert abban a korszakukban vannak. Ez a faluban is élt, csak nem biztos, hogy illő volt megmutatni. Az erotikától a csínytevésen keresztül a furfangig minden benne volt egy nőben, ettől volt izgalmas, persze egy nőben rengeteg szín van, ki mit szeretne ebből megmutatni. Én nem szeretnék a lányokkal legényest táncoltatni, egyáltalán nem biztos, hogy ettől lesz a dolognak energiája.
F. R.: A folklór egy nagyon erős kötelék, amelyben a férfi- és női szerepek nem cserélődtek fel: a férfi férfi maradt, a nő pedig nő. A látszat ellenére a háttérben álló, erős nőket is hagyták érvényesülni, a szerepek a helyükön voltak. Most nem ez a helyzet, ez a kor nem erről szól. Ezért is fontos, hogy lássuk egy kicsit másképp is a világot: az erőteljes, érzelmes női attitűd felől. Most már kezdenek jobban odafigyelni a nőkre, ennek a folyamatnak viszont van egy fonákja is: a nő férfiasodik, a férfi nőiesedik. Én a közösség felől közelítek a tánchoz, a közösség megtartóerejét tartom a legfontosabbnak. Ma nem látom a közösségeket, pedig vágyom rá.
Hogy látjátok, a néptáncnak milyen ma a helyzete, a megítélése a hazai közönség körében? Van rá igény – akár nézői, akár gyakorló szempontból?
H. Zs.: A magyar emberek többsége nem ismeri a saját kultúráját. Most mintha kezdene népszerűbb lenni azáltal, hogy modern, populárisabb, szórakoztató formákkal keveredett. Így nagyon sok embert be lehet csalogatni, és ez által furcsamód akár még az eredeti magyar néptáncra is kíváncsiak lesznek. Sok gyerek azért akar táncot tanulni, mert látott egy ilyen revüelőadást.
F. R.: Az értelmiségnek van egy nagy hibája: előbb tudták, hogy milyen az időjárás Angliában, mint a saját hazájukban. Van egy ilyen tendencia, hogy az értelmiségi réteg mindig a világ felé orientálódik: India felé hamarabb nyitott, mint a saját hagyománya felé. Ezek a dolgok lassacskán talán helyrekerülnek, de én nem bízom szilárdan ebben. Én is azt látom, hogy a népesség nagy része nem áll közel a saját hagyományához – ellentétben egy japánnal, kínaival vagy a környezetünkben élő szlávokkal, akik sokkal többet tudnak a saját kultúrájukról.
K. E.: Ez a szélsőséges magyar mentalitásnak is köszönhető: vigadni és panaszkodni egyaránt nagyon tudunk, az arany középutat viszont nehezen találjuk. A mi műsorainkban nem csak a néptánc és a népzene van benne, ez a népi kultúra nagyon sokrétű és sok mindent hordoz magában, nem lehet lecsupaszítani csak táncra vagy csak zenére. Egy mozdulatot, egy gesztust, egy fájdalmat is színpadra lehet vinni, attól ez még népi kultúra marad.
A néptáncot a ti felfogásotokban tekinthetjük fejlődő műfajnak, vagy a lényege sokkal inkább az számotokra is, ami a köztudatban is él: a hagyományőrzés, a megőrzés?
F. R: A folklórra mondhatjuk, hogy változó, beépíthető: nem szabad eldobni a régi korok ilyen erőteljes, kifinomult munkáját. Sok olyan kortárs alkotó van, aki messze megelőzi a korát, és olyan volt néptáncosok is akadnak, akik kortárs alkotóként már fel sem ismerik, hogy egy-egy mozdulatukban milyen erőteljes, autentikus mozgás rejlik. A párizsiak például ezt szeretik a magyarokban, hogy teljesen másképp mozognak, érezhető minden egyes mozdulatukban a maszkulinitás, a zsigerig hatoló férfiasság. Budapest egy egészen sajátos közeg ebből a szempontból, de ha a szélesebb magyar közeget nézzük Prágától Sepsiszentgyörgyig, mindenki érti ezt a nyelvet. Sőt, néha a falusi emberek jobban megértik az olyan kortárs darabot, ami a folklórral függ össze, mert a jelrendszer annyira egyértelmű számukra.
H. Zs.: A hagyomány, amiből mi építkezünk, már nem él, de mivel a dalok, táncok, szövegek rögzítve vannak, ezeket lehet úgy használni, hogy csak egyszerűen megőrizzük őket, aztán az alkotók eldöntik, mit akarnak vele kezdeni. Az már csak rajtunk múlik, hogy a tánc szépségét, vehemenciáját, vagy egyszerűen csak egy mozdulatot ragadunk ki. Annyi felől lehet közelíteni, hogy ez által valahogy újra élővé válik.
F. R.: A hagyományőrzés nem a professzionális együttesek dolga, hanem – kicsit sarkítva – a falun élőké. Nekik kell majd újra visszatanulni a saját kultúrájukat, és úgy látom, hogy mindenki ezt akarja az egész Kárpát-medencében. Nagyon sok ember táncol újra, de csak szórakozásképpen, nem a közvetítésen van a hangsúly. Az együtteseknek sokkal inkább a továbbgondolás a feladata, ennek az erőteljes kultúrának a fiatalokhoz való közelítése.
Többen is tanítottatok vagy léptetek színpadra külföldön. Milyen reakciókat tapasztaltatok, hol voltak a legbefogadóbbak a magyar néptáncra?
H. Zs.: Nagyon gazdag kultúra a miénk, amire például az amerikai emberek nagyon rá tudnak kapni, szeretnék megtanulni, mert annyira különleges és egyéni. Itthon ezt az emberek még nem látják. Ez azért érdekes, mert ilyenkor az ember egy kicsit kívülről, más szemével tudja nézni a saját kultúráját, munkáját. Nyugat-Európában valósággal őrjöngtek, de a világ más részein is nagyon pozitív volt a fogadtatás.
A páros táncokra például azt mondták, hogy nagyon erotikusak és bonyolultak, szerették, hogy egy-egy táncban ilyen sok változatos mozdulat van. Európában nincs még egy ilyen tánckultúra. Amerikában jócskán felborultak a férfi-női szerepek, ezért ott számomra döbbenetes élmény volt fiatalon, hogy a 40-50 éves felnőttek azért tanulták meg a páros táncainkat, hogy megérezzék ezt a fajta hagyományos kapcsolatot a táncon keresztül. Hogy a férfi vezet, a nő követi, mégis egyenrangú félként működnek egy párban. Hihetetlenül boldogok voltak, hogy belekóstolhattak ebbe az érzésbe a táncon keresztül.
Előadásfotó: Dusa Gábor