Tarr Hajnalka olyan képzőművész, akinek egy kirándulás megváltoztatta az életét. Három éve történt, hogy egy autistákkal foglalkozó alapítvány megkereste: ajánljon fel pár képet egy jótékonysági aukcióra. Azóta nem telik el nap, hogy ne legyen öröme a velük való munkában.
Hogyan kerültél kapcsolatba az autizmussal? Volt-e meghatározó személyes élményed autistákkal?
2008 ban a Mosoly Otthon Alapítvány megrendezte az első autista lakóotthonokat és kortárs képzőművészeket támogató aukcióját a Műcsarnokban. Az 2006-ben létrehozott alapítvány célja, hogy segítse új autista lakóotthonok létrejöttét, és támogassa a már működő civil lakóotthonok küzdelmét a fennmaradásért. E célból indították útjára 2008 őszén a Fogadj be! programot, amelynek keretében szervezett jótékonysági aukció révén három éven át több tízmillió forint támogatás jutott kilenc otthonhoz. A 2008-as aukción elárverezett műtárgyak között szerepelt négy rajzom. Így kerültem kapcsolatba az alapítvánnyal, amelynek azóta munkatársa lettem. Később felkérték az aukción szereplő képzőművészeket, hogy látogassanak el a lakóotthonokba, hogy a 2010-es aukción olyan munkák kerüljenek kalapács alá, amelyeket együtt készítenek a művészek és a lakóotthonban élő fiatalok. Én a Miskolci Szimbiózis Alapítványhoz utaztam le négy napra, arra gondoltam, egy nap nyilván nem elég az ismerkedésre, közös rajzolásra. Előtte nem találkoztam autizmussal élő emberekkel, izgultam, hogy vajon egyáltalán hogyan viszonyulunk majd egymáshoz. Ez a négy nap folytonos együttlét – voltaképpen beköltöztem a lakóotthonba – mély benyomást tett rám. Úgy éreztem, egy olyan világba csöppentem, amelyet több szempontból mélyen a sajátomnak érzek. Másfelől hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az autizmussal élő emberek rajzi világa nagyon speciális. Arra gondoltam, ha megteremtjük számukra a feltételeket, olyan papírokra olyan anyagokkal dolgozzanak, amilyenekre és amilyennel valóban meg tudnak szólalni azok a gesztusok, amelyek egy kis cetlin nem érvényesülnek. Nem sokkal ezután eldőlt, hogy a 2010 es aukció kizárólag a lakóotthonokban élő alkotók munkáira épül majd: a MOHA alapítvány 2010-ben 99 rajzot árverezett el 26 millió forint értékben, tavaly pedig szintén a Műcsarnokban 18 millió forintért keltek el a munkák. A befolyt összeget minden esetben a lakóotthonok támogatására fordították. Azt hiszem, minden egyes autizmussal élő emberrel való találkozás valami olyasmi, amire nem számítasz, ami egyszerre felszabadító és borzasztóan zavarba ejtő, és ettől mélyen megmarad benned. Az autizmust nem tudod rutinból lezavarni. Elviccelni, félvállról indított mondatokkal megoldani. Ezekkel a srácokkal semmire se mész felületes kommunikációval. Itt mindent be kell vetned. Lehet, hogy egy mélyebben érintett autista fiatal három nap múlva vesz csak észre téged, és akkor sem téged, hanem mondjuk a láncod csillogását. Akkor beleül az öledbe és jó alaposan megvizsgálja a láncodat. Te meg örülsz, hogy felvetted aznap a láncot. Olyan figyelmet igényel, amit ritkán szán az ember a hétköznapjaiban bárkire is. Olyan törékeny és mindent kizáró pillanatok ezek, mint amikor szerelmes vagy. Nálam elég nehéz elérni, hogy a figyelmem ne ezer fele húzzon, de amikor megáll előttem egy autizmussal élő kisfiú, és úgy néz bele szótlanul a szemembe, hogy levegőt se merek venni, akkor nincs más. Tizenhárom lakóotthonban jártam, a Szimbiózis lakóotthonába hónapokig heti rendszerességgel, nagyjából 200 autizmussal élő fiatal felnőttel, illetve a Gyöngyösi Autista Központnak köszönhetően számtalan gyerekkel találkoztam, megismertem a szüleiket, szakembereket, jóformán mindenkit, aki ezen a területen próbál végtelen elszántsággal tenni valamit ezekért a nagyon nehéz helyzetben lévő emberekért.
Milyen módon dolgoztok együtt az alkotókkal?
Minden lakóotthonban hasonló a módszer: először is kiosztom az A4 es papírokat. Amikor látom, hogy van, aki mélyen beleveti magát a rajzolásba, akkor tudom, hogy ő az én emberem. Fontos, hogy csak olyanok rajzoljanak, akik szeretik ezt a tevékenységet. Közülük kerülnek ki aztán azok az alkotók, akiknek a rajzait elárverezzük illetve kiállítjuk. Akinek a munkamódszerét érdekesnek találom, annál eldöntöm, hogy milyen eszközökkel tudja a leginkább életre hívni a rajzait: van, akinek az olajpasztell a világa, és van, akinek a ceruza. Persze ez egy közösségi tevékenység, egyszerre rajzol 5-8 ember, mindenkire figyelsz, mindenki minden kis vonalának örülsz, és a tudtára is adod. Mert lehetséges, hogy egyszerűen nem tudja, hogy amit csinál, az nagyszerű. Ő csak rajzol. Ahhoz, hogy ez az élmény számára még gazdagabbá váljon, meg kell neki tanítani, hogy ez valami, amiben ő nagyon jó. És ezt a leghatékonyabb módon úgy tudod megtenni, ha folyamatosan lelkendezel. Ez nagyon sok örömöt adott nekem is. Őszintén örültem annak, amit csinálnak, és folyamatosan ki is kellett ezt fejeznem. Sokszor tetszik nekünk valami valakivel kapcsolatban, de ritkán adjuk a tudtukra. Pedig ez fontos. Ez például az egyik dolog, amit egy életre megtanultam.
Mi jellemző a művészetükre? Mennyiben tér el az alkotói folyamat az ő esetükben az „átlagtól”, ha lehet ilyet mondani?
Általánosságban elmondható, hogy kirívóan szisztematikus módon rajzolnak, van, akinél a rajz kivitelezése strukturált, és van, aki olyan dolgot rajzol, ami valamilyen rendszerhez kapcsolható, pl. számok, abc, adatok, betűk, stb. Jellemző még rájuk, hogy sokszor ugyanazt és ugyanúgy rajzolják, adott esetben a papír mindkét oldalára. Az autizmussal élő embereknél a metaforikus gondolkodás gyenge. Így a rajzok nem tocsognak szimbólumokban, nem sztoriznak, nem érzelegnek. Ha házat rajzol, akkor nem otthont rajzol, hanem házat. Nem a jelentés oldaláról érdemes vizsgálni őket, hanem a jelenség oldaláról. Talán ez a metaforáktól, érzelmektől való távolságtartás – amely az ő esetükben nem tudatos döntés eredménye – ami miatt a rajzaik a kortárs rajzolók munkáival annyira sok hasonlóságot mutatnak.
Tapasztalataid alapján te hogyan írnád le az autizmus világát? Mennyibe sikerült bepillantanod?
Voltaképpen rajtad múlik, hogy mennyit látsz meg egy autizmussal élő ember mélységeiből, kvalitásaiból, mert ő a legritkább esetben fogja tudni ezeket a külvilág tudomására hozni. Azok az Asperger szindrómás emberek, akik közül néhány könyvet írt magáról – az életéről, arról, hogy hogyan észleli és értelmezi a világot – jelentik a legjobb bizonyítékot arra, hogy milyen elképesztő érzékenység, figyelem és intelligencia rejtőzhet egy olyan emberben, akit a környezete az autizmusa miatt érzéketlennek és esetlennek gondolhat.
Milyen céllal jött létre a tavaly megrendezett Privát labirintusok című kiállítás a Nemzeti Galériában? Sikeresnek ítéled? A látogatók hogyan fogadták?
Tudomásom szerint nagyjából ötezren látták a kiállítást. Minden jelentősnek mondható szakmai és nem szakmai fórumon megjelent róla kritika. Célunk volt, hogy a kortárs művészet és az autizmus képi világában rejlő esetleges párhuzamokon el lehessen gondolkodni. Az új szempontok mindig hasznosak. Mint tudjuk, 60 ezer autizmussal élő ember van Magyarországon, a világon minden századik gyermek autizmussal születik. Az autizmus több gyermeket érint mint az AIDS, a diabétesz és a rák együttvéve… tudnunk kell róluk. Lehet, hogy a gyereked osztályába jár egy nagyon furcsa fiú, akit mindenki piszkál és akinek ez maga a pokol. Az én osztályomban volt ilyen srác, és nem tettük az életét könnyebbé egy percig sem… Ha tudtam volna akkor, hogy érintett, máshogy viselkedem. Ha tudta volna magáról, hogy érintett, nem lett volna olyan borzasztó érthetetlen számára, hogy miért nincsenek barátai, miért megy neki minden nehezebben, mint másoknak. De ő akkor a mi szemünkben a gyenge láncszem volt, akin jókat lehetet mulatni. A kiállítás képanyaga mellett videókat és szövegeket prezentáltunk, amelyek segítségével egy alaposabb látogató az autizmus általános ismertét a nulláról mondjuk a négyes szintre hozhatta fel egy ötös skálán. A MOHA és én együtt dolgoztunk Az Autisták Országos Szövetségével, az FSZK-val, Dr Simó Judit gyermekpszichiáterrel, a Tatai Lakóotthon vezetőjével Schenk Erikával, hogy minél érthetőbb, pontosabb és sokrétűbb módon tudjuk a látogatók számára elérhetővé tenni mindazt, amit tudni lehet most az autizmusról. Nagyszerű csapatmunka volt.
Az alkotók találkoztak a közönséggel?
Az autizmussal élő alkotóink jelentős részének megterhelő egy ilyen szituáció. A legtöbbjük magát a kiállításon való részvétel „különleges” mivoltát sem érti. Mint ahogy azt sem, hogy mi az, hogy művészet, múzeum, kiállítás, miért nagy szám, hogy az általa készített rajz az asztalról a falra kerül a szélén faléccel, a tetejére üveg, eddig feküdt most meg lóg. Merthogy lássuk be, alapvetően ez történik. A többi mind fogalmi tartalom, aminek az értésére és ebből fakadóan a pozitív vagy negatív megítélésére az autizmussal élő emberek jelentős százaléka nem képes.
Magyarországon milyen szervezett segítségre számíthat egy autizmussal élő alkotó/művész? Léteznek külön az ő számukra kiírt pályázatok?
Sajnos nemmel kell válaszolnom, nincsenek ilyen pályázatok. De léteznek emberek, akik művészeti foglalkozást tartanak kisebb csoportoknak, és persze ott a MOHA, illetve velünk együtt az AOSZ törekszik arra, hogy a jövőben egyre többen kapjanak lehetőséget arra, hogy alkossanak, és hogy az alkotásaik láthatóvá váljanak. Jelenleg egy nagy pályázaton dolgozunk a Cseperedő Alapítvánnyal és az AOSZ-szal közösen, melynek része az is, hogy önkéntes képzőművész hallgatókat képezzünk ki autizmussal élő emberek művészeti foglakozásainak vezetésére. És persze továbbra is keressük az újabb alkotókat. Ha valakinek van olyan autizmussal élő ember a környezetében, aki szeret rajzolni, akkor nagyon szívesen látjuk a munkáit és persze őt magát is. Terveink között szerepel a nemzetközi színtérre való kilépés is: nyugaton több szervezet foglakozik az ilyen jelegű munkák felkarolásával. Pár éve Kasselben például egy lenyűgöző kiállítást mutattak be közel 200 autizmussal élő alkotótól. Jó lenne itt tartani.
Addig is nyugodtan felkereshetnek példának okáért engem a hajnalkatarr@gmail.com e-mailcímen.
