Hegedűművész, zeneszerző, zenész, énekes. Nem mindig ebben a sorrendben és sokszor nem is ugyanabban a műfajban, de egy biztos: Szirtes Edina Mókus a hazai zenei élet egyik legizgalmasabb és legszertelenebb figurája. Már 6 éves korában tudta, hogy ezt akarja csinálni, a Fabula Rasával készített lemezei után pedig nemrég a Millenárison mutatta be új, Mókus és a Tao című szólóalbumát.
Rengeteg zenekarban játszol és szerzel zenét, számtalan ismert zenésszel és énekessel dolgoztál együtt, mégis sokáig vártál az első szólólemezzel. Miért éppen 2 éve döntöttél úgy, hogy itt az ideje?
A zenekarommal, a Fabula Rasával már két lemezünk megvolt, amikor a Fringe Fesztiválon fődíjat nyertünk. Ekkor jött oda a Sony akkori igazgatója, Geszti Margit, az egész szólista-ötlet az ő fejéből pattant ki. Én ezen azért nem gondolkodtam, mert rengeteg zenekarban szólózom, számomra nem annyira lényeges dolog, hogy külön is ki legyek emelve. Hetente többször is játszom több zenekarral vagy kísérek másokat, csak ezeknek nem ad hangot a média. Ettől még ezek olyan formációk, amik életben tartanak minket és azt a maroknyi kis csapatot, akik szeretik, amit csinálunk.
Domináns egyéniség vagy, mégis sokszor beállsz háttérénekesnek, segédzenésznek. Van, akinek ilyen tehetséggel és zenei múlttal ez már derogálna.
Folyamatosan muzsikálok, nincs egy szusszanásnyi időm. Így amikor valaki megkér, hogy segítsek vagy álljak be háttérénekesnek a produkciójába, az egy jóleső lélegzetvétel a számomra, mert ott lehetek, muzsikálhatok, de nem rajtam van az egész felelősség. Például Veres Mónika, aki idén bejutott az Eurovíziós Dalfesztivál magyar jelöltjei közé, egy nagyon tehetség ember, az egyik legjobb munkatársam és barátom, hát persze, hogy elmegyek és énekelek vele, nem mindegy, hogy hátul vagy elöl? Amikor neked kell levezetni egy saját koncertet, az nagyon kimerítő. Sokszor megesik, hogy ülök az öltözőben egy másfél órás koncert után, és csak szuszogok.
Te jelentkeztél idén az Eurovízióra?
Mindig is álmodoztam arról, hogy majd egyszer képviselhetem a hazámat, de valószínűleg nem tudnék eleget tenni a feladatnak, mert kimennék a színpadra és elájulnék, akkora megtiszteltetés lenne. (nevet) Az Eurovízióra eddig sohasem mertem jelentkezni, most a barátaim titokban benevezték két dalomat, de én nem tudok megfelelni a követelményeknek, igazából nem is annyira értem, hogy mik ezek. Ez egy kósza ötlet volt, eszem ágában sem volt azt gondolni, hogy bejutok. Ha majd eljön az ideje, képviselem a hazámat.
Azért külföldön már jó párszor volt erre alkalmad, például a Fabula Rasával.
Igen, Angliában nagy sikerünk van, az angolok elképesztően nyitottak, de látszatra egyébként valahogy mindenhol nyitottabbak, mint itthon. Bár én nem panaszkodom, mert a január 22-i lemezbemutató egy csoda volt. Tudom, hogy a magyar ember furcsa, és nekem be is jön ez a furcsaság, nem baj, ha nem egyből, üvöltözősen nyitott – de persze azért az embernek jólesik, ha egyből üvöltözve nyit a közönség (nevet). Vannak olyan emberek, akiknek nem kell visszaigazolás, én nem ilyen vagyok. Nekem állandóan szükségem van rá, ilyenkor egy pillanatra megnyugszom, aztán megint habzó szájjal remegek, hogy „biztos, hogy ne hagyjam abba?” (nevet)
A népzenétől a jazzen át a világzenéig szinte minden műfajban otthon vagy, de a hangszerek közül is többet a magadévá tettél. Egyszer azt mondtad, ez a széles érdeklődési kör leginkább annak köszönhető, hogy figyelmetlen és szétszórt vagy, így egyik munka hozta magával a következőt. De aki figyelmetlen és szétszórt, nem hiszem, hogy ilyen szintre tudná fejleszteni a tudását és kézben tudna tartani ennyi feladatot.
A mindennapok pillanatai a feledékenységemet igazolják. Bár ha az ember tízszeresen fel van gyorsítva, akkor belefér az is, hogy elfelejt dolgokat. Kétségtelen, hogy lehetnék sokkal fegyelmezettebb, de akkor letisztultabb lenne az is, amit csinálok. Most például vettem egy gadulkát, ez az egyik kedvenc hangszerem. Persze a hegedűt is gyakorolni kell, de közben már megfogom a gadulkát, aztán leülök zongorázni. Az a baj, hogy a nyughatatlanságom miatt nem tudom befejezni egyiket sem rendesen, ahogy a minden részletre ügyelő régiek tették. Azért kicsit irigylem azokat, akik kitartanak egy stílus mellett. Azok a művészek, akik a példaképeim, olyan szinten vannak, hogy szinte már ufók, nem is emberek. Kőkeményen, intenzív figyelemmel naponta 6-8 órát gyakorolnak olyan odafigyeléssel, ami nekem soha nem menne. Cserébe viszont azt kapja az ember, hogy van egy ilyen sokszínű világa. Azért is játszom ennyi műfajt, mert nem tudok választani.
Láthatóan nem kedveled és nem is igényeled a kategorizálást, de ha mégis definiálnod kellene a zenédet, minek neveznéd?
Zenének. Inkább azt tudom elmondani, hogy mit nem szeretnék, ha jellemezné a zenémet: hangömleny, összevisszaság, hangzavar, fülsértő, idegtépő, borzongató. Bár az utóbbi lehet, hogy jó néha. De szerintem nem ez a lényeg, a zene csak egy eszköz. A két új lemezt (A Tao Te King verseiből készült Mókus és a Taót és a még kiadásra váró Szerelmesezőset – a szerk.) is azért kezdtem el, mert kétségbeestem, hogy ennyire nem lehet semmit sem tudni arról, mit akarok. A Mókus és a Tao volt a kiindulópont, aztán rájöttem, hogy van egy pár könnyebben emészthető, akusztikus popzeneként definiálható érzelgős asszonyzeném is.
Mókus és a Tao című új lemezeden a Tao Te King 12 versét zenésítetted meg, ráadásul a korábbiaktól eltérően egyedül játszottad fel az album teljes anyagát. Tudatos döntés volt, vagy egyszerűen praktikus okokból történt így?
Azért akartam egyedül megcsinálni, hogy „kiderüljek” a végén: hogy ki is vagyok. Kerestem egy utat, egy hangot magamhoz, a saját hangomhoz. Mert hát a sok zenei felkérés és stílus közepette egy kicsit elveszti az ember a saját hangját. Amikor a Fabulának írtam, akkor világzenében, amikor Zsédának, popzenében gondolkodtam. Már tényleg nem tudtam semmilyen kérdésre válaszolni magammal kapcsolatban, kíváncsi voltam, hogy mi az, ami igazán én vagyok. A Tao azért is volt erre jó, mert a végtelen szabadságban kellett megtalálni egy hangot, és mivel teljesen egyedül játszottam fel, ezért tényleg magamra maradtam – és azt hiszem, most erre volt szükségem. Közben azért eldöntöttem: soha többé nem akarok semmit sem egyedül csinálni, mert a zenésztársak a legnagyobb kincsek.
Egy interjúban azt mondtad: „Csak komolyzenész vagyok, akármit is játszom”. Ez miben mutatkozik meg elsősorban?
A komolyzene egy olyan nyelvezet, mint az, hogy megtanultunk magyarul beszélni. Én 6 éves korom óta ezt tanulom, így komolyzenészként gondolok végig minden zenei motívumot. Észrevettem, hogy a roma jazz-zenész vagy rockzenész kollégák sokkal fesztelenebbek, de rájöttem, hogy a komolyzenész-múltamat felesleges eltakarni, mert úgysem menne. Ez nem kevesebb vagy több, egyszerűen egy hozzáállás, egy anyanyelv.
Ez olyasmi, mint amikor az embernek van egy anyanyelve és elkezd nyelveket tanulni: hiába perfekt már egy idegen nyelvből, lehet, hogy van akcentusa. Az én zenei anyanyelvem a komolyzene, és mindent ezzel az akcentussal beszélek. Az például minden nap és minden órában visszaigazolódik, hogy a szolmizáció mekkora dolog. A koncerten azért is énekeltem el egy kizárólag szolmizált dalt, mert a többiekkel kitaláltuk, hogy én nem a Pókember vagyok, hanem a Szolmizátor. Ha valaki esetleg nem él a szolmizálással, mert nem komolyzenészként kezdte, annak egy perc alatt leszolmizálom, amire szüksége van, és máris ott a téma, nem kell hangonként leszednie.
7 évesen már komponáltál, és a művésznevedet is tizenéves korodból hoztad magaddal. Attól kezdve tudtad, hogy ezzel akarsz foglalkozni? Már amennyire egy ilyen idős gyerek ezt tudhatja.
Szerintem egy gyerek már igenis tudhatja, hogy mit akar. Nagyon durva zenéket írnak ám a gyerekek, csak ez ilyen formában nem szerepel az oktatásban. Náluk teljesen természetes, hogy dallamokat improvizálnak: olyan elképesztően őszinte dolgokat hoz ki belőlük, hogy szerintem egyáltalán nem nagy dolog, hogy egy gyerek zenét ír. Az a baj, hogy ez majdnem mindenkiben elnyomódik később. Gyerekkoromban nagy álmom volt, hogy zeneszerző legyek, már kis gombafrizkós óvodásként is ezt mondtam, amikor rákérdeztek. Nem tudom, hogy honnan szedtem. Én is csak olyan gyerek voltam, aki fogékony a zenére, csak nekem szerencsém volt, és nem nyomták el bennem.
Egyszer azt mondtad, zeneszerzőként mindenki akkor keres meg, amikor valami nem megszokottat akar. Nem ijeszt meg ez az elvárás?
Nem, inkább az ijeszt meg, amikor szeretnék olyat csinálni, ami megfelel a különböző műfajok elvárásainak, csak azért, mert ez sok esetben sokkal célravezetőbb. Lásd: Eurovíziós Dalfesztivál. Sok helyzetben sokkal jobb lenne, ha sikerülne megfelelni a követelményeknek, de nem megy. Na, ez is fegyelmezettség kérdése, betartani a szabályokat.
Zeneszerzőként érezted már úgy, hogy elfogyott az ihlet, vagy hogy valami olyan jól sikerült, hogy inkább magadnak tartanád meg?
Előbb-utóbb minden szöveg megszólal. A Mókus és a Tao esetében úgy kezdődött, hogy elolvastam a verseket, és hónapokig egy hangot sem hallottam. Nem tudtam, mi lesz, hogy mit fogok írni. A zeneszerzés az én esetemben soha nem olyan, hogy leülök és komoly arccal próbálgatom a hangokat, inkább egy egységet alkotó hangulat, egy gömb születik a szöveg alapján. A Taónál is tudtam, hogy egyszer csak le kell ülnöm és onnantól kezdve ez már kigördül. Nem a hangokat kell keresni, hanem ezt a gömböt. Eljön az idő, hogy olvasod a szöveget és elkezded énekelni a dallamot a gömbnek a szellemében. Ezt a varázsgömböt kell megszülni vagy lehívni föntről, onnantól már nyert ügyed van: ez lesz az a világ, amibe majd belehelyezed a zenédet, szaga és kiterjedése is van. A dallam születése egy pillanat: nem kitaláljuk, hanem valahonnan kapjuk. Ha pedig bárki megtisztel engem azzal, hogy az én zenémet játssza, az egy hatalmas dolog, hiszen belerakja az ő kis világát, így soha nem tartok meg semmit kizárólag magamnak.
Ha nem zenélnél, milyen hivatást választottál volna?
Lehet, hogy ez tőlem kicsit furcsán hangzik, de szívesen lennék titkárnő, mindent kézben tartanék, rendezgetném az aktákat – bár ahogy így belegondolok, nem biztos, hogy túl sokáig bírnám. Bemondónők már nincsenek, de az is lennék. Nagyon szeretem a hangoskönyveket és a rádiójátékokat, ilyeneket is szívesen rendeznék, de még a határőrködést is vállalnám.
Fotó: Lengyel Anna Vera
