1. Udvaros Dorottya, Radnay Csilla, Szél Attila és Fodor Annamária egy darabban

Vörös Róbert rendezésében a Thália Mikroszínpadán kerül bemutatásra az Őszi szonáta Ingmar Bergmantól. A drámában megismerhetjük Eva-t, aki férjével, Viktorral izgatottan várja haza karácsonyra anyját, Charlotte-ot. A házaspárhoz érkező híres zongoraművésznőt viszont alapos meglepetés éri: kiderül, hogy Eva idő közben magához vette fogyatékos testvérét, Helenát, akit még anyjuk adott intézetbe. Az ünnepek alatt lesz mit megbeszélni…

Mikor?

2016. március 28.

Hol?

Thália Mikroszínpad

1065 Budapest, Nagymező u. 22-24.

2. Krimi a Belvárosi színházban!

Nem is akármilyen szereplőkkel! 2016. április 1-jén nézhetjük meg először Frederick Knott Várj, még sötét lesz című krimijét, olyan színészekkel a színpadon, mint Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás és Nagy Dániel Viktor. Az izgalmas sztori szerint – melyek Audrey Hepburn szereplésével filmvászonra is vittek – három idegen találkozik egy üres lakásban, hogy megtaláljanak valamit, ami a háziaknak semmit sem ér. Hamarosan megérkezik a vak, gyanútlan Susy, akiből szerepjátékok során próbálják a bűnözők kiszedni, hol van a tárgy, amiről Susynak fogalma sincs. Közben a lány egyre nagyobb veszélybe kerül, a sötétben pedig igazi veszedelmes macska-egér játék kezdődik el.

Mikor?

2016. április 1.

Hol?

Belvárosi Színpad

1075 Budapest, Károly krt. 3/A

 

3. Külön. Hernádi. Est.

Pelsőczi Réka rendezésében a Belvárosi Színházban tekinthetjük meg a Hernádi pont című estet, ami csak és kizárólag a színészóriásról szól – zenekari kísérlettel.

 “Díva, bohóc, ember és színésznő. Ez mind ami vagyok. Ès már egy jó ideje ez vagyok. Ilyenkor illik számot adni mi volt, mi lesz. Tojok az illemre, a szabályokra. Az érdekel, ami egy kicsit más. Mondatok, amiket már elmondtam, amiket nekem szántak vagy szánhattak volna. Dalok, amiket nekem írtak vagy írhattak volna a szerzők, ha kicsit jobban odafigyelnek. Ez az est rólam szól!” – Hernádi Judit.

Mikor? 

2016. április 8.

Hol?

Belvárosi Színpad

1075 Budapest, Károly krt. 3/A

„Egyszerűen szeretem a színházat. Szeretem a színház szagát, a próbatermet, a kollégákat. Szeretem, ha nehézkesen is, de meg tud születni a végére valami. Mikor lehet, hogy három órán át tévúton voltunk, de az utolsó tíz percben megtaláljuk a megoldást. Szeretem a játékot, hogy magamat is megismerem közben. Hogy olyan dolgaim kerülnek elő, amiket észre sem vettem.”

Szabó Kimmel Tamás a színházról

„Szerintem minden férfiban megvan egy vagány, szuverén csibészember, egy igazi férfi, a nők pedig akármennyire is emancipálódtak, és nem mondom, hogy karrieristákká, de vezéregyéniséggé váltak, érzik, hogy tartozniuk kell egy férfihez – aki reptessen meg, én meg megyek utána.”

Schell Judit a Liliomról, nőkről és férfiakról

„Mindig voltak Magyarországon is, külföldön is, olyan párosok, akiket nagyon bírt a közönség, akiket szívesen láttak együtt. Jávor Pál és Karády Katalin például ilyenek voltak. Mindig van két ember, akik egyébként nagyon szeretik egymást és valamiért a közönség is szereti őket.[…]Molnár Piroska is rendkívüli színész, mégis valószínűleg kevesen fognak minket párba állítani, mert nem ugyanaz a korosztály vagyunk. Jucival ez egy szerencsés helyzet; hasonló a gondolkodásunk, hasonló a humorunk és még egy generációba is tartozunk.”

Csányi Sándor Schell Juditról

„Hiszen mitől lesz pesti? Hogy én játszom, én megyek benne az Andrássy úton, vagy nem tudom melyik utcában. És attól pesti lesz, mert én olyan pestinek érzem magam. Mert egy magyar dal fog szólni benne, egy magyar operatőr fényképezi, magyar rendszámú autók lesznek benne, de olyan nagyon pesti nem lesz szerintem, mint amennyire én szeretném. Annál egy kicsit abszurdabb, elemeltebb, különlegesebb a történet.”

Kern András készülő filmjéről

„Nem valami „ellen” teszek, hanem valamiért. Hiszek valamiben, erről gondolkodom és írok, és megosztom azzal, aki elfogad. A kultúrharc nem érdekel, nem külső programok alapján működöm. Ami engem foglalkoztat, arról írnom kell. Csak arról írhatok, ami valóban foglalkoztat. Nem bonyolult program, de nekem nagyjából egy életre elég.”

Ákos filozófiájáról

„Többnyire azokat veszik fel az egyetemre, akik igazán tehetségesek. Az, hogy valakiből esetleg vezető színész lesz vagy hős, a másikból pedig egy karakterszínész vagy epizodista, aközött az ember nem tesz különbséget, csak tudja, hogy ki fog majd nagy valószínűséggel Rómeót játszani és ki az, aki soha. Ki az, aki később érik be. A színházban minden fajta szereplő kell.”

Molnár Piroska a színésznövendékekről

„Általában semmit nem bánok meg. Feleslegesnek tartom a megbánást. A bocsánatkérést nem, de a megbánást, azt, hogy az ember hátrafele rágódjon az életében, hogy mi lett volna ha, azt nagyon nehezen bírom, nem is csinálom.”

Hernádi Judit a megbánásról

„Inkább szembesülni kell, kibeszélni, közös élményeket teremteni. Ha valaki ilyen helyzetben van, gondolom könnyebb, ha ezt megoszthatja, beszélhet róla, mert ha kibeszéli, az már egyfajta megkönnyebbülés. Nem marad hátra egy feszültség, ami egyedül terhelné őket. A darab erre a kibeszélésre vállalkozik, az írója maga is túlment ezen.”

Hegyi Barbara a Happy Endingről

„Minden korosztályban van érdeklődés a kultúrára, és hogy igenis lehet divattá tenni az irodalmat. […] A régi kávéházak újra elkezdték élni az életüket a XXI-dik században. Már nem Ady, Kosztolányi és Babits ülnek ezeknél az asztaloknál, de itt maradt az szellemük és szellemiségük, ez pedig kézzel fogható.”

Juhász Anna az általa szervezett kávéházi irodalmi estekről

„Tehát az alapelvárás, hogy minél emberibben és mélyebben közelítsem meg azt a személyiséget, azt a figurát, akit nekem játszanom kell aznap este. És kutya kötelességem akár nehéz, akár könnyű ebbe belemászni. Egyénre szabott, ki az, aki öt perc múlva teszi le a szerepet és ki az, akinek kell néhány óra. Erre nincs recept. De a dolgunk az, hogy a legmesszemenőbben szolgáljuk az előadást.”

Bánfalvi Eszter a színészetről a Happy Ending kapcsán

„Olyan érzésem van, mintha egy láthatatlan, nagy rendező elővett volna egy forgatókönyvet, és engem választott volna ki főszereplőnek a filmjéhez. Most az egyes jeleneteket forgatjuk, ide állít, oda állít, csináld ezt, tedd azt, adja ki az utasításokat. Mindent odarendel mellém, kellékeket, mellékszereplőket, helyszíneket. Igen ám, csakhogy nekem nem mutatta meg a teljes  forgatókönyvet. Egyedül ő tudja, mi lesz a film vége.”

Sándor Anikó, az El Camino – Az út, ami hazavisz írója

„Élvezem, hogy egyre inkább van közöm a saját szakmámhoz. Mint egy asztalosnak a saját szakmájához. Mikor egyre több mindent tud a fák jellemzőiről, hogyan kell hozzájuk nyúlni, hogyan mutatja majd a legmívesebb arcát az elkészített munka… Valahogy ugyanígy érzem magam. Örömömet lelem benne és élvezem, hogy valahogy mindig ki lehet tűzni nem is célokat, hanem feladatokat, saját magam számára. Amiknek a megvalósulását meg lehet közelíteni vagy akár el is lehet érni.”

Kertész Tamás szakmája felfedezéséről

„Minden ilyen fesztivál jót tesz egy művészeti ágnak. A színházi fesztivál is jót szokott tenni. Ilyenkor általában olyan emberek mennek megnézni az előadásokat, akik barátai a filmnek. Ezért nem azért ülnek be a moziba, hogy fikázzák, hanem azért, hogy örüljenek annak, hogy végre sikerül újra magyar filmet gyártani. Az ilyen kezdeményezéseket csak pártolni lehet.”

Stohl András a Magyar Filmhétről

„Azt mondom, hogy akármennyire társasjáték a színház, azért mégiscsak egy magányos szakma. Az ember ott van a saját sorsával, azzal a szereppel, amit kapott. De segítséget kaphat a partnerétől, mert valakinek a szemének bele kell nézni, és ha valami zűr van szövegben, a kolléga át tudja segíteni holtpontokon. De mindenkinek magának kell megbirkóznia a saját szerepével.”

Vári Éva a színészet magányosságáról

„Én azt mondom, hogy sokkal több kortárs szobrot kellene kiállítani Budapestre. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak a turisták imádnák, mint ezt a szobrot, de város lakók is. Merjünk alkotni! […] Európában teljesen megszokott az, hogy ilyen erős kontraszt van egy klasszicizáló épülettel, és hogy a történeti belvárosban egy  modern szobor is elfér.”

 Interjú Hervé-Lóránth Ervinnel jövőbeli terveiről nagysikerű óriási szobra után

„Most talán vannak olyan erők, amik újra odafordíthatják a nézőket a magyar film felé. Ezen vagyunk mi rendezők és a Filmalap is ezért dolgozik, hogy visszaszerezzük azokat az elvesztett nézőket, akik az elmúlt években az amerikai alkotások felé pártoltak. Be akarjuk bizonyítani, hogy érdemes magyar filmet nézni, mert a magyar filmek jók. Más szinten működnek és hatnak, sokkal inkább a sajátunknak érezzük őket.”

Török Ferenc a magyar filmről

“A színháznak alapvető feladata, hogy kérdéseket tegyen fel a ma emberének, méghozzá olyanokat, amiktől a befogadóban megfogalmazódó válaszok által az ember kicsit másképp kezd látni dolgokat.”

Béres Attila a színház feladatáról„

„A jazzirodalom egyik legmeghatározóbb három albuma amit Gil Evans és Miles Davis közösen készítettek. Maga az apparátus is különleges, nem egy hagyományos big band, hanem egy kibővített és részint más hangszerekkel feldúsított instrumentáció. Egyrészt ezért is ritkán látott, másrészt a zenei anyag kottái nagyrészt elvesztek és most ért oda a jazztörténelem, hogy kezdik feleleveníteni és újra lejegyezni őket. Most már elérhető közelségbe kerültek ezek a kották. Nem nagyon játszották még ezeket a lemezeket élőben, és így meghallgatni ezeket a felvételeket óriási élmény.”

Fekete-Kovács Kornél a Modern Arc Orchestra Miles Davis-estjéről

„Az éjszakai Budapest, ami szintén egy külön világ. Mókás, félhomályos, pia/gyros/hajléktalan/parfüm szagú, hangos, zsúfolt/kihalt, és néha veszélyes… Attól függ, hogy a város melyik részén járunk. De mindig látok valami érdekességet, amiért megéri beleugrani az éjszakába.”

Kovács ‘”KoPé” Péter, az alternative Budapest alkotója  az éjszakai fővárosról

„Nagyon jó lenne, ha mindenki azzal a pici gondolattal menne ki az utcára, hogy segítsük a másikat. Ha látjuk, hogy valaki rosszul van, akkor nem megyünk arrébb és gondolunk arra, hogy majd valaki más segít. Ha ez az impulzus töltete lenne annak, hogy figyeljünk egymásra és emberként tekintsünk egymásra, akkor nem lennének bántások, verekedések, nem léteznének olyan fájdalmak.”

Rendben Man, a Punnany Massif frontembere arról, min kellene változtatni

„Ők a legjobbak. Egy szupercsapat. Ők az a csoport, akit tényleg mindenki ismert. Mindegyik máshogyan és mást írt, mindegyik külön egyéniség volt, de kialakult egy közös atmoszféra körülöttük, mikor együtt voltak.  Bárki elkezd mesélni egy történetet, ami Karinthyról vagy Adyról szól, mindenki úgy hallgatja, mintha valamelyik haverjukról mesélnének.”

Csepella Olivér, hogy miért pont a Nyugat irodalmárai lettek zombis képregényének főszereplői

Ádám

A folyón túl Itália története első hallásra zavarba ejtően egyszerű: a szülővárosában egyedüliként maradt unoka, Nick (Szabó Kimmel Tamás) nagy bejelentéssel érkezik a szokásos vasárnapi ebédre a négy nagyszülőhöz (Lázár Kati, Lukáts Andor, Benedek Miklós, Szabó Éva): előléptették és ő is elhagyja New Yorkot, hogy Seattle-ben kezdjen új életet.



Persze az igazi olasz vérmérsékletű nagyszülők nem igazán örülnek a bejelentésnek. Ami az ő szempontjukból érthető is: bevándorlóként érkezve az országba egész életükben azért küzdöttek, hogy családjuknak jobb sorsuk legyen, a gyerekek és az unokák viszont sorban hagyták el a szülői házat és az olaszok által szentként kezelt családot (Tengo famiglia!). Egyetlen mentsváruk már csak a 29 éves Nick. Nick viszont menni akar, hiszen a négy öregen kívül nem tartja más New Yorkban – karrierje virágzóban, jóképű agglegény, ráadásul a pszichológusánál is jól alakulnak dolgai. Ám valahol ő is érzi, hogy elhagyni az oly sok áldozatot hozó nagyszülőket nem biztos, hogy a tökéletes döntés.

Legyen önző? Gondoljon magára? Vagy első tényleg a család? Aki áldozatot hozott értünk, annak meddig tartozunk? És mivel? Megannyi kényes kérdés, ami talán időszerűbb napjainkban, mint valaha volt.



A komoly témán felül viszont főszerepben mégis a nevetés áll. A négy nagyszülőt játszó színész valósággal fürdik a tipikus, zajos olasz család megformálásában. Kiabálnak, egymás szavába vágnak és mint minden jó nagyszülő, fél másodperc alatt térnek át egyik témából a másikba, meg sem adva az esélyt arra az ideges természetű Nicknek, hogy egyáltalán szóhoz jusson. Még akkor sem, mikor kitervelik, hogy ha nincs mi a városban tartsa Nicket, majd ők szereznek valakit, aki ezt megteszi.

Joe Dipietro komédiájában a nagyszüleit oly nehezen kibíró Nick döntésének meghozása közben ismeri meg nagyszüleit. Azok élettörténetet,  generációjuknak világát és sorsát, valamint kulturális hagyatékát – hogy végül mi magunk döbbenjünk rá arra, hogy a család tényleg az első.

 Vera

Tényleg a család az első, de minden generációnak kicsit már mást jelent ez a két szó. Igen, a gyerekeim kapjanak többet, mint én, nekik már jobb jár, de így a család fogalma is átalakul. Már más alapokból építkeznek és máshová szeretnének eljutni, mint szüleik, így tágítva a generációs szakadékot gyerekek és szülők, nagyszülők és unokák között. Például, a távolságok Nicknek már nem ugyanazt jelentik, mint nagyszüleinek. Neki 2 óra repülőút természetes és könnyen áthidalható, míg nagyszüleinek tragikus messzeség.

Szabó Kimmel a szokásos könnyedségével és flegma bájával mindenkit az ujja köré csavar, ezért megdöbbentő számára, mikor a nagymamája által kiszemelt lány egyszerűen kikosarazza. Cseh Judit (Caitlin) tökéletesen belesimul az olasz családba éppen azzal, hogy annyira kilóg közülük. A legnagyobb megkönnyebbülésünkre a meglebegtetett szerelmi szál ellenére sem csap át giccsbe a történet, nincsenek nagy amerikai romkom fordulatok, hanem minden a maga természetességével zajlik.



Ugyanezzel a természetességgel történnek a tragédiák is, nincsenek nagyjelenetek, drámai földön fetrengések, csak történnek az események a maguk útján, ahogyan az életben is.

Orlai nem tud mellényúlni: zseniális színészek, jó szöveg, pontos rendezés, eltalált díszlet, aminek a végeredménye – a szó legjobb értelmében véve – egy nagyon szórakoztató és kissé fanyar előadás. Csak mint az élet.

Néhány csellengő jegyet még beszerezhettek az első előadásokra. Premier október 8-án! Dátumok és jegyek ITT!

Interjúnak Szabó Kimmel Tamással ITT olvashatjátok el!

„Akkor tudatosult bennem, hogy ketten leszünk, mikor tízkor elkezdtünk próbálni és egykor még mindig mi próbáltunk.” – Jordán Adél

 

Adél, te mit vártál ettől a szereptől és mit kaptál végül?

Adél: Amikor Réka teraszán volt egy összeolvasás a hivatalos olvasópróba előtt, már akkor kiderült számomra, hogy nagyon árad felém ez a szerep, nagyon nekem való. Akkor meg is ijedtem egy picikét, hogy mi lesz, mert sokszor volt már olyan élményem, hogy nagyon előre szaladtam – úgy tűnt, hogy nagyon megy, és akkor egyszer csak kifutott a lábam alól a dolog. De azonnal megnyugodtam, amikor elkezdtük a rendelkező próbákat, mert tényleg jól elemezzük a szituációkat hárman, és ez kifejezetten élvezetes. Inspiráló.

Réka, Adélt már most sokat dicsérted, de Tamást kicsit féltetted a szereptől…

Réka: Tamás szerepe, Félix, egy gátlásosabb, zártabb ember, mint ő. Kicsit béna, férfiasságában nem annyira magabiztos ember, ezért nem is gondoltam volna a Tomira, amikor először olvastam a szövegkönyvet. De tudtam, hogy mivel nagyon jó színész, biztos el fogja tudni játszani.

Most úgy beszélek magamról, mint néző. A nézőnek nagyon jó, hogy Tamás egy jóképű és izgalmas férfi, és azt érzem, hogy ez Adélnak is jót tesz. Nem egy olyan színész van mellette, aki amúgy is béna (Adél felnevet, Réka is nevetve folytatja). Ebből jó dolgok születnek. Örülök, hogy ő játssza ezt a szerepet. Tulajdonképpen nem is lehetne jobb egyikük sem, azt érzem, hogy kompromisszumok nélküli ez a szereposztás. Ha rajzolnom kellett volna két színészt, őket rajzoltam volna.

Adél, Tamással milyen volt játszani?

Adél: Réka véleményét osztom, de nagyon rossz, hogy Tamás közben itt ül a közelben és hallgatózik (nevet, majd a másik asztalnál ülő Tamásra néz). Pont ez a jó benne, hogy ő is abszolút magából fogalmaz, de közben szem előtt tartja magát a helyzetet és a karaktert. Azoknak az igazságát és ennek a kettőnek az összekapcsolódását keresi.

„Ha rajzolnom kellett volna két színészt, őket rajzoltam volna” – Pelsőczy Réka

Maga a két színész mennyire alakítja a darabot?

Réka: Abszolút ők alakítják. Én nem tudok dolgozni színészi ötletek nélkül, nem az a fajta vagyok, aki ragaszkodik hozzá, vagy egyáltalán elképzelni, hogy valaminek mire kellene kifutni. Nagyon figyelek arra, hogy mit csinálnak, és abból válogatok, hogy ebből mi tetszik és mi nem.

Ha pedig vannak nehézségek, azokban igyekszem segíteni. Márpedig a szövegben és a jelenetekben néha szembetalálkozunk nehézségekkel, annak ellenére, hogy Zöldi Gergő jó példányt rakott velünk össze. Ilyenkor viszont általában a saját színészetemből fogalmazok, vagyis megpróbálom beleképzelni magamat a helyzetbe.

Ezek szerint segíti a munkát, hogy Réka színésznő is?

Adél: Az az érdekes, hogy ez nem is jut eszembe. Azt érzem Rékán, hogy jó ízlése van, jókor szólal meg és olyankor nagyon jó tanácsokat mond. Amikor még nincs eldöntve bennem, hogy mi legyen egy jelenettel, észreveszi és ajánl dolgokat.

Réka: Egy kétszereplős darabot majdnem olyan nehéz csinálni, mint egy monodrámát. Féltem, hogy nem fogom-e elunni ezt a két embert, akik tulajdonképpen állandóan veszekednek a darab során. Nem fog-e ez ismétlődni, nem lesz-e ez kiszámítható. Jó, hogy Adél szakmailag tényleg jó állapotban és életkorban van, színesen dolgozik, úgyhogy egyáltalán nem érzem ezt a veszélyt. Mikor először játszottuk le egyben a darabot, megnyugodtam, hogy nem fárad el a történet, és a két ember.

Adél te féltél, hogy csak ketten lesztek a színpadon?

Adél: Nem volt bennem félelem. Akkor tudatosult bennem, hogy ketten leszünk, mikor tízkor elkezdtünk próbálni és egykor még mindig mi próbáltunk.

Réka: Az a fárasztó ebben, hogy egy normális próbafolyamat, mondjuk, tíztől kettőig tart, és ebben egy színész próbál egy jelenetet például tíztől tizenegyig. Most tíztől kettőig ők próbálnak, végig koncentrálniuk kell.

„…maximálisan szeretjük és tiszteljük a műfajt, a vígjáték műfaját, és úgy kezeljük, mintha a legkomolyabb anyag lenne” – Pelsőczy Réka

A filmet Tamás tudom, hogy nem nézte meg, de mennyire fontos ez egy rendezőnek?

Réka: A Római vakációt sem néztem meg, mielőtt megrendeztem az előadást. Főleg a szövegkönyv izgatott és a szereptípus, amiről azt éreztem, hogy jól fog állni Adélnak. Évek óta szerettem volna, hogy játsszon egy ilyen szerepet, hogy a személyiségének ezt a részét, ezt a komplexitását tudja használni, hogy a nézők is lássák ezt az oldalát. Ritkán adódik olyan szerep, amiben ez ennyire ki tud jönni.

Adél: Én sem néztem meg, de nem azért, mert attól féltem, hogy összezavar, hanem mert az anyagra voltam kíváncsi és nem egy végeredményre. Most már megvan a saját történetünk, szóval most már talán meg is nézem.

Réka, a próbaidőszak elején azt nyilatkoztad, hogy nagyon szeretnéd ezzel a darabban átadni a te érzéseidet és gondolataidat. Mennyire sikerült ez?

Réka: Nagyon jó érzés, hogy a saját életemnek, a barátnőimtől hallott történeteknek a nevetségességét, fájdalmasságát vagy esendőségét és humorát bele tudjuk rakni. Magaménak érze a készülő előadást. Remélem, hogy beértünk a célba.

Adél te mennyire tudod saját magadat megmutatni ebben a szerepben?

Adél: Teljesen. Nekem ez nagyon jókor jött és nagyon betalált.

Hogy érted, hogy jókor jött?

Adél: Én magam olyan állapotban vagyok most, mint ember és mint színész, hogy meg tudom mutatni ennek a lánynak a lényegét, és össze tudom kapcsolni a saját életemmel, a saját milyenségemmel.

„Én magam olyan állapotban vagyok most, mint ember és mint színész, hogy meg tudom mutatni ennek a lánynak a lényegét” – Jordán Adél

Milyen egy intenzív próbaidőszak után a szétválás?

Adél: Ez egy annyira kis családi közeg lett, olyan jól összeszoktunk, hogy biztos fog hiányozni, de szerencsére elég sokat fogjuk játszani.

Réka: Nekem kicsit olyan ez a munka, mint egy szülinapi ajándék. Fárasztó Adéléknak, hogy állandóan ők játszanak a próbákon, de közben, ahogy ott ültünk az asszisztenssel vagy Zöldi Gergővel együtt négyen-öten, intim családi hangulat alakult ki. Most pedig, hogy bejött a hangosító és a fényes, a kellék, Kálmán Eszter a díszlettervező, úgy érzem, mindenki hozzáteszi a magáét. Van egy főleg erre az időszakra szóló, nagyon erős, szerelemhez hasonló érzés bennem ezekkel az emberekkel, és ez nem is csak a színészekre vonatkozik. Nem ma kezdtünk a pályát, tudjuk, hogy megyünk tovább, leszünk majd másokkal is, de ez az érzés megmarad.

Szabó Kimmel Tamással készült interjúnkat ITT olvashatod el!

További interjúinkat ITT olvashatod el!

 

Bagoly és Cica

Belvárosi Színház

1075 Budapest, Károly körút 3/A

Tel.:  +36 1 266 7130

Budapesti premier: Július 2. 20:00

További információk ITT!

Energiabomba

Leginkább ezzel a szóval lehetne leírni a vígjátékot, mely már az első másodperctől kétszáz kilométeres sebességgel hasít és másfél órán keresztül eszébe sincs leállni. Doris, a megesett, félig őrült színésznő, aki még prostitúcióra is kényszerül – ám ezt a vonalat is képes volt Pelsőczy Réka rendező úgy mozgatni, hogy egy másodpercig se legyen belőle dráma – önkéntesen beköltözik Félixhez, a jóképű, félénk, törvénytisztelő – és mondjuk ki, pocsék – íróhoz, aki éppen annyira illik a nőhöz, mint amennyire a nő hozzá. Semennyire.

Ők ketten a jing és a jang, a fekete és a fehér, a Bagoly és a Cica. Az egyik csendben üldögélne, a másik a plafonon mászna, az egyiknek tökéletes a könyvesbolti eladói állás, a másik pedig teljes természetességgel viseli, hogy a lehető legfrucsább szexuális játékokért kap alkalmanként ötven dollárt. Az elejétől tudjuk, hogy szerelem lesz a vége. De mindvégig képtelenek vagyunk elképzelni, hogyan.

Páratlan páros

A Bagoly és Cica az a darab, ahol sorsdöntő, hogy kik játsszák a főszerepet, hiszen a folyamatosan pörgő párbeszédekben vérbeli karakterek vívnak vérbe menő csatát, végighullámvasutazva minden létező emberi érzésen. A szereposztás tökéletes. Szabó Kimmel Tamás játszi könnyedséggel veszi fel Félix szégyenlős jelmezét, hogy aztán azt percről percre szép lassan levéve magáról, ruhadarabról ruhadarabra változzon át a nagybetűs Férfivá a nagybetűs Nő mellett. Mindezt olyan bravúrral, hogy az előadás végén szinte olyan mintha hipnózisból ébredve döbbennék rá, hogy miből lett a cserebogár, mivé lett a kisfiús író.

A nagybetűs Nőt, aki mégis csak egy fruska, Jordán Adél a kisujjából rántja ki, a darabban ráadásul testével is folyamatosan játszik, hangjátékával garantálva, hogy ezer és ezer nőtípus jusson eszünkbe, akikből egységen áll össze a néha doromboló, néha pedig félően bújó Cica. Egyszerre alakítja minden férfi álmát és rémálmát, minden nő legjobb barátnőjét és esküdt ellenségét. Mindezt minden másodpercben egyszerre.



Pelsőczy Rékának volt félelme, hogy a pár vitáira épülő darab egy idő után unalmas lesz, de szerencsére ez nem igazán következik be – vagy csak nagyon ritkán, nagyon rövid időre. A kisebb fantáziadús megszakítások, mint Kimmel Elvis-előadása, vagy a Jordán által életre keltett erotikus szappanreklám pont ott dobják fel a darabot, ahol kell, bár néha így is felsóhajtunk egy-egy jelent végén, hogy hova tovább még. Ez persze lehet,  hogy nem a rendezés, nem a színészek és nem is a darab hibája. Hiszen mindannyian voltunk már cicák és baglyok. Sose volt könnyű. És akkor is minden csavarnál sóhajtanunk kellett.

Interjúnkat Jordán Adéllal és Pelsőczy Rékával ITT olvashatod el!

Szabó Kimmel Tamással készült interjúnkat ITT olvashatod el!

Bagoly és Cica

Belvárosi Színház

1075 Budapest, Károly körút 3/A

Tel.:  +36 1 266 7130

Budapesti premier: Július 2. 20:00

További információk ITT!

„Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy valaki csinál valamit, a szakma pedig egyöntetűen azt mondja, hogy ez jó vagy rossz. „

A legtöbben a Made in Hungariából ismernek. Lesz a jövőben film amiben majd feltűnsz?

Nagyon jó, hogy most rengeteg új film készül és van egy új rendszer, amit korrektnek látok. Tervek vannak, de babonából nem szoktam róluk beszélni, illetve amíg nem írom alá a szerződést, és nem forgatom le az első napomat, addig semmi sem biztos. Illetve addig nem biztos semmi, amíg nem került dobozba a film .De mondom, van terv, egy nagyobb volumenű filmes projekt. De sajnos nem az van, hogy otthon ülök és 150 forgatókönyv közül válogatok. (Nevet)

 

Hogyan találtok meg egymást Orlaiékkal?

Mikor eljöttem a Nemzetiből – aminek borzalmasan örülök, mert bebizonyosodott, hogy életem egyik legjobb döntése volt –, akkor hívtak kőszínházba, de nem akartam menni, elegem volt, hogy a politikai ennyire beleszól a színházak mindennapjaiba. Nem láttam annak értelmét, hogy egy évre valahova leszerződök, ahonnan aztán újra tovább kell állni egy esetleges igazgató váltás miatt. Inkább vártam egy kicsit.

Aztán Mátyássy Bence,aki osztálytársam volt a főiskolán és kollégám volt a Nemzetiben, megkereste Tibort [Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda vezetője – a szer.] és megbeszélték, hogy a Tavaszi Fesztivál keretein belül készítünk egy előadást az első világháború évfordulójának emlékére. Ez volt a Katonák, az első projekt, mikor először találkoztam Tiborral. Akkor már jelezte, hogy örülne, ha más projektekben is számítana rám, én pedig mondtam neki, hogy nyitott vagyok a közös munkára. Aztán az ügynökömmel  megkerestük Tibort és kötöttünk egy hosszútávú megállapodást. Tehát nem csak a Katonákról és a Bagoly és Cicáról van szó.

Nagyon örülök, hogy itt dolgozhatok. Sose tapasztaltam még ilyen szintű profizmust színházban. Mindenre odafigyelnek. Az olvasópróba előtt már tudtam mikor kell játszanom, kinek hol kell interjút adnom. Minden korrekt és emberi. Mindig így képzeltem el egy színházi közeget. A zajos Nemzetiben töltött öt év után ez nekem a legjobb.

„…sajnos nem az van, hogy otthon ülök és 150 forgatókönyv közül válogatok.”

Keresztes Tamás a Belvárosi Színházat bulvárszínházként jellemezte. Mit szólsz ehhez a megnevezéshez?

Biztos jogos, hogy ez jutott eszébe. Mikor még nem ismertem Tibort és volt egy képem a budapesti színházakról, én nem is tudtam, hogy létezik a Belvárosi Színház. Egyszer mentem arra és akkor néztem meg a kint lógó plakátokat. Nem feltétlenül volt az én ízlésemnek megfelelő minden darab, de volt olyan is, ami igen. Aztán hallottam az Orlai Produkciós Irodáról és hogy ott játszanak ők, akkor gondoltam, hogy ez egy befogadó színház.

Hogy mi a bulvár színház, nem egészen tudom. Nem feltétlenül a Belvárosi Színház jut róla eszembe, szerintem bulvár témájú darabok vannak, amiket befogadnak, de ennyi erővel a Thália és a Vidámszínpad is az.

A bulvárt lehet jól és szarul csinálni. Alapvetően az a baj, hogy a bulvárról már eszembe jut valamilyen olyan gyomorforgató, ami rendkívül zavar és undorodom tőle, és ez a mai magyar bulvár világnak köszönhető. Ettől mindig ódzkodtam és menekültem, de akaratomon kívül volt, hogy belerángattak.

Nem tudom Tomi hogy értette ezt…. De persze, ha a Belvárosi Színházról van szó, nem rögtön a Katona, a Vígszínház, az Örkény jut eszembe. Biztos erre gondolt.

Nem negatív értelemben mondta egyáltalán.

Akkor eddig össze-vissza magyaráztam? (Nevet)

Nem, dehogyis. Ez egy érdekes és izgalmas fogalom, amit megéri kifejteni szerintem, elgondolkodni rajta…

Bulvárszínház… Van rengeteg hülye celeb ebben az országban, ami megérne egy darabot. Erre valahogy lehetne reflektálni. Abból biztos valamilyen izgalmas dolgot lehetne csinálni, amit nevezhetnénk bulvárszínháznak. De nem hiszem, hogy ezekért az emberekért akár másfél órára is fel kellene áldozni a színház szent és sérthetetlen eszméjét.

„Sose tapasztaltam még ilyen szintű profizmust színházban. „

Megnézted a filmet?

Melyiket?

A Bagoly és Cicát.

Nem néztem meg. Nem tudom miért. Most találkoztam először a nyers szöveggel, aztán az olvasó próbán újra, folyamatosan formálódik a darab, megszületett a figura elég sok árnyalata és nem szeretném, ha bármilyen szinten bekavarna nekem a film. Majd ha játszottam belőle 30-50-et, akkor majd esetleg megnézem. De nem is igazán érdekel.

Réka [Pelsőczy Réka, a rendező – a szerk.] azt mondta az interjúban, hogy kicsit féltett ettől a szereptől, mert nagyon távol állt tőled a figura.

Igen ettől én is nagyon féltem. Egy próbafolyamat során sok időnk van minden kipróbálni. Ezt jobban szeretem a színházban mint a filmben. Mi is csináltuk úgy, hogy nagyon idegen volt tőlem Félix, karaktert próbáltam játszani, nem volt jó, próbáltam nagyon természetesen játszani, az se volt jó. Most valahol a kettő között járunk. Jó úton haladunk. Réka nagyon jó szemű rendező és nagyon tehetséges, egyszerűen bízom benne, hogy úgy is szól, ha valami rossz, ha valami nem áll jól. Kicsit idegen is tőlem, de nyilván magamból  kell előhúznom azokat a frusztrációkat, szorongásokat, amik ebben a figurában vannak. De sose tudtam a szerepekről beszélni… (Nevet)

„Van rengeteg hülye celeb ebben az országban, ami megérne egy darabot. „

Réka elmondása szerint azért szeret veled dolgozni ebben a darabban, mert ugyanúgy gondolkodsz a színészetről, mint ő. Hogyan gondolkodsz te a színészetről?

Egyszerűen szeretem a színházat. Szeretem a színház szagát, a próbatermet, a kollégákat. Szeretem, ha nehézkesen is, de meg tud születni a végére valami. Mikor lehet, hogy három órán át tévúton voltunk, de az utolsó tíz percben megtaláljuk a megoldást. Szeretem a játékot, hogy magamat is megismerem közben. Hogy olyan dolgaim kerülnek elő, amiket észre sem vettem. Például egy szerep kapcsán, hogy valamiben én is szorongok, mint például Félix ebben az előadásban. Szeretem a csapatjátékot. Néha nyilván nem szeretek dolgozni, de ezzel ki ne lenne így… (Nevet) De közben azt is szeretem, mikor nincs kedvem dolgozni, de aztán mégis lesz kedvem dolgozni. (Nevet)

Vagy ha rossz képek kerülnek ki rólad…

Azt nagyon nem szeretem, igen. (Nevet)

Milyen Adéllal játszani? Egy ilyen darabban nagyon egymásra kell támaszkodnia két színésznek…

Szerintem alapvetően minden darabban, egymásra kell támaszkodni. Az egy borzasztó nagy tévút, ha egy színész úgy gondolja, hogy egyedül van, miközben van körülötte akár egy vagy akár öt színész. Ez csapatjáték. Olyan nincs, hogy egyedül vagy. Minden mondatot a másikból és magadból kell szülnöd. Ez egy párbeszéd, muszáj meghallanod, amit a másik mond, megérezni, amit a másik érez. Reagálni rá.

Adéllal fantasztikus játszani. Kiváló partner. Nyilván mi is most ismerkedünk. Nem voltunk barátok előtte, tudtam, hogy ki ő és ő is tudta, hogy én ki vagyok.  Nagyon jól gondolkozik a színházról, jól építi a szerepet, türelmes, sokat tanulok az egészből. Lehet vele őszintének lenni, ami sokszor ritka a színházi közegben.

Örülök ennek a hármas találkozásnak. Réka és Adél személyében két olyan tehetséges embert ismertem meg, akiket vétek lett volna nem megismerni. Nagyon bizakodó vagyok a közös munkát illetően.

„…magamból  kell előhúznom azokat a frusztrációkat, szorongásokat, amik ebben a figurában vannak. „

Szabadtéren lesz a bemutató. Mit ad ez hozzá a darabhoz?

Sok szúnyogot. (Nevet) Pont ezt mondtam ma Adélnak, hogy tudja-e, hogy lesznek reflektorok, amiktől jönnek majd a bogarak és egyéb lények, amiket nagyon utálok.

Biztos, hogy más atmoszférája lesz így az előadásnak.A darab egy lakásban játszódik, furcsa lesz játék közben hallani a madarakat és a szelet, amiket egy zárt lakásban nem hallanál.

De játszottam már szabadtéren, tudom, milyen jó hangulata van, milyen jó dolog. Izgalmas lesz,már nagyon várom.

További interjúinkat ITT olvashatod el!

Bagoly és Cica

Bemutató:  Június 28. Szombat 20:30

Kultkikötő, Balatonföldvár

Bemutató után:  Belvárosi Színház

1075 Budapest, Károly körút 3/A

Tel.:  +36 1 266 7130

Első előadás: Július 2. 20:00

További információk ITT!