A repertoár részét képezte többek között Manuel Martín Cuenca Az író c. drámája az írói álmokat dédelgető, elvált Álvaróról, és a Torrente-filmekből jól ismert Santiago Segura Kertelés nélkül c. vígjátéka, míg vasárnap Lino Escalera Nem tudok búcsút venni c. megrendítő drámáját láthatták a nézők. A filmhét talán legkiemelkedőbb alkotása Carla Simón filmje, az 1993 nyara, amivel a Berlinalén és a Goya-díjátadón is elnyerte a legjobb elsőfilmesnek járó elismerést. A film múltheti vetítésére mi is ellátogattunk az Urániába.

Simón drámájának középpontjában a hatéves Frida áll, akinek árvasorsával rögtön a film első perceiben szembesülünk; édesanyja tüdőbajban hunyt el napokkal a történet kezdete előtt. Frida egy Barcelona-közeli birtokra utazik, ahol a harmincas éveiben járó nagybátyja, annak felesége és kislánya várja. Hamar kiderül, hogy ők lesznek Frida új családja, a tanya pedig új életének fő helyszíne. A kislány nem igazán találja a helyét ebben az idegen szituációban, nem hajlandó alkalmazkodni, és hazugságokkal védekezik az ismeretlen helyzet ellen. Minden cselekedete zavaráról árulkodik, fogalma sincs, hogy dolgozza fel édesanyja halálát, sőt talán arról sem, hogy egyáltalán van mit feldolgoznia –

elvégre honnan is tudhatna bármit a gyászról hatévesen?

Az 1993 nyarának mind a 97 perce csordultig van érzelemmel. Nem csak gyásszal és lázadással, hanem gyermeki vidámsággal és naivsággal, elfogadással és szerencsére szeretettel. Hiteles képet kapunk a családon belüli, olykor feszült viszonyokról, ugyanakkor a két kislány nyári kalandjai a farmon sokszor megmosolyogtatnak, hiszen sokunk gyerekkorát idézik fel: játszanak sminkekkel, ruhákkal, slaggal, az erdővel és mindennel, ami a kezük ügyébe kerül. Ahogy az a gyerekekkel lenni szokott, fantáziájuk nem ismer határokat.

Carla Simónnak igazán különleges dolgot sikerült véghezvinnie: sallangok nélkül vitte filmre a gyermeki gyászt, annak minden velejárójával együtt.