Színes sorsok: az észak-dunántúli borrégió

JonBorno — Thu, 10 Oct 2013 10:55:57 +0000

A fehérborok szerelmeseinek mesebeli hazája az Észak-dunántúli borrégió.

A borrégiót négy borvidék alkotja – az Etyek-Budai, a Móri, Pannonhalmi és a Neszmélyi. Bár vörös szőlő termesztésére nem alkalmas a meszes talaj, a fehér szőlő legfőbb nemzetközi fajtái, mint a chardonnay, a sauvignon blanc, a rajnai rizling, a tramini és az ottonel muskotály jelentős szerepet játszanak a vidéken, de természetesen az olyan hagyomány tőkék, mint az olaszrizling, leányka és ezerjó termesztése sem elhanyagolható a területen.

Etyek, amit a nemzetek színesítettek

Az Etyek-Buda termőterület Magyarország átlagklímájánál hűvösebb. A terület borkultúrája rendkívül színes, köszönhetően annak, hogy rengeteg népcsoport telepedett le a történelem során a területen, melyek mindegyike hozta a maga hagyományait és vonásait. A szőlőtermesztés már az Árpád kor óta elterjedt volt. A sokszínűség leginkább a rengeteg fajtájú borban figyelhető meg – a behozott különböző fajták az évszázadok során hatásos szelektáláson mentek keresztül. A török hódoltság után a kék szőlő termesztés is elterjedt az országban, pontosabban a Kékportóé, melyet a német telepesek terjesztettek. A filoxféra-vész után új, a klímához jól alkalmazkodó fajták jelentek meg a területen, például az Olaszrizling, a Szürkebarát és a Chardonnay. A XX. században egyre fontosabb lett a Sauvignon és az Ottonel muskotály termesztése, vagyis az aromatikus fajtáké, melyek közül több új nemesítésű is elterjedt, például az Irsai Olivér és a Zenit.

A színes történelmű Mór

A Móri árok már a római korban fontos közlekedési pont volt, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a bortermesztés már akkor jellemző volt a területre, melyet persze segített a száraz, meleg klíma és a talajviszonyok is. Az első írásos nyomok 1231-ből származnak, Csák Miklós nagyúr örökhagyó leveléből. Később a jobbágyi termékszolgáltatások legfontosabb java is a bor volt, a 16. században a borkimérések alapítása pedig földesúri előjog volt. A másfél évszázados török uralom persze itt sem kedvezett a termesztésnek, főleg, hogy egy egész hadiút haladt át a környéken, a kivonuláskor a szőlőterületeket pedig a törökök nemes egyszerűséggel felégették. A 18. század elején – nagyrészt hála a kapucnis rendeknek és német telepeseknek – újra fellendült a szőlőtermesztés és a technikai fejlődésnek hála a borkészítés is. A szőlőtermesztést maguk a tokaji borászok segítették. A bortermesztés viszont nem volt ennyire zökkenőmentes – a móri parasztok között lázadás tört ki a borkimérés eltiltása után, mely végül 700 katona kirendelésével és bebörtönzések sorával végződött. Ez viszont nem volt akadály abban, hogy a közben vásárvárossá fejlődött Móron továbbfejlődjön a szőlőtermesztés. A minőség egyre javult, a borokat már maga a császári család is fogyasztotta. 1868-ban eltörölték a szőlődézsmát, a parasztok helyzete javult, a tokaji borok után pedig a móri borok voltak legdrágább borok az országban.

A filoxféra-vész viszont itt is kipusztította a szőlőtőkék nagy részét. A század végén az állam segített az újratelepítésben, először külföldii fajtákkal, mely nem szült nagy sikereket, viszont a móri borok végül megnyerték a csatát és a 20. század elején ismét fontos exportcikkekké váltak Ausztria irányába. 1928-ban rendeletbe iktatták a Móri borvidék létrejöttét. Az 1930-as évek világgazdasági válsága viszont újabb visszaesést hozott, a borexport visszaesett, a szőlőterületek nagysága összezsugorodott. A problémák megoldására született meg a Mórvidék Egyesült Bortermelők Rt., akik megtartották a Móri Bornapot. A II. Világháborúig ettől függetlenül továbbra is a bor volt a legfontosabb jövedelemforrás, a nagy háború idején pedig még nőttek is a területek.

A német nemzetiségiek 1947-es évi kitelepítése már nem volt jó lépés a borvidék szempontjából – németek helyére szőlőműveléshez nem értő munkások érkeztek. A háború után a soproni mellett a móri borvidékek voltak a legjobb állapotban, de a beszolgáltatások miatt anyagi vonzatot ez nem jelentett a lakosságnak. TSZ-ek jöttek létre, melyek Kossuth TSZ néven egyesültek. A szocializmusban a nagyüzemi termelés valósult meg, a Móri Állami Gazdaság még a nyolcvanas években is biztosította a modern technológiákat és értékesítési lehetőségeket.

Pannonhalma szent borai

A harmadik borvidék története erősen kötődik a pannonhalmi apátsághoz, melynek alapítólevelében említést is tesznek a szőlőtermesztésről, mint tized alá eső terményről. Szent László korában a területen 88 bejegyzett szőlőműves dolgozott, továbbá az 1198-as esztergomi vámszabályzat is említést tesz a sokorói borokról, vagyis a borkereskedelem már ekkor jelentős volt. A 13. században a térség szőlőművesei már királyi fennhatóság alá tartoztak, 1237-ben már 256 család élt a szőlőből a környéken. A török hódítás itt sem segítette a termelést, főleg hogy keleti barátaink itt vonultak végig miközben mentek haza, de hazatérésük után az ültetvények újra felvirágoztak – nem is akármennyire! A Szent Márton hegyhez tartozó 1712-es rendelet szerint büntetés járt annak, aki engedély nélkül, korábban leszedte szőlőjét.

Ám nemsokára itt is lesújtott a filoxérajárvány, mely miatt a tőkék nyolcvan százaléka kihalt, igaz, ez még így is jó arány az ország többi vidékéhez képest. Régi nagyságát sose élhette újra. Az olaszrizling mellesleg az újratelepítések után lett a környék legfontosabb szőlőfajtája. A Második világháború után a birtokok elöregedtek, az 1959-es TSZ-esítés után a termőterületeket táblásították. Az állam már ekkor borvidékként kezelte a pannonhalmit, mely 1980-tól önálló borvidék. Fontos fajták a rizlingszilváni, a tramini, az Irsai Olivér, a királyleányka, a rajnai rizling és a zefír is.

Amit még a pápa is ivott

A Neszmélyi Borvidéken a szőlő- és borkultúra a római korig nyúlik vissza, mely az Árpád-házi királyok idején is a fénykorát élte. Neszmély 1422-ben városi rangot kapott. A borvidék borainak első nagy rajongója Zsigmond király volt, aki olyan nagy mennyiséggel raktározott be az itteni nedűből, hogy hosszú távollét alatt is azokat tudja fogyasztani. A törökdúlás ezt a területet sem kímélte, de utána újra virágzás következett, Mária Terézia idejében újra felélénkült a kereskedelem is – ez annak is köszönhető volt, hogy a magas savtartalom miatt nem volt akadály a hosszú vízi szállítás, ezért Európa rengeteg távolabbi pontjára is eljutottak az itteni borok – például a pápa és a császár asztalára is. Az aranykor vége viszont itt véget is ért, lecsapott a filoxféravész, a Második világháború után pedig a terület még rangját is elvesztette, ám 1977-ben azt újra visszakapta, hála a minőség újbóli javulásának. 2009-től megkapta a Nemszélyi borvidék elnevezést.

pannonhalmi borvidék Archives

Színes sorsok: az észak-dunántúli borrégió