Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm.

Akinek legye van, nincs egyedül!

Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.

Három dupla szatmári szilva után az ember már mindenkit szeret.

Magyarország, rögeszme (Orv.: „fixa idea.”)
Tízmillió lakosa van. Újabb hírek szerint gyógyítható, bár úgy sokat veszít a bájából.

Hol itt az igazság? Sehol.
Mit lehet itt tenni? Semmit.
Van erre orvosság? Nincs.
Fölhagyjak hát az írással? Föl!

Ha egy magyar utolsónak lép be a forgóajtón, biztos, hogy elsőnek lép ki belőle.

De hányan lehetnek még ilyen rossz alvók, akik ha fölriadnak, csak néznek a sötétbe, mert senki se kíváncsi a véleményükre?

– De vajon miért hallgatok?
– Miért?
– Mert nem jut semmi az eszembe – mondta, az orrát kifújva. – A tökéletes boldogság állapota.

Mostani jóvoltunk – ha ítélőképességünket nem éri károsodás – az idők végéig meghosszabbítható.