MIlánó Archives

Cannoli, dóm és kanálisok – Egy nap Milánóban

Gyenis-Sutus Dolli — Wed, 04 Jul 2018 10:05:06 +0000

Már régóta szemeztem az olcsó Milánó-Budapest repülőjegyekkel, de valahogy nem jutottam el odáig, hogy be is ruházzak egy oda-vissza útra. Egészen májusig, amikor is egy barátnőmmel megegyeztünk, idén ott ünnepeljük a születésnapját.

Nem túl magas elvárásokkal indultunk útnak, mivel azok az ismerőseink, akik már jártak az olasz városban, kiábrándító képet festettek róla. „Koszos és büdös nagyváros, zsúfolásig megtelve turistákkal, és indokolatlanul magas árakkal” – foglalták össze röviden.

Habár a hajnal 4 órási ébredés fizikai fájdalmat hozott, igyekeztünk lelkesedésünket fenntartani, azt gondolva, egy napig bárhol jól tudja magát érezni az ember. Reggel 8-ra meg is érkeztünk a Milánó-Malpensai repülőtérre, ahonnan shuttle busszal egy bő óra alatt jutottunk be a Milano Centrale vonatállomásra. (A transzferbuszok nyolc euróért visznek be a városba, és óránként több is közlekedik a reptér és a vonatállomás között.)

Hogy minél többet lássunk a városból, úgy döntöttünk besétálunk a városközpontba, ami kb. 30 perces sétatávra van a vonatállomástól. A nyolcsávos Via Vittor Pisani úton indultunk el befelé, amit mindkét oldalról égimeszelő irodaházak határolnak, így ez az útvonal nem a legjobb fényben tünteti fel Milánót. Mikor már épp besokalltam volna a betondzsungeltől, elértünk a Giardini pubblici di Indro Montanelli parkhoz, ami mint utólag megtudtam, a város legnagyobb zöldterülete, benne kocogó olaszokkal, napozó aggastyánokkal, a szökőkutakban fürdőző kutyákkal és csevegő gazdáikkal. A park ugyan nem nagy, épp elég ahhoz, hogy elnyomja a forgalmi dugók zaját, és otthont adjon néhány csiripelő madárnak.

A nyilvános parkból kilépve a Piazza de Cavour téren találtuk magunkat, majd a Via Alessandro Manzoni úton sétálva lekanyarodtunk egy hangulatos macskaköves utcába (Via della Spiga), és a kertek alatt haladva kilyukadtunk a Galleria Vittorio Emanuele II passzázsban, ami – ahogy az várható volt, – zsongott a szelfibotokkal közlekedő turistákkal, a mennyezetre nézve azonban mégis elámultunk a nyolcszögletű üvegkupola láttán.

A „Milánó szalonjának” is nevezett passzázson keresztülsétálva a Piazza del Duomo térre értünk, ahol a város fő látványosságával, a Milánói dómmal találtuk szembe magunkat. A rengeteg turista sem tudta hangyabolyként ellepni az épületet és az előtte elnyúló teret, hiszen mindkettő mérete félelmetes nagyságokat ölt. Ha már eddig eljutottunk, gondoltuk, megpróbálunk jegyet váltani a dóm tetejére. A népszerű európai látványosságokhoz érdemes napokkal előre megvenni a belépőket, különben esélytelen a bejutás, nekünk valahogy mégis szerencsénk volt, így a jegyautomatánál pár perc alatt végeztünk, míg a bejáratnál sem álltunk sorba 20 percnél tovább. Lépcsős belépőjegyeket vettünk 9 euróért, így meg kellett másznunk néhány magas lépcsőfokot, hogy elénk táruljon a dóm káprázatos tetőszerkezete, de minden izzadtságcsepp megérte.

A dóm megmászása után a Navigli-negyed felé vettük az irányt, azzal a céllal, hogy az egyik kanális partján ebédeljünk egy jót. A Via Torino bevásárlóutcán meneteltünk végig, útközben pedig letértünk egy kis utcába, és lehörpintettünk egy kávét a Chiesa San Giorgio al Palazzo templom mellett, ami menedéket biztosított a nyüzsgő főutca hömpölygő tömegeitől. Utunkat a Corso di Porta Ticinese úton folytattuk, ami egy jóval autentikusabb környék, hangulatos éttermekkel, sok helyivel és néhány lézengő turistával. Félórás séta után érkeztünk meg a Naviglio Grande kanálishoz, amelynek mindkét partján hívogató trattoriák helyezkednek el, így rögtön le is telepedtünk egy kockás terítős teraszra. Nem csalódtunk, a paradicsomos spagetti pont olyan volt, mint amilyet egy olasz kisvendéglőtől elvártunk. Magnifico! Ami pedig az árakat illeti, hasonlatosak bármelyik másik európai nagyvároséhoz.

Tele hassal újult erővel indultunk útnak, immár vissza a vonatállomásra. Beugrottunk egy pékségbe a Viale Gorizia úton, ahonnan két, egyszerűen mennyei cannoli di Sicilia édességgel távoztunk. (A cannolo egy ricottakrémmel töltött tésztarolád, amelyet gyakran apróra tört pisztáciába mártanak.) Visszafelé letértünk a Via Santa Croce útra, ami a kisgyerekes családokkal megtelt Parco Giovanni Paolo II parkba vitt minket, majd a dóm felé sétálva a munka után megpihenő helyiekkel megtelt Piazza Sant’Alessandro téren haladtunk át. Vetettünk még egy pillantást a dómra, majd a Monumento Leonardo da Vinci érintésével hazaindultunk.

Elvárásainkat bőven túlszárnyalta Milánó, bár ez önmagában nem túl nagy teljesítmény, hiszen azok valahol a béka feneke alatt lapultak. Olaszország gazdasági fővárosa ezerrel pörög napközben (az éjszakáról sajnos nem tudok nyilatkozni), de azért találni, még ha elvétve is, autentikus macskaköves utcácskákat, ahol megtapasztalhatjuk az igazi olasz életérzést. Milánó tehát olyan úti cél, ami remek választás fárasztó, de annál tartalmasabb egynapos kiruccanásokhoz, sőt megkockáztatom, hogy a két- és háromnapos kirándulások is kellemesen telhetnek itt.

Magyar művészet a milánói nemzetközi fotóművészeti vásáron

Tegdes Péter — Fri, 10 Mar 2017 15:03:34 +0000

Fontos szerephez jut és újabb jelentős nemzetközi sikert könyvelhet el a magyar fotóművészet: Focus on Hungary címen Európa egyik legnépszerűbb és Olaszország egyetlen, több tízezres látogatottságú fotóművészeti vására hívja fel a figyelmet a kortárs magyar fotóművészetre.

Az Art Market Budapest, Kelet-Európa vezető nemzetközi művészeti vására és a milánói MIA Photo Fair közötti partneri együttműködés keretében és a Magyarország Milánói Főkonzulátusának támogatásával megvalósuló vendégprogram öt hazai galéria fotóművészeti választékát vonultatja fel, és a kiállításhoz kapcsolódó szakmai beszélgetésen Budapest regionális fotóművészeti központként mutatkozhat be 2017 márciusában. A magyar vendégprogrammal számos sajtóorgánum, többek között Olaszország legnagyobb példányszámú lapja a Corriere della Sera is foglalkozott.

Magyarországnak különleges viszonya van a fotóművészettel: Moholy-Nagy László, André Kertész, Robert Capa és más 20. századi mesterek örökségére, a feltörekvő fiatal alkotói generáció által képviselt színvonalra és a regionális összehasonlításban jelentős intézményi és oktatási háttérre építve sokak szerint Magyarország jó okkal és kiváló adottságokkal törekedhet központi szerepre a nemzetközi fotóművészetben. Ráadásul néhány éve Budapest ad otthont Közép- és Kelet-Európa egyetlen nemzetközi fotóművészeti vásárának is: az Art Market Budapest 2014-ben létrehozott, rendkívül népszerű fotóművészeti szekciója, az Art Photo Budapest minden évben teljes kiállítási csarnokot tölt meg magas színvonalú nemzetközi fotóművészeti válogatással.

Többek között ezeknek a tényezőknek a felismerésén alapul a milánói MIA vezetőinek döntése, amelynek köszönhetően 2017-ben Magyarország kiemelt figyelmet kap és különleges művészeti válogatással mutatkozhat be a jelentős fotóművészeti eseményen. Az öt budapesti galériát felvonultató kiállítási szekció kialakítása mellett egy olyan közönségbeszélgetésre is sor kerül Milánóban, amely Budapestnek a fotóművészetben betöltött régiós jelentőségét járja körül.

A MIA Photo Fair 2011-es megalapítása óta kifejezetten a fotó- és videóművészetre koncentrál, a több mint 5000 négyzetméteren felépülő vásár évről évre több tízezer nemzetközi látogatót vonz. A Focus on Hungary program kapcsán a MIA szervező partnere az Art Market Budapest illetve annak Art Photo Budapest elnevezésű fotóművészeti szekciója.

A magyar vendégprogram keretében bemutatkozó hazai galériák és művészek a következők: ART+TEXT Budapest Galéria (Kerekes Gábor, Szöllősi Géza), Inda Galéria (Csáky Marianne, Eperjesi Ágnes, Szász Lilla), Supermarket Galéria (Ács Alíz Veronika, Koleszár Adél, Szombat Éva), TOBE Gallery (Major Ákos, Mészáros László, Robitz Anikó), Várfok Galéria (Czigány Ákos).

A MIA során több művészeti díj is kiosztásra kerül a kiállított művészek között. A magyar kiállítók közül az Inda Galéria két alkotója is kiemelt figyelemben részesült, Eperjesi Ágnest a vásár főszponzorának, a BNL BNP Paribas csoport díjának döntősei közé válogatták be, míg Csáky Marianne a CODICE MIA portfólió díja keretében került a legjobbak közé.

Fapadról: Milánó és ami még belefér

JonBorno — Mon, 06 Aug 2012 07:00:13 +0000

Új sorozatunkban próbálunk pénztárcakímélő megoldásokat ajánlani utazókedvűeknek. Ha kevés a pénzed, és a szállás esetében is képes vagy kisebb megalkuvásokra, igyekszünk újakat mondani. Most Olaszország északi felét pécéztük ki.

Milano-Bergamo – olvasható az egyik fapados repülőutakat kínáló repülős cég kínálatában. Csalóka, hiszen a repülőgép Bergamóban száll le, de közben kétszeres lehetőséget is ad ezzel: a Milanótól 50 kilométerre található repülőtér egy érdekes város mellett található – ahonnan helyi járat visz ki a repülőtérre, így érdemes úgy irányítani a programodat, hogy legyen pár órád a városra.

Node maradjunk a kezdeteknél: vonatra szállhatsz, kocsival indulhatsz, de ezeknél át kell gondolnod, oda és vissza is egy-egy napot igénybe vehetnek – nem is beszélve a költségekről. Ha leleményes vagy – és tudod, hogy fél év múlva rá fogsz érni –, érdemes kivárni egy karácsonyi akciót, és ilyenkor szinte nevetséges áron megúszod a repülőt – esetünkben (3 évvel ezelőtt) ketten együtt 11 ezer forintból. És ha már itt tartunk: nem árt, ha jó előre lefoglalod a szállásodat – lehetőleg egy gyűjtőoldalon, ahol a foglalással garanciát is vállalnak arra, hogy meglesz a helyed, illetve hogy egyáltalán van ilyen hely. Sajnos az olaszok néha túl „rugalmasak” egyéb esetben… Ahogy leszáll a repülő, máris legombolnak rólad személyenként 8.90-et a Milanóba érkezésért, de ha kalandosabb kedvű vagy, a helyi busszal bemész Bergamóba (a jegy 1 euro körül van), onnan pedig vonattal Milanóba. Megéri a kalandot: a város egykor egy hegyre épült, amelyet sehogy nem lehetett megközelíteni. Mostanra azonban köré épült a sokkal nagyobb területű Alsóváros, ahonnan siklóval lehet feljutni a Felsővárosba, amelynek szinte minden háza egy költemény. Vigyázat, itt úgy el lehet havazni, hogy nem éred el a vonatot – ráadásul az állomás viszonylag messze van.

Milanóba viszonylag gyakran járnak vonatok, a sima regionális személyvonatok olcsóbbak mint nálunk – és magától értetődően légkondicionáltak. Ha már ott vagy a városban, csak egy dologért érdemes bérletet venni a helyi közlekedésre: a mai napig olyan – egy kocsis – villamosok járnak a városközpontban, amelyekért Budapesten vagyonokat elkérnek nyári hétvégéken. A várost nem sokan szokták célállomásnak tekinteni, de vannak rejtett kincsei, és bár az operaház nem túl olcsó, 24 euróért a kakasülőn állva, utcai ruhában is beengednek – cserébe olyan látványban és akusztikai élményben lesz részed, amely feledteti, hogy az alsóbbrendűeknek fenntartott, a Scala legsötétebb sarkait „bemutató” lépcsőn kell felkúszni odáig. A város nevezetességei sétatávolságban vannak egymástól, így nem feltétlenül kell bérlet, de ha mégis úgy döntesz, hogy veszel, a napijegy 3 euro és létezik 5,50-ért kétnapi jegy is. Sőt, jellemző módon esti jegy (biglieto serale) is, amely este 8-tól az utolsó járatokig mindenre érvényes.

Comó Milanótól regionális vonattal 35-50 percre van, ez a Comói tó egyik „ágának” legdélebbi városa, Como tartomány központja. Az útikönyvekben nem sokat olvashatsz róla – sőt, az egész környékkel kapcsolatban a leghasznosabbnak egy 1984-es kiadvány bizonyult –, de érdemes megpróbálkozni egy gyalogos kirándulással a városban – elsősorban az elképesztő kilátás miatt. Helyi közlekedésre nem érdemes költeni, viszont egy dolog kihagyhatatlan: a város melletti hegyre sikló vezet, onnan szinte az egész tó belátható – még azt is megmutatják, hogy George Clooney kb. hol vett vityillót… Comóban nem érdemes megszállni – az árak az egekben vannak, a nap végén érdemes inkább továbbmenni egy következő városba – vagy vissza Milánóba.

Mi Veronát választottuk, és nem csalódtunk. A város szint egésze olyan, mintha valami filmgyárban lennénk, középkori díszletek között – a fiatalabb városrészek pedig nyugodt, kertvárosi hangulatot árasztanak. Ami igazán elképesztett, az a hatalmas tömegen túl a római kori aréna, amely szinte teljes pompájában megmaradt – nyaranta színházi előadásokat és koncerteket tartanak benne, ebben az évadban az Aida, a Carmen, a Turandot, a Romeo és Júlia és egy Nino Rota-emlékműsor van soron – nem is akármilyen körülmények között. És persze a veronai szerelmesek legendája sem tett rosszat a városnak, Júlia erkélyén állva bárki lefényképeztetheti magát az alant állókkal – feltéve, ha kiállja a sort. Egy kis utcában Júlia kőkoporsója is megtekinthető, de Júlia házában a „legjobb” mégis, hogy szerelmi jóslásokat kérhetsz „Juliettától”, méghozzá számítógépen, és – és ez aztán a nagy dolog – akár angolul is…

Gasztrovonalon is elég jó esélyeid vannak, ha spórolni akarsz: extrém étrendnek is beillik, ha a főétkezés helyett fagyizol – úgyis lesétálod, és nyáron úgysem kívánsz mást. Olaszországban a fehérlisztnek is más színe van, úgyhogy azt is bemagyarázhatod magadnak, hogy a jobbnál jobb cipóféleségek valójában félbarna lisztből készültek, ugyanakkor a szalámik között is fogsz olyat találni, ami ismerős lehet – az olasz szalámihoz hasonlót mindenképpen. Ha mégis valami meleg ételre vágysz, az olasz tulajdonú Spizzico gyorsétterem láncot érdemes kipróbálnod – itt akár lasagnét és tiramisut is kaphatsz hamburgeráron.