A Kínában már i.sz. 650-ben termesztett magnólia, vagy másik nevén liliomfa, legfőbb gondozói buddhista szerzetesek voltak. A 17. században az angol misszionáriusok honosították meg Európában.

A Liliommal kapcsolatban beszélgettünk már Schell Judittal és Molnár Piroskával is!

Mi volt a kihívás a Liliomban?

Adott egy hintás fiú, aki nehezen tud beilleszkedni a társadalomba és megvan a maga közege, a Liget. Majd egyszer csak kiszorul onnan, aztán elkezdődik egy hihetetlen küzdelem azért, hogy fenntartsa a családját, Julikát és a születendő gyerekét. Fontos volt számomra, hogy megszólaltassuk azokat a jelentős kérdéseket, amiket felvet a történet. Megmutatni a szépségét, a küzdelmet, amit Liliom folytat. Mindennek a színpadi megteremtése jelentette a kihívást. Fura, de jó dolog ilyen nagy színészekkel dolgozni. Az ember folyamatosan tanul tőlük.

„Ha színházi hírt kell írni, akkor is muszáj megspékelni személyes vagy sokszor személyeskedő témával”

Az első kérdésemhez hasonló gondolatom volt a Háry Jánossal kapcsolatban is. Nem volt félelme, hogy a Napóleont játszó Gerard Depardieu elnyomja az egész darabot és az emberek majd miatta jönnek el?

Az nem baj, ha az emberek miatta jönnek el. A meghívásának volt ilyen vetülete is. Depardieu szerepeltetésével a Szegedi Szabadtéri Színpad azt akarta, hogy felhívja a figyelmet a Háry Jánosra. Ez csak győzelem. Ha egy ilyen szereplőválasztás nem fordul át abba, hogy minden Depardieuről szóljon, akkor nincs baj. Ez esetben egyszerűen húzónév volt, ahogyan Bodrogi, Gálvölgyi vagy Homonnay Zsolt is. Nem telepedett rá a darabra, sőt, nagyon szervesen vett részt a történetben. Valahogy jó csillagzat alatt zajlott ez a próbafolyamat. Gerard nemcsak a hírnevével, hanem a tehetségével sokat adott az előadáshoz.

Hogy került ő a képbe?

Mikor felkértek a Háry János rendezésére, elkezdtem gondolkodni, hogy akarom-e én ezt. Aztán volt egy vicces beszélgetésem a Szabadtéri Színpad igazgatójával, ahol felmerült, hogy Napóleont alakítsa egy francia színész, aki lehetne Depardieu. Akkor ezen csak nevettünk. A tény, hogy augusztus elsején ott állt a színpadon, bizonyítja, hogy lehet álmodni.

Ha már álmok… Ki még olyan nemzetközi sztár, akivel dolgozna?

Szívesen megnézném, hogyan játszik vagy próbál Robert De Niro. Jack Nicholsont is el tudnám képzelni Lear királynak. De különösképpen nincs ilyen vágy bennem, ahogy nem volt szerepálmom sem soha színészként. Olyat sem éreztem, hogy valamit nagyon meg akarok rendezni. Igazából mindig a történet az, ami felkelti az érdeklődésemet vagy a színész. Például Görög Lacival különös szakmai barátság fűz minket össze, nagyon sokat dolgozunk együtt. Vele nagyon sok mindent el tudok képzelni.

„Ha nem a szakmáról beszélünk, hanem személyeskedünk vagy vádaskodunk, acsarkodunk és a sértődöttségünket próbáljuk számon kérni másokon, az baj”

Ő fog szerepelni a Tótékban is. Maga a Tóték az a darab, történet, amit 10 millió magyarból 10 millió ismer. Valaki látta színházban, valaki filmen, valaki olvasta… Mivel lehet feldobni egy ennyire ismert történetet?

Nem hiszem, hogy fel kellene dobni, én hiszek a történet erejében. A Tóték magában egy jól megírt, hihetetlen aktualitású darab. Amit én gondolok róla, azt biztos más is gondolta már. Engem a megfelelni vágyás izgat benne, amit a Tót család tanúsít az őrnagy felé. A darabot általában úgy szokták értelmezni, hogy megérkezik az őrnagy és a családba beviszi a diktatúrát. Sokszor a diktatúra kialakulásáról, működéséről szól. A dobozolás a diktatúra tiszta szimbóluma.

Engem a dolog másik része érdekel. Ez a család, akihez érkezik az őrnagy, hogyan jut el addig, hogy önmagát feladva, a megfelelés kényszere alatt a végletekig tűrje ezt a helyzetet? Ez egy érdekes helyzet lehet ma.

Itt várható valami modernizálás?

Ilyen szempontból én egy konzervatívabb rendező vagyok. A díszlet érdekessége lesz, hogy a  történet 1000 darab fehér ing között fog játszódni. Mindenki eldöntheti, mit jelentenek ezek a fehér ingek. Nyilván nem realista előadás lesz. Nem célom egy harmincnyolcadik realista előadást létrehozni. Még formálódik bennem, még nem kezdtük el próbálni, és a próba alatt is a keresés szakaszában van az ember. De azt kutatom vele, hogy meddig tűr az ember.

„Nem célom egy harmincnyolcadik realista előadást létrehozni”

Mit tudhatunk a Mihály vitézről?

A Mihály vitéz a Weöres Sándor drámapályázat győztes darabja. A marosvásárhelyi Székely Csaba nagyon felkapott író, és nem véletlenül. A Bányavirág című darabját már sok helyen bemutatták, sokan ismerhetik..

A Mihály vitézben érdekes történelemszemlélettel találkozhatunk. A román történelem azt tanítja, hogy 1600 körül volt egy uralkodó, akit Vitéz Mihálynak hívtak, és ő volt az első, aki egyesítette Erdélyt Havasalfölddel és Moldvával, vagyis létrehozta a mai Románia elődjét. A magyar történészek ezt néhol máshogy látják.

Erről a vajdáról szól a darab. Egy kicsit mai, ironikus, és csodálatos nyelvezettel megírt darab. Ősbemutató lesz. Nagyon várom, bár nagyon nehéz ősbemutató rendezni. Az ember először indít útjának egy darabot. Nagy felelősség, mert az olvasott szavak ilyenkor először kelnek életre, és sokszor ez meghatározza, hogy a jövőben mások is fognak-e érdeklődni a darab iránt vagy sem.

A színház manapság kiemelten sokat szerepel a médiában, nem mindig jó hírekkel. Árt ez a színháznak vagy végre legalább írnak erről a világról is?

Nem tudom, hogy árt-e vagy használ. Az biztos, hogy a mai világ nem elégszik meg a hírrel. A hír fölé, mellé, elé kell valami amitől „hírebb” lesz. A média, a sajtó hihetetlen hírhajhászása a színházra is ráragadt. Ha színházi hírt kell írni, akkor is muszáj megspékelni személyes vagy sokszor személyeskedő témával. A személyeskedés mindig árt a színháznak. A színház egy szakma, és ha a szakmáról beszélünk vitatkozva, ordítozva egymással, az nem baj. Ha nem a szakmáról beszélünk, hanem személyeskedünk vagy vádaskodunk, acsarkodunk és a sértődöttségünket próbáljuk számon kérni másokon, az baj.

„A színháznak alapvető feladata, hogy kérdéseket tegyen fel a ma emberének, méghozzá olyanokat, amiktől a befogadóban megfogalmazódó válaszok által az ember kicsit másképp kezd látni dolgokat.”

Egy interjúban azt mondta, hogy van jó és van rossz színház. Mitől jó a jó színház?

Erre nagyon nehéz válaszolni. Minden műfaj ugyanazt a szakmaiságot követeli. Nem hiszek a műfajok különbözőségében. Léteznek nyilván, de azt gondolom, hogy alapvetően két meghatározása lehet a színháznak, a jó és a rossz színház. Ez egy nagyon szubjektív kérdés. Az ember beül egy előadásra, és ha hat rá, ha elgondolkodik rajta, ha egy kicsi közös van az ő gondolkodásmódja és a darab által feltett kérdések között, akkor valamit hazavisz. Akkor ez az előadás ennek az embernek élő színház volt. Lehet, hogy ugyanaz a darab másra nem hat, és annak akkor halott színház volt. A színháznak alapvető feladata, hogy kérdéseket tegyen fel a ma emberének, méghozzá olyanokat, amiktől a befogadóban megfogalmazódó válaszok által az ember kicsit másképp kezd látni dolgokat.

A magyar filmipar nagyon erős korszakát éli, viszont sok helyről hallani, hogy a színház egyre veszít támogatottságából és kevesebb figyelem irányul rá. Hogy látja a színház jövőét?

Az ősember több ezer évvel ezelőtt felrajzolta a barlang falára, hogyan fogja elejteni az állatot. Utána ezt eljátszotta. Itt kezdődött a színház. Ez a művészet az elmúlt több ezer évben nem halt meg.

A mai támogatási rendszer hol jó, hol kevésbé. Én rendezőként látom a rendszert, de addig, míg Miskolcon 16 bemutatót lehet tartani, Szombathelyen 12-t, a Budapesti Operettszínháznak 450 ezer nézője van, a Thália Színházban a Liliom jegyei pedig úgymond lábon elkelnek, addig ne temessük a színházat, hanem csináljuk.

További interjúinkat elolvashatod ITT!

„Nézni a feltörekvő új generációt, gyönyörködni bennük és megpróbálni segíteni nekik… ez egy nagyon jó dolog.”

Egy interjújában azt mondta, hogy színésznőnek 35-40 évesen a legnehezebb lenni…

…A negyven, az egy nehéz dolog. Akkor éppen abba a korba ér, amikor a fiatal szerepeket már a fiatalok játsszák, az idősebb szerepeket pedig az idősebbek. És negyven éves korra nem sok szerepet írnak.

És mikor a legkönnyebb színésznőnek lenni?

Nekem speciel talán most. (Nevet) De fiatalon is elkényeztetett a pálya, nem panaszkodhattam. De mikor az ember átvészelte ezt a bizonyos negyven éves kort, én, mint karakter színésznő egyre több szerepet tudhattam magaménak, egyre többször gondoltak rám.

Fordulópont ezek szerint ez a szakmai életben?

Nem. Nincs fordulópont. Mindig sok szerepet játszottam. Az a negyven év körüli is azzal telt, hogy elmentem Kaposvárra és ott játszottam mindent. Magamnál fiatalabbat, magamnál öregebbet, zenéset, mindent. Csak színházat kellett váltanom hozzá.

A legújabb generáció most Elviraként ismerik. Van még olyan szerep, amiről egy időszakra beazonosították Önt az emberek?

Persze, hiszen most ezt látják a televízióban, ha nézik. Ha a televízióban látnak egy szerepben, főleg egy sorozat főszerepében, akkor számukra az az ember vagyok. Nekem őszintén szólva Elvira szerepe nem sokat jelent. Eljátszom boldogan, sokat nevetünk a forgatásokon, szeretem magát a sorozatot, de Elvira megformálása nem döngöl a földbe. Nem azt mondom, hogy a kisujjamból kirázom, mert csúnya ilyet mondani, de hát Elvira nem tartozik azok közé a szerepeim közé, amikért meg kell küzdeni. Fölteszem a parókát és Elvira vagyok.

Mi volt olyan szerep, amiért nagyon meg kellett küzdeni?

Minden színházi szerepért meg kell. Ahol az ember végigéli azt a 6-7 hét próbaidőszakot és az előadásokat. Hála Istennek sok ilyen szerep tulajdonosa is vagyok.

A Nagy Füzettel megérintette az Oscar szele. Milyen érzés ez egy magyar színésznőnek?

Jó. (Nevet) Semmi különös. Az ember csinált valamit, nézi magát a filmen és mindez csak jó érzést kelt az emberben, nem többet.

Azóta is csak egyszer nézte meg?

Egyetlen egyszer láttam, Karlovy Varyban. Mit nézegessem magam? (Nevet)

„Az ember csinált valamit, nézi magát a filmen és mindez csak jó érzést kelt az emberben, nem többet.”

Milyen Schell Judittal játszani?

Csodálatos partner. Egy az öltözőnk is, még a színpadon túl is jóban vagyunk és hál istennek az öltözőben is remekül el tudunk beszélgetni. Remek ember, remek színésznő. Örülök, hogy vele játszom, és ilyen közelről ismerjük egymást.

Udvaros Dorottya is játszik az előadásban…

Akivel pedig a Nemzetiben öltöztem együtt. (Nevet)

A Liliom egy örök klasszikus, örök üzenetekkel. Ennyi szerep után meg tudja mondani, hogy mitől is lesz jó egy színházi darab?

Jó író, aki jó témát választ, színpadra való-e, eltalálja-e éppen… Örökérvényű tud-e lenni. Hiába írt Shakespeare sok száz évvel ezelőtt, nem talál olyan darabot tőle, ami ne lenne máig érvényes. Ez fontos kritérium.

A Molnár Ferenc darabok máig megtalálják a mához az utat. A Liliom például az egyik legerősebb drámája, ami a mai napig hatással van az emberre. Akár a romantikájával, az érzelgősségével, de a világról alkotott véleményével is. Egy gyönyörű felnőtt mese.

Hihetetlen a szereposztás, az ember megdöbbenhet azon, hogy ilyen színészeket lát egy színpadon. Mennyire éri el az embereket ezzel a színház?

Mindig olyan társulatokban voltam, ahol nagy, ismert színészek voltak és többnyire olyanokkal  léptem egy színpadra, akik a közönség által szeretett és nagyra tartott kollégák voltak. Természetesen ez hatékonyabb tud lenni, mint egy olyan szereposztás, amiben ismeretlen nevek szerepelnek. Össze tud fogni egy stábot, hogy ismerik egymást régről, játszottak már együtt, nem kell magyarázkodni, rá tudnak állni egymást stílusára. Itt ez is megvan.

 

Molnár Ferenc: Liliom

Thália színház

1065 Budapest, Nagymező utca 22-24

Bemutató: Június 13. 19:00

További információk ITT!

 

További interjúinkat ITT olvashatod el!