A bűn kiránynői (The Kitchen) New York leghírhedtebb, a maffiózók által előszeretettel látogatott negyedére irányítja a reflektorfényt, ahol egy helyi banda több tagját sikerül elkapnia és bekaszniznia az FBI-nak. Három család marad pénztelenül, és a tűzrőlpattant feleségek nem malmozgatnak otthon, amikor a megélhetésük a tét. Kezükbe veszik az ír maffia ügyeit, és mintha mindig ezt csinálták volna, gyorsan belejönnek az új szerepbe. Felvirágoztatják az üzletet, és megmutatják ellenségeiknek, miért nem szabad packázni egy fegyveres nővel.

A legtöbb negatív vélemény egyetért abban, hogy a gengszter kliséket kimaxolták a filmben, és sokan azt sérelmezik, hogy a történet, bár jól indul, nem következetes. Szerintük a mozifilm „menthetetlen összevisszaságba” torkollik,  és egyes véleményezők szerint egyenesen bűn a feminizmus ellen. A színészi játékot a legtöbb kommentelő pozitívan értékeli, de ezen nincs is semmi meglepő, a készítőknek három remek színésznőt sikerült szerződtetni.

Aki a sztori elolvasása után nem tántorodott el a film megnézésétől, és azt gondolja, ebből akár valami jó is kisülhet, ne hagyja, hogy elvegyék a kedvét a kritikusok kendőzetlen szavai!

Dmitry Glukhovsky: Orosz népellenes mesék című novelláskötete néhány évvel ezelőtt már megjelent az Európa Kiadónál, most azonban a Helikonnak köszönhetően olvashatjuk a nyolc novellával kibővített kötetet.

Az orosz szerző nem ment messzire az ihletért: országának enyhén szólva is bizarr, ellentmondásokkal és igazságtalanságokkal terhelt társadalmáról ír, elsősorban politikai vonatkozásban.

A cím nagyon is találó, hiszen míg a mi Mátyás királyos meséinkben a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig a büntetését, addig Glukhovskynál másképp működik ez a jól bevált recept. Kezdjük ott, hogy nála általában nincsenek is „jó” szereplők, hatalom- és pénzéhes, lusta és elvtelen emberekből viszont annál is több. Mindegyikük vágya, hogy kitörjön abból a névtelen masszából, amiben az oroszok többsége él. Rangot, hírnevet és persze pénzt szeretnének kivívni maguknak, kerül, amibe kerül. De a legjobb mégis az, ha nem saját maguknak kell megdolgozni érte, hanem inkább mást dolgoztathatnak érte.

A sok évtizedes gyakorlat igazolta a szociális liftek rendszerét, amelyet kiegészítettek fékkel és ellensúlyokkal. Napjainkban is kifogástalanul működik. Végy egy idült szeszkazánt, vagy akár egy köztörvényes bűnözőt, helyezd bármilyen pozícióba, és a rendszer kibírja. Ez az igazi néphatalom. Nem a választásos demagógia, mint némely helyeken.

A novelláskötetek legnagyobb előnye, hogy több rövid elbeszélésből áll, így sokkal könnyebb apró dózisokban fogyasztani a könyvet. Legnagyobb hátránya pedig az lehet, ha a novellák minősége hullámzó, és akad köztük néhány vontatottabb, kevésbé kidolgozott történet.

Na, Glukhovskynál ez az utóbbi elő sem fordulhat. Ő mindegyik novellában sajátos fanyar humorérzékről és fájdalmasan éleslátásról tesz tanúbizonyságot. Merthogy a novellák valójában nem mások, mint szép köntösbe csomagolt erős gyomrosok, melyekkel telibe találja az orosz politikai berendezkedés kritikus pontjait. Szerencsénkre (?) ebből akad bőven.

Így olvashatunk az egyik novellában egy borzalmasan unatkozó népvezetőről, aki az óvodás éveiről nosztalgiázik, egy Franciaországba vágyó, majd álmai országában mélységesen csalódó hivatalnokról, az orosz média működésének igencsak sajátságos elveiről és megtudhatjuk például azt is, milyen súlyosan káros következményei lehetnek annak, ha az oroszok sok vodkát isznak. (Nem, nem az alkoholmérgezésre gondolunk.)

– Én valami újat akartam… Ideológiailag… – Goldovszkij csüggedten szippantotta be a dzsint a dzsointból.

– Az új nem más, mint az elfeledett régi – ingatta a fejét a szomszéd. – És a mostani ideológiánk… Khm… Hogy is mondjam… – Ő is letüdőzte a füstöt. – Olyan ez, mint kiszínezni a fekete-fehér fényképeket. Érted, miről beszélek?

Az orosz népellenes mesék novellái kortalanok. Egyrészt azért, mert egy olyan sajátságos társadalmat ábrázol, melyben az utóbbi évtizedek (századok?) alatt alig változott bármi, másrészt azért, mert bármikor is vesszük le őket a könyvespolcunkról, nem fogjuk csalódva visszarakni.

A szerzővel a tavaly megjelent Text című könyvéről beszélgettünk. Kattints ide, hogy elolvashasd a Dmitry Glukhovskyval készített interjúnkat.

Vannak, akik szerint a homoszexualitással nincs semmi gond, mások szerint viszont aberrációról, betegségről van szó. Az utóbbi csoportba tartozók nem elfogadni, hanem meggyógyítani szeretnék a melegeket. Ilyen emberekről szól Garrard Conley Eltörölt fiú című könyve is.

Az Eltörölt fiú egyfajta terápia, melyben a szerző, Garrard saját történetét meséli el. A szerző tizennyolc éves korában ébredt rá, hogy meleg. Ekkor jött el számára az a pont, amikor nem tudta tovább titkolni sem maga, sem (a körülmények kellemetlen alakulása végett) a családja előtt, hogy a férfiakhoz vonzódik.

Garrard apja baptista lelkész, akinek a világába nem illik bele a homoszexualitás, különösképpen akkor, ha a saját fia vonatkozásában van erről szó. Ezért mindent megtesz, hogy korrigálja fiának eme erkölcsi elhajlását és elküldi a Love in Action nevű „átnevelőtáborba”, melynek célja, hogy Isten segítségével egészségessé, vagyis heteroszexuálissá tegye a homoszexuálisokat.

De mit tehet egy tinédzser, akinek az apja át akarja formálni az identitását?

Kevés dolog van a világon, amiben 100 százalékosan biztosak vagyunk. A legtöbb ember számára talán ezek közé tartoznak a szülői tanácsok, mivel bíznak abban, hogy tőlük csakis önzetlenül meghozott, és a mi javunkat szolgáló javaslatokat kapunk. Garrard is így gondolja, ezért amikor a szülei azt mondják, hogy homoszexuálisnak lenni nemcsak, hogy rossz, hanem bűn is, mindent megtesz, hogy kitörölje magából az Isten szemeinek nem kedves érzéseket.

Ám a feladat nehéznek látszik, de nem megoldhatatlannak. A homoszexualitása Káin bélyegeként taszítja ki Garrardot abból a világból, amihez tartozni szeretne. A szégyen és az öngyűlölet távol sodorja az isteni megvilágosodástól, és ahelyett, hogy heteroszexuális identitást növesztene, inkább elsüllyed az apátiában.

Hogyan is tudna kivetkőzni magából, hogy olyan emberré váljon, akit nem is ismer?

Hogyan élhetne tovább a jelenlegi bűnös állapotában, Istennek nem tetsző életformát követve?

Garrard anyja támogatásával aláveti magát a Love in Action bizarr kezelésének, bármennyire érzi úgy, hogy az intézményben sokkal többet ártanak neki, semmint segítenének.

Mielőtt azt hinnénk, hogy ehhez hasonló történetek ma biztosan nem fordulhatnak elő, eláruljuk, hogy a történet legmegdöbbentőbb adaléka, hogy a szerzővel mindez alig másfél évtizede, 2004-ben megtörtént, és sok idő kellett ahhoz, hogy a Love in Actionhoz hasonló szervezetek „kimenjenek a divatból”.

A könyv azért talált be annyira, mert nem is lehetne aktuálisabb ez a téma, mint most. Elég, ha belegondolunk, milyen „objektív” vitaműsorokat készítenek a kulturálisnak mondott tévécsatornák.

Bár a bigottan konzervatívok aligha gondolnak bele, de a homoszexualitás nemcsak a szexualitásról szól, hanem a szeretetről, szerelemről is, mint ahogy jobb esetben egy párkapcsolat sem csupán a testiségről, hanem a lelkiségről is szól. Azok pedig, akik a melegeket meg akarják „gyógyítani”  nemcsak a szexuális preferenciájukat írnák újra, de az érzéseiket is kitörölnék belőlük – azt feltételezvén, hogy létezik a szeretetnek olyan formája, ami tévedésnek minősíthető.

Az Eltörölt fiú egy mélyen felkavaró történet, melyben egy zilált identitású fiatal felnőtt ellen követnek el szellemi erőszakot. A Love in Action „kezelései” örökre megváltoztattak valamit a résztvevőkben, bűnök nélküli bűnössé tették őket, mert elhitették velük, hogy Isten tévedései.

Az átnevelőtáborok „oktatóinak” fejében meg sem fordult, hogy az érzéseink és múltunk kitörlésével saját magunkból radírozunk ki valami létfontosságút, ami nélkül már nem leszünk azok, akik voltunk – és azok sem, akik lehettünk volna.

A könyvből Lucas Hedges és Nicole Kidman főszereplésével film készült, melyet a magyar moziban nem játszottak.

Bár a nevével már számtalanszor szembetalálkoztam a könyvesboltokban, mindeddig egyetlen könyvet sem olvastam Robert Merlétől. Amikor azonban megláttam, hogy a Helikon Kiadó újra kiadja a szerző könyveit (kézreálló méretben, fiatalos, megnyerő borítóval)  már nem tudtam tovább odázni a hiányosságom: a szerző Védett férfiak című regényével kezdtem alámerülésem a Merle-világba.

Az utópikus történetet egy tudós, Dr. Ralph Martinelli meséli el, aki a történet legelején arra figyelmezteti a kormány néhány tagját, hogy egy roppantul veszélyes kór ütötte fel a fejét, mely az ivarérett férfiakat veszélyezteti.

Hiába sürget Martinelli, hogy a kormány tegyen lépéseket a kór elterjedése ellen, az elnök, politikai okok miatt lesöpri az asztalról a témát. Így történhetett meg a hatalmas pusztulás: férfiak ezrei haltak meg az Egyesült Államokban, a nők pedig, akiket messziről elkerült a vírus, szép lassan magukhoz ragadják a hatalmat.

A nők által uralt USA-ban úgynevezett védett zónákat hoznak létre, itt laknak többek között azok a védett férfiak is, akiknek az a feladata, hogy kifejlesszék a betegség ellenszerét. Ezek közé a védett férfiak közé tartozik Ralph, akire a kutatás vezetőjeként nagy felelősség hárul.

A blueville-i védett zónában nem egyszerű az élet: hiába végez fontos munkát Ralph, a hierarchia aljárén áll,  az uralom (ahogy az egész országban) itt is a nők kezében van: nemcsak, hogy egy nő, a megközelíthetetlen Helsingforth a „falu” vezére, de még a biztonságukról is a kizárólag nőkből álló milícia gondoskodik.

A férfiak közül egyedül azok vannak hajszálnyival feljebb a ranglétrán a védett férfiaknál, akik önként kasztrálták magukat – így legalább kivédhetik, hogy elkapják a kórt.

A Védett férfiak egy félelmetes alternatív világot ír le, ahol szinte minden pontosan a megszokottól ellentétesen működik. Merle könyve olyan érzékletes részletességgel ábrázolja a könyvbéli társadalmat és az azt szétfeszítő konfliktusokat, hogy az olvasó szinte már azt hiszi, a valóságot, vagy a nagyon közeli jövőt olvassa.

Bár a cikk elején párhuzamba állítottam A szolgálólány meséjével, fontos kijelenteni, hogy Merle könyve jó 11 évvel Atwood regénye előtt, 1974-ben íródott, így ha pontos akarok lenni, maximum annyit jelenthetnék ki: A szolgálólány meséje hasonlít Merle Védett férfiak című művére, és nem fordítva.

Akárhogyan is látjuk a két könyv relációját, két hihetetlenül olvasmányos, elgondolkodtató és magába szippantó regényről van szó, mely egy olyan alternatív valóságba kalauzolja az olvasót, mely bármennyire is félelmetes, mégsem tudunk szabadulni tőle. Tovább kell olvasnunk.

Bár még az év legelején járunk, mégis ki merem jelenteni: Merle könyve egész biztosan közte lesz kedvenc 2019-ben megjelent könyveimnek.

A könyv borítóját Szabó Levente, grafikus készítette, akivel tavaly interjút készítettünk, melyben többek közt azt is elárulja, melyik a kedvenc borítója. A cikket itt tudod elolvasni.

Szörnyű botrány rázza meg egy amerikai kisváros mindennapjait. A település kedvelt és becsült lakosának, Harry Quebert kertjében egy holttestre bukkannak: a több évtizede eltűnt Nola maradányai kerülnek elő.

A jelek mind arról árulkodnak, hogy Harry követte el a bűntettet, annak ellenére, hogy több mint harminc évvel azelőtt Harry fülig szerelmes volt a nála jóval fiatalabb, még csak 15 éves Nolába. A szerelmespár a kapcsolatát érthető okokból megpróbálta mindenki előtt eltitkolni, ám most, Nola holttestének felfedezése után fény derül kettejük románcára, Harry pedig kénytelen elviselni ismerősei megvetését. Tovább hevíti az emberek Harry iránt tanúsított ellenszenvét, hogy a könyv, mely Harry számára meghozta a sikert és elismerést, pont ezt a bizarr kapcsolatot dolgozza fel.

Marcus őszinte aggodalommal figyeli egyetlen barátja és mentora sorsának alakulását. Fejébe veszi, hogy tisztára mossa a férfi nevét, és bebizonyítja, hogy nem ő követte el a gyilkosságot. Mindeközben a kiadója egyre türelmetlenebbül sürgeti, hogy adja le következő könyvének kéziratát, melybe Marcus még bele sem kezdett.

Ekkor pattan ki a kiadó vezetőségéből az ötlet, hogy sokkal nagyobb hasznot húzhatnának azzal, ha Marcus a Harry Quebert-esetről írna egy könyvet.

Marcus tehát önjelöt nyomozónak áll, és megpróbálja felderíteni, kinek állhatott okában megölnie Nolát. Vajon Jennynek, aki szintén szerelmes volt Harrybe, de sosem nyerhette el a férfi szívét? Vagy Jenny szüleinek, akik mindennél fontosabb volt lányuk boldogulása és mérhetetlenül megorroltak Harryre, amikor mellőzte a lányukat? Vagy a titokzatos és gazdag Stern, akinek előkelő otthonában egy akt lóg Noláról?

A fiatal Joël Dicker regénye, több mint krimi. Nagyon összetett és olykor sötét emberi érzéseket és kapcsolatrendszereket ábrázol, melyek igazán feszessé és izgalmassá teszik a regényt. Főleg, hogy a fordulatokban gazdag cselekményt Dicker úgy szerkesztette meg, hogy egy-egy cselekményszál mindig úgy érjen véget, hogy ne tudjuk letenni a könyvet.

Az ​igazság a Harry Quebert-ügyben egy lélektani dráma, hiszen a szereplők lelki vívódásaiba is beleláthatunk. Megtudhatjuk, milyen sokféleképpen lehet szeretni, s mennyire más okokból és más intenzitással eshetünk szerelembe – egy emberbe, vagy egy álomképbe.

Noha Dicker nem fukarkodott a szavakkal és egy elég vaskos könyvvel ajándékozta meg az olvasóit, biztos, hogy a legtöbben néhány nap alatt érhettek a végére. A könyv olvasását nemcsak, hogy nem érdemes abbahagyni, de szinte nem is lehet.

1945: elcsendesedtek az európai hadszínterek, a bombatámadásoktól megrogyott Londonra is nehéz csend borul. Nathaniel még csak még 14 éves, nem sokat fogott fel abból, ami körülötte történt, és az sem tudatosul benne jobban, ami a háború után történik vele. Apja Szingapúrban kapott állást, ahová Nathaniel anyja is követi a férjét, de fiukat és Rachel nevű lányukat otthon hagyják, és egyik barátjuk gondjaira bízzák. A férfit a testvérpár csak Molylepkeként emlegetik, a különleges személy cseppet sem hétköznapibb barátját pedig, aki gyakran megfordul náluk és a gyerekek életének meghatározó szereplője lesz, Fürgének nevezik el.

A szülők nélkül maradt testvérpár a maguk módján próbálják meg feldolgozni, hogy magukra hagyták őket, ám amikor Rachel megtalálja anyjuk összepakolt bőröndjét a pincében, hirtelen minden ismét feje tetejére áll. Kiderül, hogy nemcsak az anyjuk előttük becsomagolt bőröndje nem érkezett meg Szingapúrba, a nő sem járt sosem a távoli országban.

Anyjuk, ez a rejtélyes idegen, a hírszerzésnél dolgozott a második világháborúban, ahol bátor és dicső tetteivel rengeteg ellenséget szerzett magának, ezért kellett a háború vége után elmenekülnie. Noha tettével a gyermekeit akarta védeni, ők nyilvánvalóan nem egy fájdalommal meghozott, önfeláldozó cselekedetnek élik meg anyjuk tettét, hanem árulásnak.

Nathanielnek nemcsak azt kell feldolgoznia, hogy szülei elhagyták őt a testvérét, hanem azt is, hogy hamis indokkal fordítottak nekik hátat. Amennyire bizonytalan Nathaniel jövőképe, legalább akkora balladai homály fedi múltját is, hiszen anyja és apja megannyi kérdőjelet hagytak maguk után, a válaszokat keresésére pedig csak felnőttkorában nyílik lehetősége.

Mindeközben megpróbálja jól érezni magát, barátokat és barátnőt szerez, és felvigyázójuk, Molylepke barátjának, Fürgének szorgos bajtársává válik, akinek a különböző kétes ügyeibe is bevonódik.

Elvileg a háború fényeiről szólna a könyv, amit a lapokon olvashatunk annak mégis sokkal több köze van a sötétségből táplálkozó homályhoz. És nem is magáról a háborúról, hanem annak utószeléről értekezik a szerző, akinek a történetéből kiderül, hogy a nagy tetteknek komoly következményei vannak.

Így válik a háború idején bátor hírszerzőként dolgozó, hősnek titulált nőből egy kegyvesztett anya, dörzsölt és bátor kollégájából pedig ez hétköznapi svindler.

Ami pedig a legnagyobb szükség idején fénynek tűnik, a boldognak nem nevezhető békeidőben lehet, hogy maga a sötétség.

Sok krimi rajongó álma vált valóra, amikor a 21. Század Kiadó útjára indította a Krimi klasszikusok sorozatát, melyet P. D. James 2 regényével debütált. A könyvek küllemükben a ’70-es években az Európa Kiadónál megjelent fehérgerincű krimisorozatra emlékeztet, melyeket közül néhány kötetet nagy valószínűséggel megtalálhatunk szüleink könyvespolcán, hamarosan pedig az új kiadásokat is beszerezhetjük, hiszen a 21. Század Kiadó folyamatosan bővíti a kínálatát.

James M. Cain 1934-ben írt regénye (melyből több filmadaptáció is készült, például 1981-ben, Jack Nicholsonnal és Jessica Lange-dzsal) az amerikai krimi, az úgynevezett hardboiled krimikhez tarozik, melynek jellemzője, hogy a bűntény általában nagyvárosi környezetben történik, melyeket hivatásos nyomozók (nem Miss Marple-féle aggszüzek) derítenek fel, és nem ritkán az öklüket is használniuk kell, hogy kiderítsék az igazságot.

A postás mindig kétszer csenget központi karaktere Frank Chambers, egy nyughatatlan, szabadszellemű férfi, aki egy véletlen folytán keveredik Nick Papadakis út menti falatozójába, ahol végül állásajánlatot is kap, amit el is fogad. Persze nem a görögszármazású tulajdonos kedvessége fogta meg, hanem a férfi felesége, a gyönyörű Cora.

Frank és Cora számára gyorsan egyértelművé válik, hogy a kettejük közötti szenvedélyt nem tudják legyőzni, de nem is akarják. Ami igen nagy szerencse, tudván, hogy a másik iránti vágy hajtja előre a cselekményt.

Fejükbe veszik, hogy megölik Papadakis urat, hogy aztán boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Igen ám, csakhogy a mesteri tervükbe hiba csúszik, és a görög túléli az ellene szőtt gyilkossági kísérletet. De vajon mit tesz az szerelmespár? Feladják, vagy tovább próbálkoznak?

A postás mindig kétszer csenget azzal lopja be magát a szívünkbe, hogy nem lehet tudni, hogyan fog alakulni a hős szerelmespár sorsa, hol nyerésre, hol vesztére áll az ügyük, a következő oldalon pedig újabb csavar jön be a történetbe.

Frank és Cora két ösztöneinek élő lény, akikkel talán nagyon is könnyen tud azonosulni az olvasó, éppen ezért nem ítéljük el őket gyilkossági kísérleteik miatt, hanem inkább szurkolunk, hogy sikerre vigyék a tervüket. Ahogy a karakterek sem fekete-fehér szereplők, hanem jóval árnyaltabb figurák, úgy a végkifejlet sem lesz egyértelműen boldog vagy szomorú, ennél sokkal életszagúbb befejezéssel kedveskedik nekünk Cain.

A postás mindig kétszer csenget megnyerő borítójával büszkén foglalhatja el helyét a kiadó Krimi klasszikusok sorozatában, melynek ez a darabja is kötelező olvasmány minden krimi rajongó számára.

Maga a sztori 1959-ben született meg, Shirley Jackson tollából és megjelenése után hamar belopta magát a horrorrajongók szívébe. A történet a kísérteties Hill House-ban játszódik, ahol a tudós dr. Montague egy kísérletet szervez. Maga köré gyűjt néhány olyan embert, akik korábban már tapasztaltak paranormális jelenségeket, annak reményében, hogy a rettegett Hill House-ban is kamatoztathatják különleges képességüket. Így gyűlik össze a zavaros alaprajzú, megmagyarázhatatlan jelenségeket produkáló házban Montague társaként Luke, a birtok örököse, az élénk és megbízhatatlan Theodora és zaklatott lelkű, nincstelen Eleanor.

Szóval a regény alapfelállása ígéretesen indul, aztán valami mégis elbicsaklik, a feszültség eléggé drasztikus módon illan el a könyvből, a kezdetben sok lehetőséget felkínáló szereplőgárdából végül egy unalmas és hisztérikus embertömeg válik, akikkel lényegében semmi érdemleges nem történik. Főleg, ha belegondolunk, hogy ami talán még a ’60-as években hátborzongatónak számított, 2018-ban már jórészt semmilyen hatást nem vált ki az olvasókból vagy nézőkből (köszi, King!).

A sorozat langymeleg borzongását tökéletesen hozza a netflixes sorozat is, ám itt véget is ér a könyv és film közös metszete.

Mivel a két alkotásnak egymáshoz semmi köze, kivéve, hogy mindkét műben Hill House-nak hívják a kísértetjárta kúriát. A sorozatban nincs semmilyen kísérlet: itt egy család veszi birtokba a házat, hogy felújítsa, majd jó pénzért továbbadja. Ez persze nem jön össze, mert az anyuka idő előtt megőrül és rejtélyes körülmények között meghal, miközben az apuka kimenekíti a gyerekeket a házból, amit teljesen elleptek a szellemek.

Majd ugrunk az időben úgy bő másfél évtizednyit: a gyerekek felnőttek, de életükre a mai napig hatással van a gyerekkorukban Hill House-ban átélt események. A sorozatban mindegyik testvérnek megvan a saját része, amikor a visszaemlékezésein keresztül a néző megismerheti a szereplő múltját és jelenét. Meg kell jegyezni, nemcsak az „félelmetes” részeknél lövik el az összes létező közhelyet, a karakterek megalkotásakor is kétségkívül híján volt a képzelőerőnek a Netflix. Az egyik testvér kontrollmániás, a másik leszbikus, az egyik fivér pénzéhes, a másik meg drogos. Jellemfejlődésre, mély karakterábrázolásra, vagy egyáltalán, bármilyen eredeti megoldásra ne számíts.

Lehet, hogy első blikkre izgalmasnak tűnik az idősíkok között ugráló elbeszélés (én is beleestem abba a csapdába, hogy azt hittem, ez akár még működhet is), de a második rész után már lapossá és vontatottá válik az egész, és igen, később ez csak még rosszabbá válik.

Ahogy a könyv sem adott átfogó magyarázatot a történekre, úgy a Netflix sem akart bármi értelmet adni a sorozatnak, amiben az volt a legfélelmetesebb, hogy felébresztette a nézőkben azt a horrorisztikus gondolatot, hogy esetleg egy második évadot is terveznek a sztoriból, ami már így is jócskán túl van pörgetve.

Valljuk be őszintén, a Hill House-tól biztosan nem lesznek álmatlan éjszakáink, éppen ellenkezőleg: ennél jobb esti altatót el sem tudnánk képzelni.

Coelho legújabb regénye az 1960-as, ’70-es évek világába repít vissza minket, méghozzá a hippikultúra világába. S hogy a történet még izgalmasabb legyen, a könyv elején az író elárulja: a mű saját élményei alapján született meg – ezzel is még közelebb engedve magához olvasóit. Azonban nem csak az ő oldaláról követhetjük nyomon az eseményeket, megismerjük például Karlát is, a vakmerő és független holland lányt, akinek hatalmas szerepe lesz a Paulo utazással töltött éveiben.

Bár a hippik főként a vallási és kulturális változatosságot támogatták és a szabad gondolkodást és szerelmet hirdették, mégis az az általános nézet terjedt el róluk akkoriban, hogy hosszú hajú, tarka öltözetű drogosok, akik komoly fenyegetést jelentenek a társadalomra és a fiatalokra, mivel elképesztően káros példát mutatnak nekik. Nos, mindenki szabadon eldöntheti, melyik oldallal ért egyet, azt azonban senki sem cáfolhatja, hogy nagy hatással voltak a kultúrára, legyen szó akár zenéről, filmekről, vagy irodalomról – ahogyan azt sem, hogy a hippik világa mind a mai napig rendkívül izgalmas és titokzatos.

Ide kalauzol tehát minket Coelho, akitől megtudhatjuk, hogy az utazni vágyó hippik bibliája akkoriban Arthur Frommer: Európa napi 5 dollárból műve volt, a világ közepe címért pedig a londoni Piccadilly Circus és az amszterdami Dam tér versengett 1970 szeptemberében. A hollandiai célponton vár Karla egy tökéletes (férfi) útitársra, akivel a fapados Magic Bus-on egészen Nepálig elutazhat.

Nagyon úgy tűnik, hogy a fiatalok találkozása sorsszerű és regénybeillő volt, hiszen egy látó megjósolta Paulo érkezését Karlának, aki azonnal tudta, hogy a brazil hippi az, akivel végre megválthatja jegyét Katmanduba.

A nagy utazás elérkeztével tovább bővül azon szereplők köre, akiknek a szemszögéből megismerhetjük a történetet (illetve a múltjuk egy-egy szeletét), így a Magic Bus sofőrjének és több utasának hangját is hallhatjuk, azaz olvashatjuk.

A hangsúly ezúttal nem a kalandokra, hanem a szereplők belső utazására kerül, ami során az élet értelmét és a boldogságukat keresik – akármit is jelentsen a fogalom számukra. Megismerjük Karla belső vívódását, amiért nem tud ragaszkodni egyetlen férfihoz sem szívből és Paulo múltbeli traumáját is – de feltárul előttünk egy francia férfi élete is, aki vezető beosztását hagyta ott a nepáli útért.

Miért is érdemes elkísérnünk tehát Paulot és társait erre az utazásra?

Leginkább azért, mert akárhány évtized is telt el azóta, a regényben felvetődő kérdések és lelki válságok mind a mai napig foglalkoztatják az embereket.

Ki vagyok én? Mi a célom? Hogyan akarom leélni az életemet? Képes leszek valaha igazán szerelembe esni? Miben hiszek, milyen vallást kövessek?

Ezeknek a kérdéseknek a megfejtéséhez pedig nincs tökéletesebb helyszín és alkalom, mint egy utazás az ismeretlenbe egy csapatnyi idegennel, akik hasonló szándékkal keltek útra.

„Nem mi döntjük el, hogy mi történik velünk, de azt igen, hogy a helyzetünket miként fogadjuk.”

– olvashatjuk a könyvben, ami talán a mű kulcsmondata is lehetne. Szívből ajánljuk Coelho művét mindenkinek, de legfőképpen azoknak, akik éppen életük útkeresési szakaszát élik, ehhez pedig egy kis inspirációra és gondolatindító sorokra vágynak.

(Ha a könyvet egy utazásunk során olvassuk, duplán hatásos lehet ránk. Teszteltük!)

Szerző: Barna Borbála

Rövid leírás

Habár a 16 éves Margotnak vannak átlagos tinédzserlázadásai, nagyon szoros kapcsolatban van apukájával, Daviddel. Édesanyja hosszú betegség után elhunyt. Egy este Margot biológiát tanul a barátaival, de másnap már nem érhető el telefonon. A lány eltűnt. David rövid keresgélés után hívja a rendőrséget, de miután ők nem haladnak elég gyorsan az üggyel, úgy dönt, hogy maga is kezébe veszi a kutatást és előveszi lánya laptopját. Megküzd a számára ismeretlen világgal, virtuális térben mozog és egyre inkább azt érzi, hogy talán nem is ismeri a kislányát eléggé.

Vélemény és tanulság

Tehát a fent röviden ismertetett történetet végig David (John Cho) és Margot (Michelle La) számítógépének vagy egyéb digitális eszközeik kijelzőjén keresztül látjuk, lényegében egy képernyőfelvétel van az egész mozivásznon. Mindenki maga döntse el, hogy mennyire életszerű, hogy a nyomozó (Debra Messing) FaceTime-ozik az apukával, az apuka meg minden videóhívás után bekapcsolva hagyja a kijelzőjét, hogy láthassuk az arcát miközben böngészik. Mindezeket elengedve maga a nézőpont nagyon egyedi élményt nyújt.

Hozzátenném, hogy volt már ilyen screen-life filmes próbálkozás korábban (például ilyen volt az Ismerős törlése/Unfriended című horror), de egyik se hozott áttörő sikert a műfajnak. Talán most.

Attól izgalmas ez a megvalósítás, hogy egy nagyon hétköznapi látásmódot hoz be a filmiparba, ami a kezdetekben kissé frusztrálttá is tett engem személy szerint, hiszen egész nap ezt a képernyőt bámulom a munkahelyen és (legyünk őszinték) a szabadidőmben is elég gyakran, de ahogy haladtunk előre a történetben észrevettem, hogy pont ettől vált olyan ismerőssé és valóságossá az egész.

Ugyanakkor maga a plot sajnos csak egy szokásos, eltűnt személyt kereső nyomozós történet, van benne néhány fordulat, de semmi olyan, amit ne láttunk volna már korábban valamelyik hasonló filmben. Ráadásul túl nagy színészi játékot sem igényelt ez az újszerű műfaj.

Ennek ellenére szükséges megjegyeznem, hogy a filmnek nagyon fontos üzenete, tanulsága van

Az interneten kialakított kirakatéletünkre, a generációs szakadékra és a vloggerek (/média) szenzációhajhász, minden jó ízlést felülmúló exhibicionizmusára hívja fel a figyelmet. Ha például az apuka jobban ismerte volna az internet nyújtotta lehetőségeket, és kicsit szkeptikusabban állt volna az ott bemutatott képek valódiságához, – ami szerintem a mi generációnk számára egyértelmű – akkor sokkal hamarabb is fényt deríthetett volna a titkokra.

Mindamellett, hogy az internet és a média rossz és gonosz, azért az se utolsó szempont, hogy ezeknek a segítségével nyomoznak és haladnak előre az ügyben, tehát „csak” arra kellene törekednünk, hogy rendeltetésszerűen, körültekintően, gyanakvóan és morálisan helyesen használjuk.

A KERESÉS előzetese

Ajánlom a filmet megtekintésre és nemcsak én, hanem az IMDb-n több mint 14 ezer ember, aki 7.9-re pontozták a filmet, de ami még érdekesebb, hogy a Rotten Tomatoes oldalán a kritikusok 92%-ra értékelték, ami megdöbbentően magas.

A film angol nyelven magyar felirattal lesz látható a mozikban.

Korhatár: 12+

Időtartam: 102 perc