Izland, ez a gyönyörű színekben játszó, tetszhalott tájakkal teli, Sigur Rós-dalok kántálásával töltött gimnazista éveim által mitizált ország, mindannyiunk fejében régóta ott motoszkált, a decemberi repülőjegy vásárlás és a március 12-i felszállás közé ékelődött, keservesen hosszúnak tűnő három hónap során pedig tényleg nem telt el úgy nap, hogy valamilyen úton-módon ne az utazásunk előkészítésén ügyködjünk. Vagy a felfedezésre váró vízesések listáját bővítettük egy újabb foss-sal, ügyelve arra, hogy a fáradságos munkával összerakott útitervünk ne nagyon boruljon meg, a tökéletes túraszett hozzávalóit kutattuk fel az erre szakosodott boltokban, vagy épp hagytuk elveszni magunkat az északi fényes, vulkáni hegycsúcsos, girbe gurbán kanyargó folyóvölgyes Instagram-fotók megigéző világában.

Prológus

Itiner – pipa. 3 kilónyi instant tészta, fehérjeszelet, sertésmájkrém, és mogyoróvaj – pipa. Háromlábú álvánnyá alakítható szelfibot arra az esetre, ha északi fényt kéne fotózni – már ott pihen az Eastpack hasitasimban, várva, hogy szolgálhasson. Az indulást megelőző nap már csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul: mit fogok olvasni az ötórás repülőút alatt? Jócskán voltak még a fejemben sötét foltok a célországgal kapcsolatban, úgyhogy végül Kristof Magnusson Használati utasítás Izlandhoz című filigrán, puha kötésű, 122 oldalas útikalauza mellett döntöttem.

Az anekdotákban gazdag, szórakoztató stílusban megírt, és szeretettől átitatott lapok átfogó képet adnak mind az ország történelméről, mind az izlandi néplélekről: az apai ágon izlandi származású, egyébként Hamburgban nevelkedett szerző könyve nem a látványosságok sorolásáról, a múzeumok nyitvatartási rendjéről és a rohasztott cápahúst legfinomabban elkészítő éttermekről szól (meggyőződésem, hogy ilyen éttermek nem is léteznek), hanem inkább arról, hogy milyen szerepet tölt be az uszoda intézménye az izlandi társadalomban, milyen érzelmek fűzik a lakosokat a természethez, és hogy honnan az a fene nagy nemzeti öntudatuk, amely még a francia forradalom okait is egy izlandi vulkán kürtőjéből eredezteti. A könyvet valahol Dánia partjai fölött tízezer méteres magasságban fejeztem be: bár még az út fele hátra volt, a lelkem már Izland felett lebegett.

A könyvet ezen a linken tudod megvásárolni.

Mikor fapadosunk földet ért a tengerharmatos mohával benőtt lávamező közepére épített keflavíki repülőtéren, már a parkolóban várt ránk első szállásadónk, aki nemcsak a garázsa fölötti félig parkettázott, vizesblokk nélküli helyiséget bocsátotta rendelkezésünkre ingyen és bérmentve, de pár üveg vodkáért cserébe kibérelhettük az automata váltós, négykerék-meghajtásos Skoda Octaviáját is. Az izlandiaknak az alkoholhoz fűződő viszonyáról egy dolgot érdemes tudni: imádják. A gondok ott kezdődnek, hogy az alkoholtartalmú italokra kivetett elképesztően magas adók miatt minden üveget aranyárban mérnek: az izlandi korona és az euró mellett az alkohol a harmadik legnépszerűbb fizetési eszköz.

A helyi viszonyokról csak annyit, hogy amiért mi 18 eurót fizettünk a budapesti duty freeben, az a Vinbudin feliratú állami italboltokban négyszer annyiba került, a kocsmákban és szórakozóhelyeken pedig a 400 forintos áron kínált korsó sörhöz szokott szemek számára még szomorúbb a helyzet. Az izlandi nép találékonyságát és a mámoros állapot utáni csillapíthatatlan sóvárgás erejét jól bizonyítja a következő érdekesség: a 2,25%-nál magasabb alkoholtartalmú sörök 1989-es legalizálásáig megszokott volt, hogy az asztaltársaság Brennivínnel (népszerű, ánizs ízű helyi gabonapálinka) higította italát. Finom nem volt, de legalább csúnyán be lehetett rúgni tőle.

A világ legészakibb fővárosa

Nyolcnapos országjárásunk a 350 ezres Izland 160 ezres fővárosában vette kezdetét, és ugyanitt ért véget egy héttel később. Bár Reykjavík alapításának idejét a 9. századra teszik, korához képest meglepően fiatalos város képét mutatja: ez nem is csoda, az épületállomány nagy része az ország Dániától való függetlenedése után, a 30-as, 40-es és 50-es évek funkcionalista építészetének jegyében született. A San Franciscót idéző, dimbes-dombos városban szépen megférnek egymástól pár száz méteres távolságra az egy- és kétszintes, színes homlokzatú szendvicspaneles lemezházak, az állami építész tisztségét betöltő Guðjón Samúelsson klasszikus mintákat követő betonóriásai, a 19 emeletes toronyházak, valamint a reykjavíki vízpart gyöngyszeme, az Olafur Eliasson által tervezett, festett üveghomlokzatáról híres Harpa koncert- és konferenciaközpont (az épület bejáratával szemben helyett kapott termálvizes medence segítségével csodálatos tükröződős fotókat lehet készíteni).

Reykjavík jelképe, a történelmi belváros szívében található Skólavörðuhæð domb tetejére épített Hallgrímskirkja 74 és fél méter magas szürke óratornya a mi Citadellánkhoz hasonlatosan szinte a város minden pontjáról jól látszik. Az építkezés Samúelsson 1937-es tervei alapján 1945-ben vette kezdetét, és csak 41 évvel később fejeződött be: a neogótikus jegyeket mutató, expresszionista stílusban fogant betonépület egyszerre idézi meg a koppenhágai Grundtvig templomot, egy szárnyait széttáró madárcsontvázat, és az Izlandon sokfelé előforduló hatszög formájú bazaltoszlopokat. A toronyba 2500 forintnyi izlandi korona fejében bárki felliftezhet, hogy onnan csodálja meg a lemenő nap fényében csillogó Esja hegyet, vagy az óceán felé tartó bevásárlóutcák kék-, piros-, zöld-, és fehér tetős házainak szorosan egymáshoz feszülő sokaságát.

Az Arany háromszög

A hajnali fél négyes kelés, az ötórás repülőút, meg a meredek emelkedőkkel meghintett egész délutános korzózás este nyolcra minden erőnket kivette. Mivel tudtuk, hogy később még bőven lesz alkalmunk elmerülni az izlandi kozmopolitizmus világában, tiszta lelkiismerettel indultunk vissza aszkétáknak való szállásunkra. Másnap reggel első utunk a Krónan nevű diszkont áruházhoz vezetett, amely a Bónus mellett az ország legolcsóbb élelmiszer-üzletlánca. Gyorsan rácsodálkoztunk a gyerekeknek kitett, ingyen elvihető gyümölcsökre, majd telepakoltuk kosarainkat olcsó, lejárt szavatosságú szendvicsekkel (a báránysültes változaton életem végéig vígan elélnék), energiaitalokkal, és mennyei, előrecsomagolt almás-fahéjas péksüteménnyel, és percek múlva már a 36-os úton száguldottunk kocsinkkal kelet felé, az Arany Háromszög turistaútvonalon.

Első megállónk a fővárostól 40 kilométerre található Þingvellir volt: ez az észak-amerikai és az eurázsiai tektonikai lemezek szakadópontja – a két lemez közötti távolság ugyanis évről évre 2 centiméterrel nő, vagyis ennyivel gyarapodik Izland területe. Mindamellett, hogy lenyűgöző természeti látványosság, a Þingvellirnek az izlandi történelemben is kiemelt szerep jutott: a törésvonal mentén magasodó bazaltfalak 930-tól egészen 1800-ig biztosították a páratlan akusztikát a világ első, és legrégebb óta működő parlamentje, az Alþing számára. Déli irányban találjuk a Balatonnál hétszer kisebb Þingvallavatn-t, Izland legnagyobb természetes ároktavát.ű

60 kilométerrel arrébb, a Haukadalur-völgy egyetlen aszfaltozott útján hasítva már távolról láttuk következő úticélunkat: nehéz is lenne nem észrevenni a harminc méteres magasságba kilövellő vízoszlopot. A 6-10 percenként felszökő tűzforró látványosság forrása Strokkur névre hallgat, és szomszédságában található minden melegvizű szökőforrás ősanyja és névadója: a nagybetűs Geysir. A kettőt gyakran összetévesztik a turisták, a kistestvéréhez képest békésen fortyogó, néhány évente egy világraszólót robbanó Geysir körül nem is tolongott senki, ellenben a Strokkur minden egyes buggyanását száz szempár bámulta izgatottan. A Haukadalur több kisebb gejzírnek is helyet ad, ám méretük ne tévesszen meg senkit: ugyanolyan erős kénszagot árasztanak, mint terjedelmesebb társaik.

Utunk következő állomása a közeli Gullfoss volt: a magyarul Arany vízesés nevet viselő természeti tünemény messze nem az ország legnagyobb vízesése, de hogy a leghangosabb, arra mérget mernék venni. Lélegzetelállító látvány, ahogy a hatalmas Hvíta folyó széles víztömege két lépcsőben, véget nem érő robajjal összesen 32 métert zuhan, hogy aztán egy méltatlanul szűk kanyonban folytassa 140 kilométeres útját, melynek végén az Atlanti-óceán várja tárt karokkal.

Gullfoss után egy viszonylag hosszú, kies útszakasz következett, amelyen az egyetlen látványosságot az útmenti kerítés vonalában csoportosuló, simogatás- és szelfiedzett izlandi pónik jelentették. A kistermetű, tömzsi lovaknak valószínűleg az izlandi turizmus nagyobb hasznát veszi ma már, mint a mezőgazdaság: náluk csak a lundák és talán Björk büszkélkedhetnek népesebb rajongótáborral a szigeten.

Végre megérkeztünk a nap utolsó megállójához, a Kerid-kráterhez. A fotók által ígért, képeslapra kívánkozó tengerkék krátertó helyett csak egy vastag hóréteggel borított, kör alakú jégmezőt találtunk. Ez az ára, ha a főszezonon kívül látogatunk Izlandra, gondoltuk kicsit csalódottan. A látvány, ami a kráter tetején fogadott, némiképp kárpótolt minket: nem kisebb csoda tárult elénk, mint egy erdő! Már hallom is magamban az olvasót: “Azta, egy erdő. Mesélj inkább a vulkánokról, gleccserekről, húszméteres hullámokról, olyan dolgokról, amik Magyarországon nincsenek”. Hadd adjak egy kis kontextust, miért is lepődtünk meg annyira az erdőség láttán.

Van egy régi izlandi vicc, ami valahogy a következőképp szól: mi tévő llégy, ha eltévedsz az erdőben? Állj fel. Tudniillik, az első telepesek érkezését követő három évszázadon belül az izlandiaknak sikerült a sziget valamennyi erdejét kipusztítani: a kivágott fákat eltüzelték, házakat és hajókat építettek belőle. Köszönhetően a huszadik század első éveiben gyökeret vert erdősítési programnak, ma már több helyen is találunk fejmagasság fölé érő, sűrű rengeteget az országban (ilyen a Kerid-kráter tövébe telepített fás csoportosulás), de a Grimm testvérek vadregényes erdejei még váratnak magukra.

A víz napja

Második este Hellában szálltunk meg, egy folyóparti kemping ötfős faviskójában. A harmadik nap gyönyörű szép, harmatos reggelre ébredtünk, az ablakunk alatt tíz méterre hömpölygő folyam dallamára pedig még a magunkkal hozott instant kávé is jobban csúszott. Úti célunk Izland legdélebbi települése, a csupán kétórányi autóútra lévő Vík.

Folytatva az előző nap megkezdett jó szokásunkat, első utunk a 2010-ben szó szerint világhírnévre tört Eyjafjallajökull (magyarul Sziget-hegy-gleccser) nyugati lábánál a mélybe zubogó Seljalandsfoss-vízeséshez vezet. A fizetős parkolóból egyenes út visz a 66 méter magas zuhatag körbesétálható vízfüggönye mögé, ám a sziklákról visszaverődő (napsütésben gyönyörű szivárványokat produkáló) vízpermet miatt nem árt, ha már jóval előtte magunkra húzzuk esőkabátunkat.

A Seljalandsfosstól tízperces sétára, egy keskeny hasadék belsejében találjuk a Gljúfrabúi nevű vízesést. A barlangban uralkodó fényviszonyok a tündérmesék világát idézték fel bennem: a 40 méter magasból alázúduló Gljúfrabúi, a cirka 150 millió kilométerről érkező meleg napsugarak, és a zöld mohával benőtt fekete falak elegye nem mindennapi hangulatot kölcsönöz a helynek.

Soron következő állomásunk a híres Seljavallalaug-medence volt. Az országot körbefutó 1-es főútról lekanyarodtunk a 242-es murvás mellékútra, leparkoltunk az új uszoda melletti parkolóban, megsimogattuk az egyik parkolóhelyet teljes széltében elfoglaló, zoocsemege-szagot árasztó öreg keverék kutyát, majd megindultunk célunk felé az Eyjafjallajökull egyik szűk völgyében. Tőlünk jobbra egy sekély patak csordogált, baloldalt pedig a zöld, sárga, szürke, fekete, és fehér színekben játszó sziklafalak adnak keretet félórás vándorlásunknak, melynek végén már ott várt ránk az ország első 25 méteres betonmedencéje, a semmi közepén 1923-ban felhúzott Seljavallalaug.

Hogy spóroljanak a költségekkel, a medencét olyan közel építették a hegyoldalhoz, hogy azt csak három oldalról kelljen kibetonozni – így a medence negyedik falát maga a szikla adja. A szállingózó hó és a fagypont körüli hőmérséklet ellenére úgy döntöttünk, hogy megmártózunk a kb. 22 fokos vízben – mégiscsak a világ legeldugottabb fürdőhelyén vagyunk! A turisták által otthagyott piszkos, nedves, és áporodott szagú ruhadarabokkal kidekorált öltöző komfortszintje ugyan fényévekre van a felújított Palatinus kabinjaitól, de a célnak megfelel. Fél órát pancsoltunk, közben mindannyiunknak sikerült felsértenie a bőrt valamely végtagján, aztán rohantunk vissza a dohos félhomályba, villámgyorsan megtörölköztünk, magunkra kaptuk a ruháinkat, és visszaballagtunk a parkolóhoz, hogy folytassuk utunkat túránk utolsó, és egyben Izland egyik legnagyobb vízesése, a Skógafoss felé.

A 15 méter széles és 60 méter magas Skógafoss mindent tud, amit egy magafajta izlandi vízesésnek tudnia kell: napsütéses időben kettős szivárvánnyal ejti ámulatba a járókelőket, vízfüggönye mögött egy viking kincsesláda rejtőzik, és ha ez nem lenne elég, Justin Bieber I’ll Show You címet viselő videoklip-klasszikusában is helyet kapott. Szivárványt nem láttunk, a kincsesládát nem találtuk meg, és Bieber sem futkosott a környéken, viszont Izland egykori, az idők során kilométerekkel visszább húzódott partvonalának tetejére vezető lépcsők végére érve így is elégedetten fújtuk ki magunkat.

A következő háromnegyed órás autókázásunk során részesültünk ködben, esőben, orkán erejű szélben és hóviharban, de mire Víkbe értünk, már csak a szürke felhők maradtak. A szállás elfoglalása előtt még egy dolog hátravolt: belemélyíteni bakancsunkat a Black Sand Beach fekete kavicsos homokjába. A látványos bazaltorgonák, az óceán által vadul verdesett, magányosan álló komor sziklák, és a dagály miatt egyre tovább benyúló hullámok elől menedéket nyújtó barlangok megunhatatlanul izgalmas hellyé teszik ezt a fürdésre egyébként teljességgel alkalmatlan partszakaszt.

Sötétedés előtt nem sokkal sikerült elfoglalnunk nyolcágyas szobánkat a The Barn névre keresztelt dizájner hostelban: vacsora után a sötét, viharos óceán romantikus képe által vezérelve úgy döntöttünk, visszamegyünk a Black Sand Beachre, hátha megpillantjuk az északi fényt, esetleg a hold csillogásában észrevesszük egy bálna uszonyát. A teljesen kihalt partszakasz félelmetes és egyben varázslatos hangulatot árasztott. A bazaltorgonák, melyeken nappal egymást váltották a fotózkodó turisták, most csak ránk vártak. A sziklafal és a hullámok között jó húszméteres szélességben száraz volt a homok, ki van zárva, hogy bajunk essen – gondoltuk naivan.

Az óceánról és a csillagos, ám északifény-mentes égboltról hamar az önfeledt beszélgetésre terelődött minden figyelmünk, ezzel pedig hatalmas hibát vétettünk: egyik pillanatban még a másnapi terveinket beszéljük át, a másikban pedig azt érzem, hogy derékig önt el az Atlanti-óceán jéghideg nyúlványa, majd pedig hatalmasat csattan a háttámlámként szolgáló bazaltfalról. Azonnal leugrottunk az addig biztonságosnak vélt sziklapadról, és egy következő, még nagyobb, erősebb hullámtól tartva csuromvizesen rohantunk vissza autónkhoz. A kezdeti ijedtséget hamar felváltotta a szerencsénk okán előtörő kijózanító jókedv: ha egy kicsivel közelebb ülünk a vízhez, vagy egy kicsivel erősebb hullám, lehet, hogy úgy végezzük, mint az a nő, akit 2016-ban sodort magával a víz, és akinek a fotója ma elrettentő példaként áll a Black Sand Beach egyik hirdetőtábláján. Visszaszáguldottunk a hostelhez, becuppogtunk a szobánkba, telepakoltuk a radiátorokat a ruháinkkal, mindenki vett egy életmentő zuhanyt, és boldog kimerültséggel hajtottuk álomra a fejünket.

Folytatása következik…

Vizy Márton

Kristof Magnusson könyve nem ilyen. Az ő könyvében éppen azt találhatjuk meg, ami az útikönyvekből általában kimarad: beavat az izlandi néplélek hagyományokban gyökerező különlegességeibe, megmagyarázza a külföld számára gyakran érthetetlen jelenségeket, érthetővé teszi a 2008-as gazdasági összeomlás előzményeit és következményeit, s szeretettel, mégis elfogultság  – és klisék – nélkül ad „használati utasítást” az Izland iránt érdeklődő olvasó kezébe.

Egy kis ízelítő:

„Vajon az ugyanennyi lakossal bíró Mannheim is ilyen gyakran szerepel a nemzetközi sajtóban? Az ehhez hasonló kérdések alapozzák meg az első számú izlandi nemzeti sportot, az egy főre jutó arányok számolgatását. Az egész nép megszállottan űzi ezt az őrületet, mindent és mindenkit lakosságarányosan értékel, majd diadalmasan mutatja fel Izland lélegzetelállító eredményeit. A XX. század első felében például Izland még meglehetősen rosszul állt a Nobel-díjasok lakosságra vetített aránya tekintetében: egyetlen Nobel-díjast sem tudott ugyanis felmutatni. Halldór Laxness 1955-ben megkapott irodalmi Nobel-díjával viszont egy csapásra megváltozott a helyzet: Izland azonnal az első helyre ugrott a Nobel-díjasok/lakosság viszonylatban.”

„Ha Izland volt is valaha viking sziget, leginkább visszavonult vikingek által lakott idősek otthonára emlékeztethetett.”

„Az izlandiak a mai napig bizalmatlanul szemlélik a természetet, s idegen tőlük az érintetlenség romantikája.”

„A babonának is megvan a maga sajátos izlandi logikája, mint oly sok másnak ebben az országban, ahol hosszú időn keresztül tiltották a sör fogyasztását, miközben a pálinkáé megengedett volt.”

„Az izlandiak nagyon kevés szabállyal is beérik. Már egy rendes sorba állás is komoly kihívást jelent nekik, s a legtöbbször reménytelen zűrzavarba torkollik.”

A könyvet ezen a linken tudod megvásárolni.

Eyjafjallajökull – a nyelvtörő csoda

A szigetország déli részén található Izland egyik legismertebb, jelenleg is aktív vulkánja, az Eyjafjallajökull. A Reykjavíktól csupán 1 órányi autóútra elhelyezkedő jégmező alatti vulkán az elmúlt 1100 évben négy alkalommal, utoljára 2010 tavaszán lépett működésbe, jelentős káoszt okozva ezzel Európa légiközlekedésében. A kráter látogatói testközelből ismerhetik meg hogyan alakította át a táj szépségét a megszilárdult lávafolyam, valamint az élővilág hogyan alkalmazkodott új környezetéhez a hét évvel ezelőtti kitörés után. Az Eyjafjallajökull ékes példája annak, hogy a természet őselemei képesek harmóniában élni egymás mellett, hiszen a jégmező déli előterében számos vízesés található, köztük a Skógafoss is, amely Izland legnagyobb és egyik legcsodálatosabb vízesése.

Egzotikus állatok országa – Lunda és az Izlandi póni

Az Eyjafjöll vulkán lejtőin találkozhatunk Izland egyik tradicionális állatfajtájával, a rendkívül szelíd Izlandi pónival. Az izlandiak annyira védik ezt az ősi fajtát, hogy amelyik példányt kiviszik az országból, már soha nem térhet vissza. A pónitenyésztés mellett Izlandon évszázados hagyománya van a birkatenyésztésnek is. Külön érdekesség, hogy a helyiek soha nem festik a gyapjút, így a pulóver fonalának színe mindig olyan lesz, mint amilyen a birka gyapja eredetileg volt. A térség másik jellegzetes állatfajtája az Atlanti-Óceán északi részein fészkelő Lunda, amelyet szinte lehetetlen összetéveszteni más madárfajokkal jellegzetes, piros, sárga és kék színben tündöklő csőrük miatt.

Jökulsárlón – a mesébe illő lagúna

A sziget belseje rendkívül száraz és hideg, ezért Izlandon nem alakultak ki hosszabb folyók. Cserébe a vidék olyan lélegzetelállító lagúnákban bővelkedik, mint a Jökulsárlón, amely a Vatnajökull Nemzeti Park területén helyezkedik el. A hajókirándulások során az ezeréves jégtakarón megcsillanó napfény szó szerint elkápráztatja az embert, valamint a szerencsések testközelből tekinthetik meg a helyi élővilágot.

Aurora Borealis – a lélegzetelállító fényjáték

A jökulsárlói gleccsertónál túrázók egy másik mesébe illő jelenséget is megcsodálhatnak. A késő őszi hónapoktól kora tavaszig látható „aurora borealis”, más néven „sarki fény” az egész égboltot átívelő, függönyre vagy ívelt szalagokra emlékeztető fényjelenség, amely zöld és ibolyaszínűvé festi az égboltot. A népi hiedelem szerint a fényjáték suttogásszerű, reccsenő hanghatásokkal is jár, azonban a kutatóknak még nem sikerült tudományosan bizonyítani a sarkkör felől érkező hangok valódi eredetét.

Gulfoss – az aranysárga vízesés

A Gulfoss vízesés a sziget egyik legnépszerűbb turistalátványossága. A földben és levegőben is magasabb koncentrációban fellelhető kén jellegzetes sárgásra festi a zuhatag színét, innen kapta az „aranyvízesés” elnevezést. Az Izlandra érkező látogatók számára kihagyhatatlan túraútvonal az úgynevezett „Arany körút”, amely a Gulfoss vízesés mesés látványa mellett érinti a Haukadalur gejzírt és a Þingvellir Nemzeti Parkot is.

Ha még jobban elmerülnél Izland izgalmaiba, neked szól a  DoQ szombaton induló sorozata, az Izland – Az ősi vizek forrása, melyben rengeteg további érdekességet tudhatsz meg az országról.

Izlandon ez is megtörténhet, mert a Secret Solstice fesztivál szervezői egy elég különleges jeges programot is kitaláltak!

Képzeld el, hogy elutazol az északi országba, ahol váratlanul megismerkedsz néhány jó fej fiatallal, akik azonnal elrángatnak magukkal az aktuális nyári, de számunkra egyébként inkább téli, vagy maximum őszi hangulatú bulira. A három éjszakás fesztiválon először helikopterrel szállítva egy gleccseren bulizhatsz, majd másnap leereszkedhetsz egy jeges barlangba, amit egyébkén Izland vulkánjainak lávafolyamai alakítottak ki évezredekkel ezelőtt, majd egy éjféli hajós buli alkalmával az óceánon szórakozhatsz, ha ahhoz van kedved.

Gleccser. Láva-alagút. Éjféli óceánjáró hajós buli. Igen!

Ez a már nevében is sokat sejtető Secret Solstice fesztiválon mind megtörténhet. Vagyis megtörténhetett volna, mert idén már biztosan lemaradtunk az izlandiak egyik legnagyobb zenei megmozdulásáról. Azért a Reykjavíkban időző turisták és helyiek biztosan jól szórakoztak június 15-18. között, melyről ez a kép is jól árulkodik:

A gleccseres buli három felvonásban került megrendezésre, Izland második legnagyobb gleccserében, a Langjökull-ban. Az első napon az izlandi Baya adott hangot zenei áramlatának, majd másnap már az angol Ministry Of Sound sorozat berkein belül a Dusky és a Thugfucker lépett fel. Végül a harmadik napon funk és soul ütemek éltették a gleccserben bulizókat, Anderson prezentálásában.

A gleccser és óceántánc egyébként már az előző években is volt, de a láva-alagút idén került be a programok különleges mértékének emelésébe.

A Raufarholshellir egy 5000 éves lávacsatorna, Reykjavíkon kívül. A mintegy 1360 méter hosszú barlang 10-30 méter széles és ez Izland negyedik leghosszabb ilyen barlangja. Ebben a természetes térben került végül sor néhány igazán extra bulira.

A fesztivál hivatalos képei között sajnos nem találtunk sem az éjféli hajós, vagy a láva-csatornás fotókat a bulikról, de van pár a gleccserek félelmetes, jeges mélységéből és magáról a fesztiválról, melyekből mi is gyűjtöttünk egy szép összeállítást. És bár ott inkább ködös és szürke a nyár, azért biztos igazán különleges fesztivál lehet ez a Secret Solstice fesztivál, úgyhogy  jövőre érdemes felvenni a bakancslistánkra!

Miért döntöttél Budapest mellett?

Az izlandi egyetemem a tanáraim mindenkit arra ösztönöztek, hogy próbálja ki magát egy másik országban is. Magyarországról pár szaktársamtól hallottam, akik korábban már voltak itt. Ők mind azt mondták, hogy Budapest egy remek város, ahol kedvesek az emberek, úgyhogy nem gondolkodtam sokat, én is szerencsét próbáltam

Mit tanultál nálunk?

A Pázmányon Péter Katolikus Egyetem politológia szakára jelentkeztem. Egy szemesztert akartam maradni, de aztán találkoztam Orsival, a szerelmemmel. Egymásba szerettünk, így a terveim is megváltoztak, a további tanulmányaimat is itt akartam folytatni. Jól is tettem, ugyanis azóta is együtt vagyunk Orsival.

Hogyan oldottad, hogy továbbra is Magyarországon tanulhass?

Nem volt könnyű elintézni, de megérte. Miután befejeztem az itteni szemesztert, már csak a szakdogám megírása volt hátra. Ahhoz, hogy továbbra is Budapesten tanulhassak, jelentkeznem kellett egy mesterképzésre. Már hazamentem Izlandra dolgozni és pénzt gyűjteni, amikor megtudtam, hogy megnyertem az ösztöndíjat a Corvinusra. Az egyetlen probléma az volt, hogy mindez két héttel az év kezdete előtt történt, amikor már nem tudtam felvenni az óráimat. Eléggé magam alatt voltam, de nem adtam fel. Szerencsére találtam egy másik, angol nyelven tartott képzést, a nemzetközi gazdálkodást, itt tudtam folytatni a tanulmányaimat.

Mennyire tetszett a két egyetem?

Emlékszem, mennyire meglepődtem azon, hogy a tanteremben nincsenek számítógépek. Sem a tanárok, sem a diákok nem hoztak magukkal laptopot, nagyon old school volt az egész. Az órát tartó idős professzorok is nagyon kényelmesek voltak, ha valami nem jutott az eszükbe előadás közben, becsukták a szemüket, hátradőltek a székükben és hosszas perceken át gondolkodtak, míg rájöttek, mit akartak mondani. Jegyzeteket, notebookot véletlenül sem használtak volna.
Melyik a legkedvesebb budapesti emléked?

Amikor megérkeztem, rengeteget késett a gépem. Éjfélre értem a reptérre, ahonnan a Nyugati pályaudvarra kellett volna mennem, hogy a piliscsabai kampuszra utazzak, de eltévedtem. Felhívtam Karcsit, aki az itteni mentorom volt, hogy segítséget kérjek tőle. Pár perc múlva anyukám telefonált Reykjavikból, hogy közölje Karcsi rátelefonált, és elmesélte neki, milyen helyzetben vagyok. Otthon nagyon megkönnyebbültek, anya nagyon megörült, hogy itt, hála Karcsinak, jó kezekben leszek.
Melyik a kedvence helyed Magyarországon?

Budapesten a Margitsziget, de többször is volt alkalmam vidékre kirándulni, ami nagyon tetszett, különösen a borvidékek, mint Tokaj és Villány. Orsival több kisebb pincét és borászatot is meglátogattunk, melyek teljesen levettek a lábamról.

Milyen nyelven beszéltek Orsival? Hogy áll a magyar nyelvtudásod?

Angolul! Ha lehetne három kívánságom, az egyik az lenne, hogy megtanuljak magyarul. Orsi megpróbált tanítani, de rémes diák voltam. Hihetetlenül nehéz ez a nyelv. Amikor megírtam az egyik izlandi barátomnak, hogy a Széchenyi-fürdőben jártam, az ismerősöm azt válaszolta, hogy legalább ötször el kellett olvasnia a fürdő nevét, mire megértette, hogy miről is írhattam.
Mivel foglalkozol most Budapesten?

Egy fogászati cégnél dolgozom, amelyik külföldi pácienseket kezel Magyarországon. Az én feladatom az, hogy az Izlandról gyűjtsek kuncsaftokat, megteremtsem a kapcsolatot a két ország között.

Mik a terveid a jövőre?

Nehéz megmondani, csak annyit jelenthetek ki biztosan, hogy Budapest mindenért kárpótol, ami hiányzik Rejkjavikból.

A magyar-izland mérkőzés  végeredménye 1-1 lett, ami némi csalódást okozhat a keddi győzelmünk után, de így sincs okunk szomorkodni. Hogy miért? Mert a csoportunkban jelenleg 4 pontunk van, így legrosszabb esetben sem lehetünk utolsók a tabellán.

Ahogy korábban már megírtuk, a magyarok bravúros, 2-0 végeredménnyel győzték el az osztrákokat kedden. Nem csoda, hogy a mai mérkőzésnek optimistán álltak hozzá a focisták és a rajongók is. A magyarok a mesés  Marseilleben mérettették meg magukat.A meccs bírója az orosz származású Szergej Karaszjov volt, aki tavaly már találkozott a magyar EB válgattottal, a budapesti előselejtező alkalmával.

Az izlandi csapat a bírónak köszönheti a megszerzett gólját, ugyanis az észak-európai Gunnarsson esése miatt, melyet Kádár hibájának tudott be a bíró, 11-est rúghattak az izlandiak. A gólt az első félidő végén Sigurdsson szerezte meg az ellenfél csapatnak, a magyarok csak a meccs utolsó perceiben tudtak egyenlíteni. Sajnos ekkor sem a magyar focisták hajtottak végre bravúrt, inkább az izlandiak bénáztak: Saevarsson öngólt rúgott.

Akárhogyan is: sikerült egyenlítenünk!

Ne feledjétek, az EB-nek koránt sincs még vége! Nézzétek a további meccseket innen, vagy ezekről a helyekről.

Legközelebb szerdán, a portugál csapat ellen lépünk pályára.