Mintha két ellenpólus feszülne egymásnak: a minél magasabb helyek keresése, ahonnan belátni az egész várost és az az őszinte szenvedély, amely a kötöttpályás járművekhez, történetesen a vonatokhoz húz.

Nos, valóban, de abszolút nem volt szándékos. Egyik terület inspirálta a másikat.

Fiatalon ismerkedtél meg a vonatokkal. Egyértelmű volt számodra a szakma melletti elköteleződés?

Abszolút egyértelmű volt. Szokták is mesélni, hogy körülbelül 1,5-2 éves koromban kezdődött ez a hóbort. Valójában mindent a nagypapámnak köszönhetek, aki egyszer elvitt a Közlekedési Múzeumba, majd rákövetkező hétvégén ellátogattunk a Gyermekvasútra. Ettől a ponttól kezdve nem volt megállás, csak ez volt, ahova menni kellett. Ezt az élményt persze maximálisan megkoronázta, hogy vett még nekem egy vasúti kezdőkészletet is. Anyukám jobb szerette volna, ha informatikus leszek, de egy év után abbahagyta a próbálkozást, látva a sziklaszilárd elhatározásomat.

Még ha fiatalon is, de hogy láttál bele egyre inkább a szakmába?

Az előbbiek csak a kezdeti impulzusok voltak, ezt az követte, hogy hétvégén csak a vasút volt: csepeliként mindig a ráckevei HÉV-et mentünk megnézni, a lényeg valójában az volt, hogy kötöttpályás legyen az adott jármű. De havonta egyszer azért a Közlekedési Múzeum és a Gyermekvasút meglátogatása elmaradhatatlan volt. Ebből persze következik, hogy voltam gyerekvasutas is, egészen hetedik osztályos koromig, utána átadtuk a lehetőséget a fiatalabb generációknak. Emlékszem 4-4,5-es átlag kellett hozzá, hogy 15 naponta teljesíthessük az egy napos szolgálatot. A mozdonyvezető és állomásfőnök kivételével minden posztot gyerekek láttak el, mint jegyvizsgáló vagy épp a váltókezelő.

Egy ilyen erős elköteleződéssel nem is volt kérdéses, hogy később ezt tanuld, igaz?

Általános iskola után vasúti szakiskolába jelentkeztem és a Kvassay szakközépiskolába kezdtem tanulni a vasutas szakmát. Érettségi után elkezdtem az üzemvitel-ellátó képzést, ami már kész szakmát adott. A legnagyobb szerencsémre akkor indult Szombathelyen mozdonyvezető képzés, amit rendszerint háromévente hirdettek csak meg.

1014-en jelentkeztünk, amiből aztán 30 embert vettek csak fel, köztük engem is.

2 évre leköltöztem Szombathelyre, amit fél éves válogató előzött meg: kisérettségi, orvosi és pszichológiai vizsgálatok, ami azért meglehetősen nehéz volt. Távol az otthontól itt azért önállósodott az ember, mindenesetre 30 hasonlóan tántoríthatatlan fiatallal, mint én, azért nem volt rossz. Ez idő alatt 1035 órát vezettünk, elvégeztük a sulit és meg is kaptuk a mozdonyvezetői jogosítványt.

Rizsavi Tamás 12 gyönyörű felvétele Budapestről az elmúlt 12 hónapból

Rizsavi Tamás számára Budapest jelenti a legnagyobb inspirációt. 2020-ban sem tétlenkedett, számos alkalommal készített gyönyörű felvételeket.

Funzine

És ha jól tudom, ezzel párhuzamosan kezdődött a fotózás mint hobbi is.

Igen, ezzel párhuzamosan kezdtem el vonatokat fotózni. Maga a fotózás nem érdekelt, a vonatokért csináltam, az volt a célom, hogy minden Magyarországon közlekedő vonatról legyen egy fotóm. Volt egy füzetem, amibe fel voltak írva a számaik, bár ez olyan volt, mintha rendszámokat írtam volna sorba és azokat kezdtem volna egyenként kipipálni. Ráadásul ezekért a fotókért el kellett utazni Záhonyba, Szegedre, Nyíregyházára és persze volt olyan, hogy nem voltak jók a fények vagy a viszonyok. Akkor még nem volt Facebook, helyette az Index fórum volt a menő, én is ide töltögettem fel a vonatos képeimet. Végül az ottani kritikák hatására ástam bele magam és néztem jobban utána a fotózás alapjainak, ami viszont annyira megtetszett, hogy egyre inkább kezdett érdekelni a fotózás is.

Ekkor kezdtem el ötvözni a számomra fontos két területet és kezdett megjelenni az új perspektíva: innentől már nem a Keletibe jártam ki, hanem a Budaörs és Törökbálint közötti mezőre, ahol már tájban fotózhattam a gépeket, ezzel szimpatikusabbá téve azoknak is, akiket egyébként kevésbé érdekeltek a vonatok.

Egyik ötletből jött aztán a másik, fára másztunk egy-egy jobb nézőpont, perspektíva kedvéért és szinte adta magát, hogy miért ne csináljam ezt Budapesten is?

Akkoriban még jóval kevesebb fotós volt, mint most, így ezek a stílusok, témák váltak gyakorlatilag a védjegyemmé.

Nem egyszerű, ezt azért valljuk be, minkét terület elég melós és időigényes.

Nem is mindig tudom, hogyan tűnt el az elmúlt 12 év. Ennyi ideje már, hogy vezetek meg fotózok is, de inkább azt mondom teljen gyorsan, mint lassan és szenvedősen. Na meg persze ehhez jönnek hozzá még a jövőbeni tervek: Youtube-csatorna, retusálás, utazásos videók, fotós workshop, szóval ötlet van bőven, már csak idő kell.

Ennek tetejébe elvégeztél egy oktatói képzést is, jól tudom?

Tavaly végeztem el a felsőfokú vasútszakmai oktatóit, amivel elméletben és gyakorlatban is tanítok vasútvezetést. Elképesztően élvezem.

Szoktam is mondani a frissen érkezőknek, ha valaki nem szereti a vasutat, meg úgy az egészet, akkor nagyon fogja utálni a hajnalban kelést, a hektikus munkarendet és hogy egy hónapban általában csak egy szabad hétvégéje akad az embernek.

Ehhez viszont kell egy nagyon erős hivatástudat, ami felülírja mindezeket. Ilyen szempontból szerencsés vagy, hiszen van, akinek egy élet sem elég a hivatására lelni, míg neked rögtön kettő is akad.

Mindez a papámnak köszönhető, hogy végsősoron rátaláltam a hivatásomra. Nem az én érdemem, én csak tovább vittem, mindezt úgy, hogy senki vasutas nincs a családban és nem is volt, ahogy fotós sem.

Térjünk át most kicsit jobban a fotózásra. Adsz nekünk egy egészen új perspektívát, amin szembetűnő egy erős Budapest-szeretet. Félelemérzeted egy cseppet sincs?

Nincs. Ha lenne, akkor nem csinálnám. És akár hiszed, akár nem, félig háttal ülve is észrevettem, hogy a mellettünk lévő templom tornyain van létra, olyan, ami más híresebb templomokon már nincs.

Milyen felszereléssel kezdted és jelenleg milyen technikai háttérrel dolgozol?

A vasúti fotóimat még egy nagyon amatőr Kodak géppel készítettem, amit úgy kell elképzelni, hogy 2 megapixeles képet csinált. Ezt követte egy Panasonic, ami már 3 megapixeles képet tudott. Ezután egy Fuji S5600-asom volt, ami az akkori időben egy nagyon jó kis gépnek számított és el is kísért egészen 2008-ig. Abban az évben vettem egy Canon 450D-t. Ez volt az modell, aminél választanom kellett: vagy ő esik le, vagy én. Csillagjárást terveztünk a Bakonyba vonattal, de mivel fagy volt, megcsúsztam és végül végignéztem, ahogy darabokra törik.

Ezt követően fél évig nem volt gépem, ami rákényszerített arra, hogy megcsináljam a Facebook oldalam, így fél évig csak rakosgattam fel a korábbi képeimet az emberek nagy örömére. Most pedig Canon R5-ösöm van, és egy 5D Mark I-el dolgozom.

És a drónról se feledkezzünk meg…

Azt azért tudni kell, hogy sokáig nem voltam hajlandó drónt használni. Jobban szerettem a hagyományos módszereket: felmászol, lefotózod és kész. De végül a DJI meggyőzött azzal, hogyha valahol nincs magaslati pont, ahova felmászhatnék, ott miért ne használnám?

Ha fel is másztam egy-egy helyre azt szelfivel vagy halszemmel tudtam csak megörökíteni, de a drónos megoldás sokkal jobban tetszett. Viszont ahol csak lehet, ott a régi fotózási technikát használom.

Említettél már néhányat, a fotózáshoz azért megannyi kihívás kapcsolódik. Jobbára, mikor az emberek a biztonságot keresik, ti akkor indultok útnak.

Mikor belép valamelyik határon a vihar vagy cella, mi akkor pakolunk össze. Majd elindulunk és megyünk szembe vele. A viharoknál alapvetően nehéz kiszámítani a jó helyet és jó pozíciót és nem egyszerű az sem, ha számolni kell egy 5D beázáson felül még egy teljes elázással is.

Rengetegszer kell terepen lenni, volt olyan két hét, mikor minden nap kimentünk köd fotózásra, végül egyetlen nap volt csak, amikor olyan képeket sikerült készíteni, amik tényleg visszaadták a látványt. Cserébe viszont majdnem másfél éve sem sikerült hasonlót lőnöm.

Egyedül vagy csapatban fotózol?

Csapatban. Ugyan van olyan, hogy egyedül megyek ki terepet felderíteni, de alapvetően társasági ember vagyok.

Végül csak néhány villámkérdést engedj még meg zárásként: kedvenc és legrizikósabb helyszín, valamint 2021-es tervek?

Aktuális kedvencem Miskolc, meg persze a Bakony. A legrizikósabb talán a hongkongi utunk volt. 2021-ben pedig Amerikát tervezzük, San Franciscót és a Golden Gate hidat vagy ha az nem sikerül, akkor ismét Izland.

Fotók: Rizsavi Tamás

A múlt havi, elsöprő sikert arató „Az elektronikus zene 25 éve Magyarországon” címet viselő kétrészes epizód után most DJ Titusszal, Prieger Zsolttal, Deák Ambrussal, Zvezda Betával és Jutasi Tamással ültünk le, a Corvin Club tetőteraszán, hogy megvitassuk a kortárs honi techno zene és a DJ szakma néhány égető kérdését. Alább az előzetes, jövő héten pedig jövünk a teljes, 14 perces anyaggal! A felvételeket és a vágást a Paulvision készítette. #staytuned

Idén is lesznek külföldi fellépéseitek?

Eddig úgy áll a helyzet, hogy cirka 17 nap alatt majdnem 10 állomásunk lesz, többek között Prága, Amszterdam, Párizs, talán München vagy Frankfurt, és még Svájcba is ellátogatunk. Szóval lesz egy jó pár külföldi koncertünk, és ez egy nagyon jóleső érzés, hogy a nagyszínpadok világában még van perspektíva, hogy lehet hová menni zenélni.

Körülbelül másképpen nem is túl jövedelmező ezt csinálni, nem?

Hát figyelj, több lába van a történetnek. Van egyrészt a merchandising, beesnek különböző side projektek, mint például a RandomTrip, a Pilvaker, vagy akár most ez a Nagyszínpados zsűrízés. A Máténak is rengeteg dolga van, vagy éppen közreműködik valakivel, vagy valaki másnak zenét ír… Tehát azért feltaláljuk magunkat.

Nem megterhelő ez a sokminden?

Annyira nem, azért ebben élek már egy jó pár éve. Inkább a teljesítménykényszer az, ami egy kicsikét megterhelő: mindig valami olyat csinálni, ami megfelel az emberek legkülönbözőbb elvárásainak, közben viszont mégsem lehet mindenről szöveget írni, mert azért annyira nem egyszerű a dolog.

Vázold fel kérlek a munkafolyamatot. Hogy ültetek neki például az új albumnak?

Hát az új albummal ugye az a helyzet, hogy három év telt el a legutóbbi lemezünk óta, és a köztes időben rengeteg félkész dal gyűlt össze a Máté fiókjában, most pedig szerencsére a turnészünet miatt volt időnk és energiák előszedni ezeket az anyagokat, és újra nekiállni a munkának. Nagyon nagyon remélem, hogy a következő lemezünkig nem kell várni még három évet. A munkafolyamatról… Van egy zene, annak van egy bizonyos hangulata, arra kitalálunk egy témát, mindenki megírja a saját szövegét, a refrénnél meg van, hogy a Máté írja, van, hogy én, és van, hogy közösen találjuk ki. De már volt olyan is, hogy elkészült egy alap, és három különböző szöveget írtunk rá, mert úgy éreztük, hogy ez még nem az igazi.

És ha megvan, akkor kikérítek másoknak a véleményét?

Nyilván, de azért elég szűkös az a kör, akiknek a véleményét kikérjük, de természetesen, több-fül-többet-hall alapon mennek ezek a dolgok.

Mennyire vagy képben a hiphop újkeletű hajtásaival? Yung Lean pár napja koncertezett az A38-on, az ő neve mond valamit?

Sajnos nem. Ez a nagyon új, trapes, grimey vonal, meg a cloud rap nekem nem annyira fekszenek. Nem csak hiphopot hallgatok egyébként, mostanában leginkább instrumentális meg jazz zenéket pörgetek. A kedvenc zeném, ha lehet annak nevezni, az a csend, mert az egy semmihez nem fogható nyugalmi állapotot tud biztosítani. Hiszen abból élek, hogy folyamatosan olyan helyeken vagyok, ahol mindig baromi hangosan szól a zene, és ebbe bele lehet őrülni. Úgyhogy én olyankor bulizok igazán, amikor nyugalom van.

Akkor a bulinegyed sem igazán vonz téged?

Annyira nem, én már kinőttem ebből. Már harminc fölött vagyok egy pár éve, annyira nem igénylem, hogy folyamatosan szórakozzak. Megvan a kis bevált köröm, és amúgy meg oda megyek, ahol dolgom van.

Összegezzük: május 13-án kijön az új lemezetek, lesz még pár magyar fesztiválfellépésetek és egy külföldi turnétok. Jövőre vannak már tervek?

Az a tervünk, hogy jövőre újból belecsapunk a lecsóba, turnézás ezerrel, és megyünk mint a gőzgép – ha Isten és Allah és Buddha is így akarja.

Utolsó kérdésem: mivel készültük a Parkos hétvégére?

Többek között lesz rengeteg vendégünk: az első nap Papp Szabi lesz, a következő nap ott lesz Halott Pénz, a Hősök, Takács Eszti, Fábián Juli, Delov Jávor, az InFusion Trio illetve az EnemySquad breakcsapat. Úgyhogy reményeim szerint nagy showra számíthattok.

A színház igaz mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb megtalálni. Őket nem érdekli az olyan színház, ami gépiesen másolja a konvenciókat és termeli újra a kliséket. Ők inkább az impulzusok forrását keresik, az élő áramlatokat, amelyek gyakran elkerülik a színháztermeket és azokat, akik valamiféle világok utánzásávalbajlódnak. Utánzunk, ahelyett, hogy saját elmélyült világot teremtenénk, ami a közönséggel folytatott párbeszédre és a felszín alatt áramló érzelmekre épül, sőt, mindez létezésének feltétele. Hiszen a színháznál semmi sem képes jobban megmutatni a szenvedélyeket.

Gyakran a próza mutat irányt nekem. Nap nap után olyan írókon tűnődöm, akik mintegy száz évvel ezelőtt leírták, megjósolták az európai istenek hanyatlását, az enyészetet, ami civilizációnkat időtlen sötétségbe taszította. Franz Kafkára gondolok, Thomas Mannra és Marcel Proustra. De közéjük sorolom kortársunkat, John Maxwell Coetzeet is.

Közös bennük a világvége elkerülhetetlen érzése – és itt nem bolygónk megszűnésére gondolok, hanem az emberek közötti kapcsolatok és társadalmi rendszer felbomlására, ami fájdalmas kísérőjelensége életünknek. Mindnyájunk életének, akik a világvégét követően létezünk. Bűntények és konfliktusok kereszttüzében, amik gyorsabban robbannak ki, minthogy a mindenütt jelenlévő média tudósításaiból értesülhetnénk róluk. Ezek a tűzvészek amúgy gyorsan unalmassá válnak, és örökre eltűnnek a sajtóhírekből, mi pedig tehetetlennek, rémültnek, sarokba szorítottnak érezzük magunkat.

Nem vagyunk már képesek tornyokat építeni, a falak pedig – amelyeket megrögzött makacssággal húzunk fel -, már nem védenek meg semmitől, éppen ellenkezőleg, maguk is védelemre és gondoskodásra szorulnak. És mindez életenergiánk nagy részét felemészti. Már nincs erőnk, hogy észrevegyük, mi van a kapuk, a falak mögött. És éppen ezért kell a színháznak léteznie, éppen ebből kellene merítenie az erejét. Hogy belessen oda, ahová nem szabadna.

„A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie” – e szavakat, amelyeket Kafka a Prométheuszról szóló mondák kapcsán fogalmazott meg, én erősen arra vonatkoztatom, milyennek kellene lennie a színháznak. Valóságra épülő és újra a megmagyarázhatatlanságban végződő színházat kívánok minden munkatársnak – a színpadon lévőknek, és a nézőtéren ülőknek egyaránt – teljes szívemből.

Krzysztof Warlikowski

Béres Attila a színház feladatáról

“A színháznak alapvető feladata, hogy kérdéseket tegyen fel a ma emberének, méghozzá olyanokat, amiktől a befogadóban megfogalmazódó válaszok által az ember kicsit másképp kezd látni dolgokat.”

Szabó-Kimmel Tamás a színházról

“Egyszerűen szeretem a színházat. Szeretem a színház szagát, a próbatermet, a kollégákat. Szeretem, ha nehézkesen is, de meg tud születni a végére valami. Mikor lehet, hogy három órán át tévúton voltunk, de az utolsó tíz percben megtaláljuk a megoldást. Szeretem a játékot, hogy magamat is megismerem közben. Hogy olyan dolgaim kerülnek elő, amiket észre sem vettem.”

Schell Judit a nőkről, férfiakról és a Liliomról

“Szerintem minden férfiban megvan egy vagány, szuverén csibészember, egy igazi férfi, a nők pedig akármennyire is emancipálódtak, és nem mondom, hogy karrieristákká, de vezéregyéniséggé váltak, érzik, hogy tartozniuk kell egy férfihez – aki reptessen meg, én meg megyek utána.”

Csányi Sándor Schell Juditról

„Mindig voltak Magyarországon is, külföldön is, olyan párosok, akiket nagyon bírt a közönség, akiket szívesen láttak együtt. Jávor Pál és Karády Katalin például ilyenek voltak. Mindig van két ember, akik egyébként nagyon szeretik egymást és valamiért a közönség is szereti őket.[…]Molnár Piroska is rendkívüli színész, mégis valószínűleg kevesen fognak minket párba állítani, mert nem ugyanaz a korosztály vagyunk. Jucival ez egy szerencsés helyzet; hasonló a gondolkodásunk, hasonló a humorunk és még egy generációba is tartozunk.”

Molnár Piroska a színésznövendékekről

“Többnyire azokat veszik fel az egyetemre, akik igazán tehetségesek. Az, hogy valakiből esetleg vezető színész lesz vagy hős, a másikból pedig egy karakterszínész vagy epizodista, aközött az ember nem tesz különbséget, csak tudja, hogy ki fog majd nagy valószínűséggel Rómeót játszani és ki az, aki soha. Ki az, aki később érik be. A színházban minden fajta szereplő kell.”

Hernádi Judit a megbánásról

“Általában semmit nem bánok meg. Feleslegesnek tartom a megbánást. A bocsánatkérést nem, de a megbánást, azt, hogy az ember hátrafele rágódjon az életében, hogy mi lett volna ha, azt nagyon nehezen bírom, nem is csinálom.”

Hegyi Barbara a Happy Ending-ről

“Inkább szembesülni kell, kibeszélni, közös élményeket teremteni. Ha valaki ilyen helyzetben van, gondolom könnyebb, ha ezt megoszthatja, beszélhet róla, mert ha kibeszéli, az már egyfajta megkönnyebbülés. Nem marad hátra egy feszültség, ami egyedül terhelné őket. A darab erre a kibeszélésre vállalkozik, az írója maga is túlment ezen.”

Bánfalvi Eszter a színészetről

“Tehát az alapelvárás, hogy minél emberibben és mélyebben közelítsem meg azt a személyiséget, azt a figurát, akit nekem játszanom kell aznap este. És kutya kötelességem akár nehéz, akár könnyű ebbe belemászni. Egyénre szabott, ki az, aki öt perc múlva teszi le a szerepet és ki az, akinek kell néhány óra. Erre nincs recept. De a dolgunk az, hogy a legmesszemenőbben szolgáljuk az előadást.”

Keresztes Tamás a szakmájáról

“Élvezem, hogy egyre inkább van közöm a saját szakmámhoz. Mint egy asztalosnak a saját szakmájához. Mikor egyre több mindent tud a fák jellemzőiről, hogyan kell hozzájuk nyúlni, hogyan mutatja majd a legmívesebb arcát az elkészített munka… Valahogy ugyanígy érzem magam. Örömömet lelem benne és élvezem, hogy valahogy mindig ki lehet tűzni nem is célokat, hanem feladatokat, saját magam számára. Amiknek a megvalósulását meg lehet közelíteni vagy akár el is lehet érni.”

Vári Éva a színészet magányosságáról

“Azt mondom, hogy akármennyire társasjáték a színház, azért mégiscsak egy magányos szakma. Az ember ott van a saját sorsával, azzal a szereppel, amit kapott. De segítséget kaphat a partnerétől, mert valakinek a szemének bele kell nézni, és ha valami zűr van szövegben, a kolléga át tudja segíteni holtpontokon. De mindenkinek magának kell megbirkóznia a saját szerepével.”