„A mából visszanézve úgy gondolom, az egyetemi évek alatt rengeteg felesleges dologgal kellett teletömni a fejünket, amire soha nem volt szükség. Ma persze már teljesen más az oktatás, de ha újrakezdhetném az akkori egyetemet, akkor a szükséges és elégséges (vagyis 2-es) minimál feltételek teljesítését tartanám szem előtt a „muszáj tárgyakból”, és a fennmaradó időt a kedvenc tárgyaimban való nagyobb elmélyülésre, TDK-munkára, még több és jobb nyelvtanulásra, hazai és nemzetközi baráti kapcsolatok kiépítésére fordítanám. Akkoriban szinte elképzelhetetlen volt, hogy legalább egy évet idegen nyelvi környezetben, gyakornoki munkával töltsünk. Ha elölről kezdhetném, ez is biztosan a terveim között szerepelne.

A műszaki egyetemre járva, hiányoltam az élethez szükséges olyan humán dolgokat, mint pl.: a beszédtechnika, ember- és önismeret, csapatépítés, tárgyalási stratégiák, színjátszás. Sajnálom azt is, hogy nem tanultam meg valamilyen hangszeren játszani, pedig lett volna rá lehetőségem. A legemlékezetesebb élmények a külföldi utazások voltak, egy barátommal beutaztuk az akkori NDK-t, egy másik alkalommal társas úton voltunk a Szovjetunióban.

Nem kell elképzelnem, hogy mit csinálnék, ha egy napra újra egyetemista lehetnék, mert szerencsére most tavasszal megadatott ez a lehetőség. Angliában kitalálták, hogy a diákigazolványt összekapcsolják egy vásárlási kedvezménykártyával, és ezt velem kívánták népszerűsíteni. A történet szerint mémszakra iratkozom be a manchesteri egyetemen, és az ottani diákéletet élem: előadás, könyvtár, menza, bulizás, konditerem, moziba járás, és még a szobatársammal való veszekedés sem hiányzott. Nagyon élveztem.”

Légy részese András sikertörténetének, kövesd Facebook– és Instagram-oldalát!

Beszélgetésünkkor ezt árulta el róla:

„…Pár héttel ezelőtt Angliában forgattak velem, az ott készült videó még nem publikus, de azért néhány részletet elárulok. Kitalálták, hogy a diákigazolványt összekapcsolják egy kedvezménykártyával, ennek a bevezetéséhez, megismertetéséhez kapcsolódott a felkérés. A kisfilm arról szól, hogy elmegyek és beiratkozom az ottani egyetemre, mert szeretnék mémológiából diplomát szerezni. Előadásokra, könyvtárba, moziba és házibuliba jártam, a menzán ebédeltem. Egy hétre visszavedlettem egyetemistává, ami baromi jó volt.”

Örömmel jelentjük, a videó elkészült! Itt már meg is tudod nézni.

Fotó: Németh Krisztina / Egy jó kép rólad

2010-ben egy iWiW-re feltöltött nyaralós fotóból indult minden. Felkértek az első stock fotózásodra, aztán világszerte ismert mém lett belőled. Hogyan változott meg az életed?

Drámaian. Semmi tragikus nem történt, de nagyon sokáig tartott, amíg elfogadtam ezt a helyzetet. Nem erre szerződtem, amikor elmentem a fotózásra. Komoly mérnökemberként tekintettem magamra, ezért először nagyon nem tetszett, hogy viccet csináltak az arcomból. Kezdetben ráadásul nem is mindig jó vicceket. Sok olyan mém volt, amire egyáltalán nem voltam büszke. Pár év után végül eljutottam oda, hogy felvállaljam ezt a szerepet.

Készítettem egy weboldalt, mert ha már egy brandet kreáltak belőlem, hülye lettem volna, nem kihasználni. Az internet furcsán működik. Időnként felemeli az embert, máskor eldobja. Az viszont, hogy megállítanak, és közös fotót kérnek, a szeretet jele. Mindent összevetve, nagyon jól tettem, amikor elmentem arra a stock fotózásra.

Azóta rengeteg felkérést kaptál. Mindenre igent mondasz?

Nem vagyok az a fajta, aki ha kidobják az ajtón, akkor visszamászik az ablakon, sehová nem jelentkeztem, hogy Na, én vagyok a híres nevezetes Hide the Pain Harold és szeretnék szerepelni! Az olyan felkérésekre, melyek megítélésem szerint negatív hatásúak lennének, vagy ahol bohócot akarnak csinálni belőlem, nemet mondok. Nem akarok egy második Uhrin Benedek lenni. Az első videós anyag, amihez az arcomat adtam, egy nyíregyházi autókereskedő cégnek készült, körülbelül két éve, utána csőstől jöttek a felkérések. Azóta akkorát fordult velem a világ, hogy néha azt mondom magamban: „Úristen, ezt nem hiszem el”.

Milyen lehetőségekhez jutottál a mémség hatására?

Videós felkérések közül az egyik kedvencem az OTTO reklámfilm volt, mert szinte az összes figurának beöltözhettem, amelyekről annak idején a stock fotóim szóltak. Amit nagyon élveztem még, az egy szibériai út volt. Egy számítógépes játékokat fejlesztő cég meghívott a belső konferenciájára, melynek a végén volt egy buli, ahol én voltam a meglepetés vendég. Nagyon kedvesen fogadtak, jól éreztem magam, és a helyszín is különleges volt.

Aztán egyszer állatgondozó is lehettem a nyíregyházi állatkertben. Először elmentünk nézelődni, összeismerkedtünk az ottani PR-os hölggyel és az állatkert vezetőivel, aztán visszahívtak. Megkaptam az állatgondozók formaruháját, bementünk az állatokhoz, etettem, talicskaszámra hordtam az elefántürüléket (nevet – szerk.). Bementünk a kismajmok közé, és hagytam, hogy ellopják a szőlőt a kezemből.

A családod hogyan kezeli, hogy híres lettél?

A feleségem is átment az elutasítástól az elfogadásig tartó folyamaton. Számára az volt sorsdöntő, amikor először kaptam pénzt egy fellépésért. Szokták mondani neki, milyen szerencsés nő, hogy én vagyok a férje. Erre mindig visszakérdez, hogy „Mi ebben a szerencse” (nevet – szerk.). Érdekes módon a fiam, aki 45 éves építészmérnök, a mai napig nem fogadja el, nem nézi meg ezeket a kis vicces dolgokat. Próbálja kizárni az életéből.

A weboldal közben kinőtte magát, profik segítenek a kezelésében. Mekkora csapat áll mögötted?

Van egy menedzserem, egy kis cég vezetője, ami sok más mellett weboldalak kezelésével is foglalkozik. Nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Az alapcsapat 2 fős, néha kiegészül 4-5 emberrel. Örültem, hogy megkerestek, mert bár megcsináltam a weboldalt, nem győztem kezelni, és nem is úgy pörgött, ahogy szerettem volna. Először angolok jelentkeztek be, szóban megállapodtunk, de velük nem valósult meg az együttműködés. Utána keresett meg ez a magyar társaság, és nekik igent mondtam; mindjárt azzal indítottak, hogy hoztak egy reklámszerződést.

Élvezed a helyzetet, amibe belekerültél?

Élvezem, mert nagyon jó hangulatúak a forgatások, amelyekre hívnak, és sok szép helyre volt alkalmam eljutni. A legkülönlegesebb élmény talán Lisszabon és Szibéria túlvégének meglátogatása volt. Legutóbb, pár héttel ezelőtt Angliában forgattak velem, az ott készült videó még nem publikus, de azért néhány részletet elárulok. Kitalálták, hogy a diákigazolványt összekapcsolják egy kedvezménykártyával, ennek a bevezetéséhez, megismertetéséhez kapcsolódott a felkérés. A kisfilm arról szól, hogy elmegyek és beiratkozom az ottani egyetemre, mert szeretnék mémológiából diplomát szerezni. Előadásokra, könyvtárba, moziba és házibuliba jártam, a menzán ebédeltem. Egy hétre visszavedlettem egyetemistává, ami baromi jó volt.

Mi a hobbid, mit csinálsz a szabadidődben?

Egy héten kétszer-háromszor járok úszni, és szeretek kirándulni. Van egy ehhez kapcsolódó játék, a Geocaching, ami Amerikából indult a GPS-es telefonok megjelenésével. Világszerte kincsesládákat (geocache) rejtenek el érdekes helyeken, és mindegyikhez tartozik egy weboldal GPS-koordinátákkal. Ha megtalálod, a ládikóban van egy belépési kód, amivel beléphetsz az oldalra, fel tudsz tölteni saját fotókat, és leírhatod, hogy tetszett a hely. Jópofa. Már kb. 300 ládát megkerestem, és van egy sajátom is, amit én rejtettem el. Magyarországon, Erdőkertesen, a gödöllői dombvidéken, egy patak partján lehet megtalálni.

Mire vagy a legbüszkébb?

Az, hogy a Hide the Pain Harold branddé vált, nem az én érdemem, ezért a szakmai sikereimet mondanám. Világítástechnikával foglalkoztam, több szerzőtársammal együtt írtuk az Épületvillamosság című könyvet, amiben az én részem a világítási fejezet volt. Hatalmas siker lett, nemrég tartották a 8. kiadás bemutatóját. A mémség utáni életemből arra is büszke vagyok, hogy egy most indult lelki elsősegély szolgálat kampányvideójára engem kértek fel.

Mit csinálsz, ha rossz kedved van?

Amikor valami bajom van, komolyzenét hallgatok, főleg Mozartot. De szeretem a 60-as, 70-es évek zenéjét is, a Beatlest, a Rolling Stonest. A mémség előtti időben egyébként hobbi szinten 5 éven keresztül vezettem zenei műsort egy vidéki rádiónál.

Van bármilyen hátránya annak, hogy Hide the Pain Haroldként lettél ismert?

Érdekes módon semmi. Az elejétől eltekintve, amikor mindenféle szexuális hovatartozást rám ragasztottak, és náci egyenruhát adtak rám a virtuális térben. Mióta az emberek tudják, hogy valódi, hús-vér ember vagyok, nem Photoshoppal hoztak létre, azóta mondhatjuk, hogy csak pozitív élményem volt. Trollok mindig lesznek, de szerencsére egy kezemen meg tudom számolni, hány beszólás volt az utóbbi időben.