„Furcsán fog hangzani, de a betegség akár akarjuk, akár nem, az életünk része.”

A téma tabu és kényelmetlen. Miért érdemes mégis megnézni a Happy Endinget?

Furcsán fog hangzani, de a betegség akár akarjuk, akár nem, az életünk része. Változhatunk a folyamat alatt természetesen, hiszen ez is alakítja az embert, de a személyisége ugyanolyan marad. Egy nagyon közeli barátom túl van egy nagy csatán, egy nagyon hosszú és nagyon komoly csatán. Eljött megnézni az előadást és azt mondta, hogy igen, ez ilyen. Ennyit röhögünk, ennyit dilemmázunk és ennyi féle módon közelítünk a dologhoz. Ő is találkozott a sorstársaival és rájött, hogy nem csak az az út van, amit én járok, hanem látott másokat is. Ugyanúgy ahogy az életben is, ha egészséges emberek leülnek beszélgetni, a különbözőségük megmarad.

Ez tehát egy mélyen emberi dolog. Az hogy erről beszélünk, gondolkodunk, vagy gondolunk tovább dolgokat, nem ítélet, hogy valamit jól vagy rosszul csinálunk-e, hogy valamit így kell vagy ellenkezőleg. Ez egy létező dolog, amit ha megosztunk egymással, talán tovább tudunk gondolni dolgokat. Ezért fontos – amikor az ember bajban van –az a néhány barát, az igazán közeliek, az őszinték. Olyankor esélyes, hogy az ember valahonnan valahova tovább tud lépni.

Hegyi Barbara elmondta, hogy Hernádi Judittal sokat beszélgettekarról, hogy ebben az előadásban mennyire nehéz lerakni ezt a szerepet…

Sok minden függvénye, hogy az ember hogyan teszi le a szerepét és egyáltalán mit kezd azzal az estével, ami már véget ért a színpadon. Én tényleg csak azt tudom mondani, hogy mi döntöttünk úgy színészek, hogy odapakoljuk magunkat. Fizikailag, idegrendszerileg, satöbbi… Tehát az alapelvárás, hogy minél emberibben és mélyebben közelítsem meg azt a személyiséget, azt a figurát, akit nekem játszanom kell aznap este. És kutya kötelességem akár nehéz, akár könnyű ebbe belemászni.

Egyénre szabott, ki az, aki öt perc múlva teszi le a szerepet és ki az, akinek kell néhány óra. Erre nincs recept. De a dolgunk az, hogy a legmesszemenőbben szolgáljuk az előadást.

„Alapelvárás, hogy minél emberibben és mélyebben közelítsem meg azt a személyiséget, azt a figurát, akit nekem játszanom kell aznap este. És kutya kötelességem akár nehéz, akár könnyű ebbe belemászni.”

Mesélnél a szerepedről?

Egy 29 éves fiatal nőt játszom, aki egy hatgyerekes anyuka. Ez egy izraeli darab, benne pedig én egy vallásos nő vagyok. Izraelben a mélyen vallásos családoknál természetes dolog ennyi gyermeket vállalni, sőt “előírt”. Vannak szokások és törvények, amik természetesek az életükben, ilyen a gyerekszülés is. A családban a nő a háttérbázis.

Emunalech  (a karakterem) a kórházban kozmopolita emberekkel találkozik, akiknek egészen furcsa dolog, ahogy ez a nő él és amiket cipel. A nagy családdal járó adminisztráció és figyelem terhelődik a betegség által. És ez a nő akkor is próbál megfelelni és közvetve ott lenni vagy otthon lenni, amikor nincs jól, amikor fizikálisan effektíve nem lehet ott, mert az infúzió lóg a kezéből.

Az önmagát másokért való feláldozás. Észre sem veszi, hogy nincs jelen a saját életében. Tehát lehet, hogy nem véletlen, hogy egyszer csak azt mondja a szervezete, hogy tessék, itt van egy nagyon nagy felkiáltójel.

Betegség nélkül is nagyon sokan vagyunk így az életben. Észre sem vesszük, de elfelejtjük magunkat, luxusnak érezzük, hogy egy kicsit jobban magunkra figyeljünk. Ez a húsosfazék effektus, ami azt jelenti, hogy igenis, a húsosfazékból adni kell az arra rászorulóknak, a szertetettednek, a barátaidnak, de csak addig lehet adni, amíg van benne. Néha igenis bele kell újra pakolni, mert ha kiürül, nincs miből adni…

Elég sokrétű üzeneteket érzek a Happy Endinggel kapcsolatban…

Mindenképpen. Ez a darab szerencsére nem ad megoldást arra – most csúnyán fogok fogalmazni –, hogy hogyan legyél jó rákos. Nem mondja, hogy csak egy megoldás van. Itt négy különböző nő találkozik, különböző stádiumú rákjuk van, de különböző módon is viszonyulnak is a betegséghez. És egyik sem jó vagy rossz. Mindegyiknek az a jó, amiben ők tudnak hinni. Talán ha van megoldás, az az, hogy ez a te döntésed, a te hited, a te gondolataid, a te érzéseid szerinti döntés.

„Ez a darab szerencsére nem ad megoldást arra – most csúnyán fogok fogalmazni –, hogy hogyan legyél jó rákos.”

Rendkívül sok nő játszik egy darabban. Milyen érzés ilyen fiatalon játszani olyan legendákkal, akár csak Hernádi? Megvalósult álmok ezek egy fiatal színész részéről?

Barust  [Hegyi Barbara – a szerk.] ismertem korábbról, együtt játszunk a Memphistóban, viszont nincs közös jelenetünk. Jucit [Hernádi Judit – a szerk.] nem ismertem, Ágit [Bertalan Ágnes – a szerk.] igen, de még nem dolgoztunk együtt. Nagyon-nagyon jó találkozások voltak ezek.

Mindig nagyon figyelem, ki hogyan működik, mit csinál, hogyan viszonyul a feladatához és többi emberhez, akik körülötte van. Nagyon jó élményeim vannak mindegyik nagy nővel. Nem múzeumok. Mérhetetlenül élő és kíváncsi emberek iszonyú jó humorral, és amikor kiderült, hogy jól tudunk együtt lenni, akkor kinyílnak olyan kapuk is, pláne egy ilyen érzékeny témánál, amihez a hétköznapi életben több idő kellene. Jóleső érzés volt, hogy bevettek a csapatba, tényleg együtt tudtunk erről beszélni, gondolkodni. Egy másodpercig sem éreztettek velem semmi negatívat, sőt, segítettek.

Kicsit áttérve más témákra egy régebbi interjúban olvastam, mikor még csak kezdted a szabadúszó létet, hogy még van benned egy kicsi görcs, egy kicsi félelem, hogy elkezdj kopogtatni. Elmúlt ez? A Happy Endingért kopogtattál?

Ezért a darabért nem kopogtattam. Visszakanyarodva arra, hogy Orlai milyen típusú ember… Amikor húsz éves stúdiós voltam öt forintból éltem, statisztáltam, tanultam az Új Színházban. Nagyon jól éreztük magunkat, de megélni nem lehetett belőle. Aztán Gosztonyi tanár úr elengedett, hogy menjek dolgozni, és  egy ismerős kapcsán elmehettem öltöztetni. Egy Orlai produkciónál segítettem, Tibort akkor még nem ismertem. Tényleg senki voltam, a negyvenhetedik ember, táncosokat öltöztettem.  Orlainál, aki a főnök volt, szó nem lehetett arról, hogy nem úgy szól oda a takarítónőhöz is, hogy az ne legyen mélyen emberi. Évekkel később a Nemzeti Színházban már színésznőként voltam jelen, egy premierem után odajött hozzám, hogy „Szervusz Eszter”. És emlékezett rám, mint kis öltöztetőre. Akkor azt mondtam, hogy nekem ez az ember a szívemben van. A Happy Ending egy megkeresés volt Tibor részéről, de azóta mi már sokat találkoztunk, látott engem sok mindenben.

Mikor szabadúszó lettem, nyeltem egyet és legyőztem a félelmet. Telefonálgattam, de a legtöbbjüknek nem volt eredménye. Voltak megkeresések. Már nem vagyok zavarban ettől, de nem is szabad zavarban lenni. Én is szorongtam, hogy mégis ki vagyok én, hogy én xy-t felhívjam és bejelentkezzem munkára. Ezt nyomulásnak éreztem, miközben nem erről van szó, hanem arról, hogy én egy ilyen típus vagyok, ilyen fajta munkákat csináltam eddig, kellek-e esetleg. Ha valakinek amúgy is eszébe jutok az szuper, ha pedig nem, akkor azért bekopogtatok, mert lehet, hogy arról jutok valaki eszébe. Ez egy szimmetrikus hála. Mert én is belepakolok a közös munkánkba egy csomó mindent és a másik is. Azt hiszem most már ez a fajta para nincsen bennem, mert úgyis megpróbálok száz százalékosan melózni, és megtenni mindent, akármilyen lesz az előadás, siker vagy bukás.

„Mindig nagyon figyelem, ki hogyan működik, mit csinál, hogyan viszonyul a feladatához és többi emberhez, akik körülötte van.”

Érzed már a pro és kontra oldalait a szabadúszó életnek?

Egy évig szabad úsztam, de most leszerződtem a Szombathelyi Weöres Sándor Színházhoz. Közben Pesten is vannak új és régebbi munkáim is. Tehát ilyen kétlaki életet fogok élni mostantól.

Az anyagi része szorongás, kiszámíthatatlan az élet, egyik hónapról a másikra élsz, pakolgatsz, számolgatsz. Szerencsére mégsem kellett olyan kompromisszumokat hoznom, hogy olyan munkát kellett volna csinálnom, amit nem szívesen vállaltam volna. Ami a nagyon-nagyon jó része volt, és remélem, jó sokáig tudom még csinálni a fix társulati lét mellett is, hogy nagyon sok féle produkcióban vehettem részt és nagyon sok új emberrel találkozhattam. Ez mindig egy vércsere és iszonyú sokat lehet tanulni függetlenül attól, hogy idősebb vagy fiatalabb kollégával találkozom, vagy hogy ez egy független szférában van vagy kőszínházbantörténik. Jó iskola.

Dübörög a magyar filmipar. Kapsz szeletet belőle?

A legfrissebb szelet most fog kijönni. Iszonyúan várom, hogy veszi a közönség. Ez a film mindenkinek szól, de talán jobban eltalálja a fiatal, gimnazista-egyetemista korsztályt. A film Török Ferenc Senki szigete, aminek október 15-én van a bemutatója, tehát október 16-tól látható a moziban.

Három nagyon furcsa fiatal találkozását mutatja be. Mindenkinek van valamilyen vágya, hogy hova akar eljutni és ezek keverednek-kavarodnak. Hogy mi lesz velük, az meglepetés. Nagyon boldog voltam mikor megkeresett Feri [Török Ferenc, a rendező – a szerk]. Tavaly októberben már befejeződött a forgatás és most elkészült a film is, tehát innentől kezdve hajrá, menjenek a moziba az emberek és nézzék meg.

Ez egy nagyon más típusú filmje lesz Ferinek, mint az eddigiek. Egészen más lesz a világa. A nyelvezete, a gondolata, a látvány…

„Nem kellett olyan kompromisszumokat hoznom, hogy olyan munkát kellett volna csinálnom, amit nem szívesen vállaltam volna.”

Láttam egy trailert róla, de sok minden nem derült ki belőle se a filmről, se a szerepedről…

A trailer, amit láttál az nem az a trailer, az egy werk trailer. Már látható a rendes is. Egy taxis lányt játszom, egy elég kemény, zárkózott csajt, aki nem véletlenül ilyen. Elég sok minden érte már az életben, ami miatt védekezni kell. Nehezen enged magához közel embereket, tehát ahhoz, hogy ő bízzon valakiben, ahhoz sok mindennek kell történnie.

A múltbeli sérelmek miatt van egy erős elvágyódás benne egy nagyon másik típusú élet iránt, mint amilyet ő él. Gyakorlatilag majdnem mindent megtesz érte. Irdatlan sokat melózik és minden módon pénzt próbál szerezni ahhoz, hogy meg tudja valósítani az álmát, amiről gondolja, hogy az lesz a komfort és neki oda kell megérkezni. Aztán hogy ebből mi lesz és neki mi lesz a komfort és mi történik vele, az majd kiderül, ha megnézik a filmet.

Interjúnk a Happy Endingről Hegyi Barbarával ITT!

További interjúink ITT!

A Happy Ending előadásai a Belvárosi Színházban és jegyvásárlás ITT!

„Bizonyosság csak a bemutató után jön el”

Nagyon fajsúlyos témák ezek, amiktől az emberek félnek, mégis érdekli őket.

Persze, hiszen ez az életünk része. Amerre nézel, ez most egy nagyon sűrűn előjövő betegség. Senki nem tudja, hogyan lesz, mitől lesz. Nagyon nehéz lehet ezzel szembesülni, de egyszerűen szükség van rá. Jobb, ha beszélünk róla, mert az egyfajta kapaszkodó. A halálra se szeretünk gondolni, mégis mennyi történet szól a halálról.

Inkább szembesülni kell, kibeszélni, közös élményeket teremteni. Ha valaki ilyen helyzetben van, gondolom könnyebb, ha ezt megoszthatja, beszélhet róla, mert ha kibeszéli, az már egyfajta megkönnyebbülés. Nem marad hátra egy feszültség, ami egyedül terhelné őket.

A darab erre a kibeszélésre vállalkozik, az írója maga is túlment ezen. De morbid. Az előadás, a rendezés is morbid, helyenként abszurd. Sok stílus bukkan fel a darab során, ami szerintem nagyon élvezetes, mert hidegből melegbe tesz, és remélem közben adódik majd alkalom a nevetésre is.

A darabban például időnként éneklünk. Ez tovább növeli az abszurditását. Nagyon izgalmas módja ennek a válaszkeresésnek.

„A halálra se szeretünk gondolni, mégis mennyi történet szól a halálról”

Van egy ilyen célja a darabnak, hogy merjünk erről beszélni, szembenézni ezekkel a dolgokkal?

Úgy gondolom, hogy ez már nem is bátorság kérdése, hanem pont azért, mert a mindennapjaink kérdése, inkább kötelesség.

Mesélne a szerepéről?

Egy beteg nőt játszom, aki szabadszellem volt és nem foglalkozott konvenciókkal. Elveszítette a gyerekét, aki ellene fordult. Az a lelkiismeret-furdalás, ami emiatt az életét kíséri, ezzel a betegséggel szűnik meg, mert ezáltal kapja vissza a gyerekét. Nagyon fura helyzet.

Nem azt mondom, hogy kapaszkodik a betegségébe, mert ez túlságosan abszurd lenne. Van egy erős hite, hogy meggyógyul, de a betegséből lett egy nagyon erős kapcsolata a gyerekével.  Ez olyan probléma, ami a betegséggel jár. Hirtelen mindenki figyelmesebb, törődőbb lesz. Az ő figurájának ez a hozadéka.

Milyen egy színésznek beteg embert alakítania? Próba vagy előadás után le lehet ezt tenni?

Nem lehet letenni, mert állandóan azon kapom magam, hogy megy a fejemben. Félelmetes. Félelmetes és hol elengedem, hol eltartom magamtól. Furcsa ezzel együtt élni. Nem szokott betegségtudatom lenni és nem is szeretném, hogy legyen, de mégis ezzel nap mint nap szembesülök és átengedem magamon.

Hernádi Judittal pont erről beszélgettünk, hogy sejtszinten szembe kell nézni a betegséggel, kicsit megöblögetni, és aztán remélhetőleg kidobni, megszabadulni tőle, ismét távol tartani magunktól.

 „Állandóan azon kapom magam, hogy megy a fejemben. Félelmetes.”

Grandiózus emberek lesznek a színpadon. Milyen a próbák hangulata?

A hangulat remek, mert nagyon jól tudunk együtt dolgozni és jó formában vagyunk, annak ellenére, hogy évad vége van. De mindenkit nagyon spanol a történet. Az is mindig jó dolog, hogy új emberek találkoznak.

Margitai Ágival még felvételizős koromban dolgoztam együtt, segített nekem benne, nagyon hálás voltam érte, de nem játszottunk együtt még. Hernádi Judit már nem volt a Vígben, mikor én odakerültem. Most volt egy előadás, a Pesten születtem, Kern András koncertje, abban szerepeltünk mindketten. Bertalan Ágival szintén együtt jártunk főiskolára. Fekete Tibor benne volt a Vígben az Othellóban, de abban én nem játszottam, így vele sem dolgoztam együtt. Bánfalvi Eszterrel pedig most keveredtem össze a Mephisto kapcsán, ami a Vígszínházba költözött. Teljesen új mindenki és ez nagyon élvezetes.

Az Orlainál is ez az első darab, ha jól tudom.

Igen.

És milyen itt?

Azt még nem tudom, mert még csak próbálok. (Nevet.) De azt tudom, hogy remek csapatok vannak, Tibor nagyon jó gazdája a színházának és nagyon nagy szeretettel veszi körbe a művészeket. Jó érzés, megnyugtató és szakmai.

Hogy találták meg egymást?

Régóta ismerjük egymást, de sose sikerült együtt dolgoznunk, mert hál istennek a saját színházam eléggé foglalkoztat ahhoz, hogy nehezen legyek  kiadható. De Tibor most valamilyen különleges ötlet alapján úgy gondolta mégis bele vág, hogy valahogyan egyeztetni tudjunk.

„Teljesen új mindenki és ez nagyon élvezetes”

Rég láttuk a képernyőn.

A sorozat véget ért és nincs más tévés feladat, nincs film, amiben szerepelnék. Nagyon sajnálom, hogy így van, egyszer remélem csak másképpen lesz.

Ahogy viszont láttam a Facebook-oldalán, készül az új szakácskönyv…

Így van. Remélem, még egy adag van bennem és ennek a felét már megcsináltuk tavasszal. Most a leállásban megcsinálom a másik részét. Már lefőztem 80 ételt és jön még legalább 60, azt hiszem. Ez következik majd most.

Folytatódik a koncepció, ami az előző könyvben volt?

Most az alkalmak köré épül a könyv, mert a mit mivel elve kicsit megnehezíti az emberek életét. Hiszen azt például tudom, hogy uborkaleves legyen, de mit adok utána? Ehhez adok tippeket, újabb recepteket, amiket mások esetleg nem ismernek. Itt nem az én fantasztikus szakácsművészetem jelentkezik, hiszen olyan nincs, én nem vagyok szakács.

Talán azt lehet mondani, a praktikum benne a fontos. A megoldás arra az állandó időhiánnyal való küzdelemre, ami ellenére mégis meg lehet ezt csinálni és talán ez segítség lehet azoknak, akik reményeim szerint megveszik a könyvet.

„Hál istennek a saját színházam eléggé foglalkoztat ahhoz, hogy nehezen legyek  kiadható”

Kevés olyan színésznőt látok Magyarországon, aki ennyire interaktívan kommunikál Facebookon.

Pedig én most leálltam az egészről. (Nevet) Nem találom annyira fontosnak, hogy mindig mindent tudjanak rólam, szeretnék egy kicsit titokzatosabb, kicsit hátrébb húzódóvá válni, mert nem kell mindenhol ott lenni és mindenről beszámolni.

Szeretnék valamit megtartani magamból és a Facebook egy kicsit túlmegy ezen. Jobb a színpadon kitárulkozni, a szakmám által erre van lehetőségem, hogy beszéljek a problémáimról vagy magamról a szerepeimen keresztül. A Facebook az baráti társaságnak, rokonoknak jó, akik nem érik el egymást olyan könnyen. Mértékletességre szeretnék törekedni.

További interjúinkat ITT olvashatod el!

Happy Ending

Bemutató: Július 25. Péntek 20:30

További információk és előadások ITT!

Szentendrei Teátrum

2000 Szentendre, Duna korzó 11/a,

Tel.: +36 26 312 657