Kisgyermekkorod óta táncolsz. Művészcsaládból származol?

Senki nem foglalkozott korábban művészettel a családban. Kiskoromban, amikor láttam egy táncbetétet a Youtube-on, vagy Svetlana Zakharovát táncolni (híres orosz balett-táncos – a szerk.), mindig elképzeltem, hogy én is úgy táncolok, mint ők. Van bennem egyfajta ambiguitás, de ez kicsit sem zavar, sőt, ettől válik olyanná az előadóművészetem, amilyen. A lényeg, hogy csupa olyan impulzus ért kiskoromban, melyek mind ebbe az irányba tereltek. Szerencsére a családom mindenben támogatott.

Fontos számodra mások véleménye? Kinek szeretnél a leginkább megfelelni?

Frenák Pálnál nagyon sokat tanultam, például azt, hogy senkinek sem kell megfelelni, csak saját magamnak. Ez persze nem könnyű, mindenkiben ott van a megfelelési kényszer, én is szeretek imponálni az embereknek, de úgy gondolom, már nagyon megválogatom, kinek a figyelmét szeretném megragadni, vagy épp lenyűgözni.

Mire gondolsz táncolás közben?

Ha egy szerepet játszom, nem a karakter külső vonásait próbálom átültetni magamba, hanem azt az érzést, ami motiválja a tetteit. Ha azt mondják nekem, hogy ússz, nem kezdek el automatikusan a karommal csapkodni, azt az érzést, lüktetést szeretném megjeleníteni, amit akkor érzek, amikor a vízben vagyok. Lebegek és szabad vagyok. Lélekből születik meg minden egyes mozdulat.

Legfrissebben bemutatott előadásotok a W_all volt, mely az emberek közötti falak építéséről és lebontásáról szól. Hogyan alakult ki bennetek a tánc koncepciója?

Nyugat-kelet, a kínai nagy fal, a berlini fal inspirálta többek között az előadást. A Lépcsőházi történetek című film is inspirált, mely az ugyanabban a lépcsőházban lakó emberekről szól. Látásból mindenki ismer mindenkit, látják és hallják a másik mindennapjait, mégsem foglalkoznak egymással. Valójában egymás életeinek szerves részei vagyunk, mégsem adunk túl nagy fontosságot ennek a ténynek. A W_all többek között arról szól, hogyan építjük fel egymás között ezeket a falakat, és hogyan romboljuk le, hogy megnyíljunk egymás felé.

Mi a te szereped a darabban?

Egy teljesen új szemszögből láthatnak a nézők. Inspirációmnak a Welcome című 2009-es francia drámát vettem alapul. Ebben a filmben egy kurd menekült megtanul úszni, hogy eljusson szerelméhez, Franciaországból Angliába, de tragikus módon belefullad a tengerbe. Minimális mozdulatokkal játszom, ami sokkal fárasztóbb, mintha hat órát végigtáncolnék. Teljesen új élmény számomra, hogy a W_all-ban van egy duettem egy mozgássérült fiúval, Kónya Tamással. Ez azért is nagyon fontos és bensőséges számomra, mert a családunk több tagjának is amputálni kellett a lábát, valahol a gyermekkorom apró emlékeit élem át ebben a részben. Mikor Tamással táncolok, mindig őket látom magam előtt. Keserédes érzés.

Megváltoztatott benned valamit a tánc?

A Palival való közös munka változtatott meg. Egy társulatnál sem kaptam annyit, mint itt, ahol emberileg is sokat tudtam fejlődni. Ahhoz, hogy egy mozdulat szép, tiszta legyen, szellemileg is fel kell nőni.

Követel lemondásokat a tánc?

Igen, elég sokat. Egy kreációs időszakban igen is a legfontosabb az maga a készülő darab. És engem nem zavarnak a lemondások, amíg azt csinálhatom, amit szeretek. Próbatermi érdekesség, hogy a mi munkafolyamatunkban előbb a tánc születik meg, a saját ritmusunkat kell megtalálni, csak ezután jön a zene, ami beillik a darab keretébe, és nem bontja fel az előadás egységét.

Hol találkoztál a legjobb közönséggel?

A közönség mindenhol jó, csak éppen más és más. Érdekes, hogy idehaza a magyarok egy picit kezdenek bezárkózni. Valamiért félnek, az indiferanciáktól. Ha két férfi táncol, ha valaki mozgásában korlátozott, vagy éppen egy szűk kisebbséghez tartozik. Pedig igen is el kellene fogadnunk, hogy sokszínű a világ és mindenben megvan a szépség.

Képek: interjún készült fotók: Németh Krisztina; próbán készült fotók: Bobal Photography

Teszi mindezt olyan módon, hogy gondolkodásra serkentenek és rámutatnak a józan emberi gondolkodás alappilléreire, nem didaktikusan, hanem szabad asszociációk mentén. Frenák Pál rész-egészként kezelve, érzékkel illeszti egymás mellé a különböző mondanivalóval rendelkező koreográfiai elemeket, így teremtve kapcsolatot a kialakult helyzetek között. Az előadás a sepsiszentgyörgyi M Stúdió, a Trafó és a Radikal – Újgenerációs elképzelések, valamint a Frenák Pál Társulat közös produkciója.

A W_all előadás során a falakat átjárva fogalmaz tizenegy művész a társadalmi közönyre, a másságra vagy éppen egy új perspektívára rámutatva. A darab vizsgálja a mai aktuális feszült világot, mégsem egy kórképet rajzol direkt módon, hanem egy asszociatív, gondolkodásra serkentő, színes univerzumot tár fel, melyben minduntalan a józan emberi gondolkodás magját kutatja. Az előadás ehhez eszközként tudatosan használ fel klisészerű képeket, filmszerű bevillanásokat, sport-utalásokat egyfajta progresszív cinema-koreográfiai síkra húzva a különböző részeket. Miközben a falak által megidézett történelmi örökség indirekt módon jelenik meg, a konkrét idézetektől emelkedve az előadás az ezek mögött működő emberi, lelki folyamatokban rejlő azonosságra fókuszál.

A karakteresen különböző előadóművészek alkotói munkáját húzza egy vonalba rendezőként Frenák Pál, vállalva, hogy minden egyes jelenet önállóan és az előadás rendszerébe kapcsolva egységben is működjön. Az így létrejött szerkezet egy megismételhetetlenül sokféle, dinamikus és sokoldalú alkotói közeget teremt, melyben az előadók a megélt valóságon keresztül láttatják magukat. A darab célja, hogy asszociatív módon mutass be, hogyan keresi a W_all a lehetséges utakat a külvilág által látszólagosan lehetetlennek ítélt adottságokban. Például ennek megfelelően tangózik majd a mozgássérült sportoló és énekel sanzont a siket színész.

Az előadók és alkotók között több, már jól ismert arc is látható lesz. A Frenák Pál Társulat kimagasló tehetségű fiatal táncosai Esterházy Fanni és Maurer Milán mellett, Lőrincz Emma frissen végzett táncművész és a sepsiszentgyörgyi M Stúdió táncosai, Deák Zoltán és Polgár Emilia is részt vesznek az előadásban, velük korábban Frenák Pál már több kreálmányban is dolgozott együtt. Izgalmas nemzetközi művészek is feltűnnek a darabban, Eoin MacDonncha Írországból, akit a Lutte-ben láthatott a közönség először; a portugál táncos Annibal dos Santos és az amerikai Benjamin R. Jarrett látványos koreográfiákkal mutatkoznak be. A darab két különleges résztvevője Kónya Tamás mozgássérült sportoló és Mázló Tímea siket színésznő lesznek.

A próbatermébe belépe maga Frenák Pál fogadott, sérült csuklóval. Egy profit azonban nem akadályozhat meg egy ilyen „aprócska” sérülés. A terem szélén ülve válaszolt a kérdéseimre, míg táncosai próbáltak, ám amikor egy-egy mozdulat félresiklott, azonnal felugrott, hogy korrigáljon, tanácsoljon, mutasson – sérült csukló ide vagy oda.

A HIR-O című előadásukra gyakoroltak éppen, melyet a hirosimai tragédia következményei, az emberi erőszak és az általunk okozott pusztítás ihletett.

„Arról szól, hogy a jelenlegi generáció mekkora felelősséggel fogja fel a múltat, mennyire tanult az emberiség a történelemből”

– mondja Frenák Pál.

Az ő nevével fémjelzett előadásokra koránt sem jellemző, hogy minden mozdulat előre ki lenne számolva. Itt minden a pillanat átéléséről, a belső világ megértéséről, egy üzenet átadásáról szól. Éppen ezért a Frenák Társulatban lehetetlen pusztán rutinból „lenyomni a show-t”.

„Olyan elemeket használunk, melyek destabilizálnak” – mondja a Mester a levegőből lelógó bambuszrudakra mutatva. „Ezekkel nem tudod kétszer ugyanazt a mozdulatsort végigjátszani, nem engedik, hogy rutinnal mozogj. Persze vannak stílusjegyek, melyek csak rám jellemzőek, és nagyon szomorú lennék, ha bárki összekeverné a munkámat valaki máséval” – mosolyodott el a művész.

Ebéd után érkeztem a társulathoz, amikor a táncosok már több órája edzettek reggel óta, de még messze volt a próba vége. Amikor megkérdeztem Frenáktól, neki melyik a kedvenc szakasza a felkészülésben, azt válaszolta, ő az egész folyamatot szereti, egyszerre van kívül és belül is a történeten.

„Nem arról szól, hogy mit szeretek és mit nem. Arról szól, mit akarunk megvalósítani, mi a célunk. Azoknak, akik velem akarnak dolgozni, nem jó vagy rossz táncosoknak kell lenniük. Rendelkezniük kell egy olyan látásmóddal, mentális nyitottsággal, ami lehetővé teszi, hogy átadja a darab üzenetét.”

„Nagyon nem élvezed, amit csinálsz” – kiálltja oda az egyik fiúnak, aki alig pár perce kezdte el a gyakorlást a bambuszrúddal, mely a talajra helyezett vége körül forgott körbe. „Eljátszod, hogy érdeklődsz a bambusz iránt, de nem éled meg. Van, aki ezt elhiszi, de én nem.”

Míg a fiatal táncos megpróbálja másképp felvenni a bambuszrúd rezdüléseit, Frenák tekintete továbbra is elégedetlen.

„Kilóra le akarod nyomni, érted? Ezzel ma nem küzdöttél meg, ez egyre rosszabb lesz. Ez egy ilyen nap.”

Az elbocsátó, kemény szavakra a táncos hátrahúzódott a terem túlsó végébe, törökülésbe vágta magát, és csak távolról nézte, ahogy a társai gyakorolnak.

(Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy Frenák a próbák alatt zsarnokká változik, hadd írjam le, hogy mielőtt kiléptem a próbateremből, még fél szemmel láttam, amint épp a földön ülő táncos felé hajol, és lelket önt belé.)

„Haragszik rám” – fordul ismét felém a művész. „Előadta a magánműsorát. Engem ez nem érdekel. Nyugodtan, írd csak le!  Ahogy most ott ül, már érdekel. Nem gondolkozik azon, hogy ügyes-e, nem csinál semmit, csak nézi a többieket, de ebben teljesen elmerül. Itt, előttünk elkezdte mutogatni magát, mert látta, hogy, újságíró vagy, meg akart felelni. Ne nekünk játsszon! Magának. A nézőket az fogja érdekelni, hogy mit akar láttatni, milyen gondolatokat akar közvetíteni.”

Ami, valljuk be, nem könnyű feladat. Ahhoz pedig, hogy a táncos művésszé, valóságos médiummá váljon, idő kell. Valakinek 5 év, valakinek 10, valakinek 20. Nem a próba alatt készülnek az előadásra, hanem egész életükben. Frenák Pál mögött is 40 évnyi kőkemény munka és tapasztalat áll, ennek eredménye, hogy előadásaira egy szempillantás alatt kelnek el a jegyek.

„Nem én állítottam magamról, hogy művész vagyok. A környezetem definiált annak. Attól művész a művész, hogy a legminimálisabb kifejezési eszköztárral is képes lekötni a figyelmed. Képes úgy előresétálni a színpad közepére, hogy közben megfeledkezel minden másról. Belakja a teret, kivetít, átad, kommunikál valamit a számodra.”

De vajon honnan tudja a mester, hogy mitől válik valódivá, élővé egy mozdulat? Vajon mi, vagy ki befolyásolja az alkotói munkában Frenák Pált?

„Magamnak akarok megfelelni. Van egy üzenet, amit szeretnék realizálni a saját formarendszeremben. Nem lehet manipulálni a közönséget, nem lehet kalkulálni, vajon mi fog tetszeni nekik. Önmagát kell adnia a táncosnak, de nem neki kell megmondania, hogyan értelmezd a látottakat. Az már a te dolgod.”

És Frenák Pál valóban jócskán feladja a leckét: bőven van min elgondolkodnunk az előadásai után. Amit a Frenák Pál Társulat számomra prezentál, az a művészet legmélyebb, legkendőzetlenebb dimenziója, ahol a művész és a nézők együtt alkotják meg azt a művészi valóságot, mely minden ember számára mást jelent, részben annak függvényében, hogy mennyire tudjuk magunkat átadni az élménynek.

A koreográfus szavait hallgatva nemcsak a több évtizednyi munkatapasztalat eszenciáját hallom ki, hanem azt az ars poeticát, amit nagyon is közel érzek magamhoz. Az igazi művészet nem mond, csak sejtet, nem állít, csak kérdez, nem mutat, csak imitál.

És hogy mindezzel mit kezd a közönség? A Mester szavait idézve: „Az már a te dolgod.”

A Frenák Pál Társulat HIR-O nevű előadását október 11-én és 31-én a Müpában nézheted meg, a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál programjaként. Jegyeket itt tudsz vásárolni.

Nagy táncosaink

Bozsek Yvette már fiatalkorában avantgárd produkciókkal foglalkozott, és már 1984-ben újszerű szólóelőadásokat tartott Árvai Györggyel. Társulata nemzetközileg is elismert, neve pedig fontos a színház- és filméletben is.

Frenák Pál többek között Japánban is ismerkedett a kortárs tánccal, majd egy francia-magyar társulatot alapított, mindkét országban óriási sikert aratva, Magyarországon sokak szerint egy új korszakát indította el a művészeti ágnak.

Juronics Tamás nevéhez több mint 50 koreográfia köthető, illetve több fontos poszt is – volt a Magyar Táncművészek Szövetségének elnöke, illetve a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője. A társulat több nemzetközi sikert is aratott és az ország legnemesebb intézményeinek állandó szereplője.

Barta Dóra ugyancsak több címmel dicsekedhetett eddigi karrierje során, főszerepeinek száma megszámolhatatlan és több tánccal foglalkozó intézményben is már elfoglalhatta a vezetői pozíciót.

Bajári Levente a Magyar Állami Operaház első magántáncosa, számos főszerepben aratott már sikert, állandó szereplő önálló koreográfiáival hazai és külföldi – sokszor tengerentúli – gálaesteken.

Interjúnkat Frenák Pállal ITT olvashatod el!

A tánc világnapjához kapcsolódó programajánlatunkat ITT olvashatod el!

A darab második része, folytatása 15 év után most készül el. Hogyan lehet újraértelmezni egy darabot, mi az a plusz, ami átalakíthatja?

Annak idején sokan azt mondták, hogy a darab jövőbe mutató volt, sok szempontból idő előtt jött, megelőzte a korát. Most úgy érzem, hogy aktuálisabb, mint valaha és érdekel, hogyan lehet alapanyagként tekinteni egy kész műre, hogyan tudom az új kreációban használni az akkori elemeket úgy, hogy benne legyen mindaz, amit az elmúlt 15 év hozzátett és megváltoztatott bennem, körülöttünk. Most is zajlik a kreáció, egész nap a próbateremben vagyunk, fejlődik és átalakul  a koreográfiai matéria, az új táncosokra építek, akik egészen más dinamikával dolgoznak, ugyanakkor nagyon izgalmasnak találom, hogy az új produkcióban a régóta velem dolgozó táncosok bizonyos szerepeken belül szembesülnek a 15 évvel ezelőtti önmagukkal, a már levetett, elhagyott szerepeikkel. Ez a kreáció komoly szembenézés önmagunkkal, felkavaró számunkra is: a  keretet átemeljük, de új tartalommal töltjük meg. Azt a kivételes helyzetet reprodukáljuk a színpadon, ami az életben is történik: az új generáció át kívánja venni a régi helyét, ez is tematizálódik koreográfiailag.

Nagy szerepet kap a japán kultúra az előadásban, ami amúgy is fontos inspiráció a koreográfus számára. Azzal mindenki tisztában van, hogy mekkora különbségek vannak az európai és távol-keleti emberek életmódja, gondolkodása, kultúrája között. De mi van a tánccal?

Valóban sok időt töltöttem Japánban, többek között a Kiotói Villa Kujoyama koreográfusi díjának köszönhetően és ez a tapasztalat meghatározó a koreográfiai munkámban is. Ott találkoztam a butoh tánc legnagyobb mesterével Kazuo Ohno-val és ez a találkozás mély nyomokat hagyott bennem. A japán kultúra letisztultsága, organikus építekezése, a nyers, tiszta testiség, a lenyomatok-nyomatok kalligráfiája és butoh tánc koncentrált minimalizmusa jól fuzionál azzal a zsigeri mozgásvilággal, amivel én dolgozom.

Mik a különbségek Európán belül? Dolgozott már német, szlovák, román, belga kooprodukcióban, illetve a társulat francia gyökerekkel bír. Európának közös nyelve van a modern táncra vagy minden országnak megvan a sajátja?

Jól látható tendenciák vannak, nem csak földrajzilag, de időben is. Néhány éve érzékelhető egy trend, ami elsősorban az absztrakt, konceptuális, intellektuális, kevésbé koreográfia-központú produkciókat favorizálja. Magyarországra egy ideig kisebb fáziskéséssel érkeztek meg bizonyos irányzatok és egy provanciálisabb stílus volt előtérben. Én azonban az önazonosságban hiszek. Egy hiteles alkotó nem a változó trendek szerint kreál, hanem azt kutatja, ami számára fontos, abban mélyül el, ami számára termékeny és saját, jellegzetes beszédmódján és színpadi világán dolgozik.

Ön még a nyolcvanas években kezdte el pályafutását, Franciaországban majd fontos inspiráció volt Japán is. De mit adott Magyarország?

Magyarország? Az életemet. A siket szüleimet, a testvéreimet, a  jelnyelvet, az intézeti éveket,  Jeszenszkyt, sok szenvedést is, gyötrődést, útkeresést. De ezek a gyökereim, ebből táplálkozom, építkezem, még akkor is, ha néha fájdalmasan nehéz.

Milyen volt az akkori táncélet és milyen a mostani? Az ember kicsit még mindig zárt körként látja a modern tánc művelőit és nézőit is…

Ebben lehet igazság, de fontos, hogy a nézők maguk is hajlandóak legyenek kilépni a saját zárt köreikből. Aki eddig például csak klasszikus balettet nézett, az nézzen kortárs táncot is és fordítva. Én művészként is sokszor azt látom, hogy nincs átjárhatóság, az emberek ragaszkodnak a skatulyáikhoz és nem akarják elhagyni a komfortzónájukat, nem keresik a határaikat. Ez nem jó.  Érdemes megtapasztalni új dolgokat: sokszor találkozom olyan nézőkkel – egészen fiatalokkal és idősebbekkel is – akik először látnak Frenák-darabot, aztán megvárnak minket előadás után, mert szeretnék megköszönni és elmondani mennyire nagy élmény érte őket. Biztos van aki elmenekül, de sokan egyszerűen belénk szeretnek és aztán rendszeresen jönnek az előadásainkra. És nem csak a mi előadásainkra: akit elvarázsolt egy-egy darabunk az általában nyitottá válik a kortárs tánc műfajával szemben és elkezdi nézni a többi társulatot is, ebből pedig az egész terület profitál.



A Tricks & Tracks 2. jellegű előadásoktól az emberek néha félnek, ahogy alapvetően megijednek minden kortárs, modern művészettől. Miért érdemes legyőzni a félelmet? Baj az, ha nem értik meg elsőre, ha nehéznek tűnik felfogni azt, amit látnak?

Egyáltalán nem baj. Gilles Deleuze filozófus azt vallotta, hogy nem mindig a racionális értelmezés a legfontosabb és ezt én is így gondolom. A rezonancia a fontos a néző és az előadás között, egy mű mindig fragmentumokból épül, mindig nyitott – egyik eleme a másikból nyílik ki és minden néző mást visz magával az előadásból. Ez sokszor egyáltalán nem intellektuális folyamat, hanem nagyon organikus és zsigeri kapcsolódás, ami nagyon értékes dolog.