Gábor Zoltán 3-4 éve dolgozik hivatásos fotósként, azonban a fotózás iránti szenvedélye már jóval előbb megmutatkozott: teljesen autodidakta módon sajátította el a szakma csínját-bínját, még jóval a Youtube-tutorialok kora előtt. Többek között publikált cikkeket a fotózásról és új gépeket tesztelt különféle, fotótechnikával foglalkozó magazinoknak, de külföldön is dolgozott néhány divatlapnak, főként retusőrként. Jelenleg drónfotósként, videósként és retusőrként tevékenykedik, valamint ő vezeti a DJI ARS Budapest drónfotós képzését is.

Nem tartja magát kifejezetten városfotósnak, úgy fogalmaz, „szép helyeket fotózok, szép képeket készítek.” A levegőből, DJI Mavic 2 Pro drónjával örökíti meg a legismertebb budapesti látványosságokat és a gyönyörű magyar vidékeket. Leginkább Rajkai Péter (@peter.rajkai) és Michael Sidofsky (@mindz.eye) munkái, valamint olyan helyek, tájak és látványosságok inspirálják, amelyekről még nem készült túl sok felvétel, így lencséjén keresztül első kézből tudja felfedni titkaikat.

Gábor Zoltán fotóit megtaláljátok Facebookon és Instagramon is.

Következzen a 10 kedvenc drónfotónk Gábor Zoltántól!

Mintha két ellenpólus feszülne egymásnak: a minél magasabb helyek keresése, ahonnan belátni az egész várost és az az őszinte szenvedély, amely a kötöttpályás járművekhez, történetesen a vonatokhoz húz.

Nos, valóban, de abszolút nem volt szándékos. Egyik terület inspirálta a másikat.

Fiatalon ismerkedtél meg a vonatokkal. Egyértelmű volt számodra a szakma melletti elköteleződés?

Abszolút egyértelmű volt. Szokták is mesélni, hogy körülbelül 1,5-2 éves koromban kezdődött ez a hóbort. Valójában mindent a nagypapámnak köszönhetek, aki egyszer elvitt a Közlekedési Múzeumba, majd rákövetkező hétvégén ellátogattunk a Gyermekvasútra. Ettől a ponttól kezdve nem volt megállás, csak ez volt, ahova menni kellett. Ezt az élményt persze maximálisan megkoronázta, hogy vett még nekem egy vasúti kezdőkészletet is. Anyukám jobb szerette volna, ha informatikus leszek, de egy év után abbahagyta a próbálkozást, látva a sziklaszilárd elhatározásomat.

Még ha fiatalon is, de hogy láttál bele egyre inkább a szakmába?

Az előbbiek csak a kezdeti impulzusok voltak, ezt az követte, hogy hétvégén csak a vasút volt: csepeliként mindig a ráckevei HÉV-et mentünk megnézni, a lényeg valójában az volt, hogy kötöttpályás legyen az adott jármű. De havonta egyszer azért a Közlekedési Múzeum és a Gyermekvasút meglátogatása elmaradhatatlan volt. Ebből persze következik, hogy voltam gyerekvasutas is, egészen hetedik osztályos koromig, utána átadtuk a lehetőséget a fiatalabb generációknak. Emlékszem 4-4,5-es átlag kellett hozzá, hogy 15 naponta teljesíthessük az egy napos szolgálatot. A mozdonyvezető és állomásfőnök kivételével minden posztot gyerekek láttak el, mint jegyvizsgáló vagy épp a váltókezelő.

Egy ilyen erős elköteleződéssel nem is volt kérdéses, hogy később ezt tanuld, igaz?

Általános iskola után vasúti szakiskolába jelentkeztem és a Kvassay szakközépiskolába kezdtem tanulni a vasutas szakmát. Érettségi után elkezdtem az üzemvitel-ellátó képzést, ami már kész szakmát adott. A legnagyobb szerencsémre akkor indult Szombathelyen mozdonyvezető képzés, amit rendszerint háromévente hirdettek csak meg.

1014-en jelentkeztünk, amiből aztán 30 embert vettek csak fel, köztük engem is.

2 évre leköltöztem Szombathelyre, amit fél éves válogató előzött meg: kisérettségi, orvosi és pszichológiai vizsgálatok, ami azért meglehetősen nehéz volt. Távol az otthontól itt azért önállósodott az ember, mindenesetre 30 hasonlóan tántoríthatatlan fiatallal, mint én, azért nem volt rossz. Ez idő alatt 1035 órát vezettünk, elvégeztük a sulit és meg is kaptuk a mozdonyvezetői jogosítványt.

Rizsavi Tamás 12 gyönyörű felvétele Budapestről az elmúlt 12 hónapból

Rizsavi Tamás számára Budapest jelenti a legnagyobb inspirációt. 2020-ban sem tétlenkedett, számos alkalommal készített gyönyörű felvételeket.

Funzine

És ha jól tudom, ezzel párhuzamosan kezdődött a fotózás mint hobbi is.

Igen, ezzel párhuzamosan kezdtem el vonatokat fotózni. Maga a fotózás nem érdekelt, a vonatokért csináltam, az volt a célom, hogy minden Magyarországon közlekedő vonatról legyen egy fotóm. Volt egy füzetem, amibe fel voltak írva a számaik, bár ez olyan volt, mintha rendszámokat írtam volna sorba és azokat kezdtem volna egyenként kipipálni. Ráadásul ezekért a fotókért el kellett utazni Záhonyba, Szegedre, Nyíregyházára és persze volt olyan, hogy nem voltak jók a fények vagy a viszonyok. Akkor még nem volt Facebook, helyette az Index fórum volt a menő, én is ide töltögettem fel a vonatos képeimet. Végül az ottani kritikák hatására ástam bele magam és néztem jobban utána a fotózás alapjainak, ami viszont annyira megtetszett, hogy egyre inkább kezdett érdekelni a fotózás is.

Ekkor kezdtem el ötvözni a számomra fontos két területet és kezdett megjelenni az új perspektíva: innentől már nem a Keletibe jártam ki, hanem a Budaörs és Törökbálint közötti mezőre, ahol már tájban fotózhattam a gépeket, ezzel szimpatikusabbá téve azoknak is, akiket egyébként kevésbé érdekeltek a vonatok.

Egyik ötletből jött aztán a másik, fára másztunk egy-egy jobb nézőpont, perspektíva kedvéért és szinte adta magát, hogy miért ne csináljam ezt Budapesten is?

Akkoriban még jóval kevesebb fotós volt, mint most, így ezek a stílusok, témák váltak gyakorlatilag a védjegyemmé.

Nem egyszerű, ezt azért valljuk be, minkét terület elég melós és időigényes.

Nem is mindig tudom, hogyan tűnt el az elmúlt 12 év. Ennyi ideje már, hogy vezetek meg fotózok is, de inkább azt mondom teljen gyorsan, mint lassan és szenvedősen. Na meg persze ehhez jönnek hozzá még a jövőbeni tervek: Youtube-csatorna, retusálás, utazásos videók, fotós workshop, szóval ötlet van bőven, már csak idő kell.

Ennek tetejébe elvégeztél egy oktatói képzést is, jól tudom?

Tavaly végeztem el a felsőfokú vasútszakmai oktatóit, amivel elméletben és gyakorlatban is tanítok vasútvezetést. Elképesztően élvezem.

Szoktam is mondani a frissen érkezőknek, ha valaki nem szereti a vasutat, meg úgy az egészet, akkor nagyon fogja utálni a hajnalban kelést, a hektikus munkarendet és hogy egy hónapban általában csak egy szabad hétvégéje akad az embernek.

Ehhez viszont kell egy nagyon erős hivatástudat, ami felülírja mindezeket. Ilyen szempontból szerencsés vagy, hiszen van, akinek egy élet sem elég a hivatására lelni, míg neked rögtön kettő is akad.

Mindez a papámnak köszönhető, hogy végsősoron rátaláltam a hivatásomra. Nem az én érdemem, én csak tovább vittem, mindezt úgy, hogy senki vasutas nincs a családban és nem is volt, ahogy fotós sem.

Térjünk át most kicsit jobban a fotózásra. Adsz nekünk egy egészen új perspektívát, amin szembetűnő egy erős Budapest-szeretet. Félelemérzeted egy cseppet sincs?

Nincs. Ha lenne, akkor nem csinálnám. És akár hiszed, akár nem, félig háttal ülve is észrevettem, hogy a mellettünk lévő templom tornyain van létra, olyan, ami más híresebb templomokon már nincs.

Milyen felszereléssel kezdted és jelenleg milyen technikai háttérrel dolgozol?

A vasúti fotóimat még egy nagyon amatőr Kodak géppel készítettem, amit úgy kell elképzelni, hogy 2 megapixeles képet csinált. Ezt követte egy Panasonic, ami már 3 megapixeles képet tudott. Ezután egy Fuji S5600-asom volt, ami az akkori időben egy nagyon jó kis gépnek számított és el is kísért egészen 2008-ig. Abban az évben vettem egy Canon 450D-t. Ez volt az modell, aminél választanom kellett: vagy ő esik le, vagy én. Csillagjárást terveztünk a Bakonyba vonattal, de mivel fagy volt, megcsúsztam és végül végignéztem, ahogy darabokra törik.

Ezt követően fél évig nem volt gépem, ami rákényszerített arra, hogy megcsináljam a Facebook oldalam, így fél évig csak rakosgattam fel a korábbi képeimet az emberek nagy örömére. Most pedig Canon R5-ösöm van, és egy 5D Mark I-el dolgozom.

És a drónról se feledkezzünk meg…

Azt azért tudni kell, hogy sokáig nem voltam hajlandó drónt használni. Jobban szerettem a hagyományos módszereket: felmászol, lefotózod és kész. De végül a DJI meggyőzött azzal, hogyha valahol nincs magaslati pont, ahova felmászhatnék, ott miért ne használnám?

Ha fel is másztam egy-egy helyre azt szelfivel vagy halszemmel tudtam csak megörökíteni, de a drónos megoldás sokkal jobban tetszett. Viszont ahol csak lehet, ott a régi fotózási technikát használom.

Említettél már néhányat, a fotózáshoz azért megannyi kihívás kapcsolódik. Jobbára, mikor az emberek a biztonságot keresik, ti akkor indultok útnak.

Mikor belép valamelyik határon a vihar vagy cella, mi akkor pakolunk össze. Majd elindulunk és megyünk szembe vele. A viharoknál alapvetően nehéz kiszámítani a jó helyet és jó pozíciót és nem egyszerű az sem, ha számolni kell egy 5D beázáson felül még egy teljes elázással is.

Rengetegszer kell terepen lenni, volt olyan két hét, mikor minden nap kimentünk köd fotózásra, végül egyetlen nap volt csak, amikor olyan képeket sikerült készíteni, amik tényleg visszaadták a látványt. Cserébe viszont majdnem másfél éve sem sikerült hasonlót lőnöm.

Egyedül vagy csapatban fotózol?

Csapatban. Ugyan van olyan, hogy egyedül megyek ki terepet felderíteni, de alapvetően társasági ember vagyok.

Végül csak néhány villámkérdést engedj még meg zárásként: kedvenc és legrizikósabb helyszín, valamint 2021-es tervek?

Aktuális kedvencem Miskolc, meg persze a Bakony. A legrizikósabb talán a hongkongi utunk volt. 2021-ben pedig Amerikát tervezzük, San Franciscót és a Golden Gate hidat vagy ha az nem sikerül, akkor ismét Izland.

Fotók: Rizsavi Tamás

A képeket a természetfotóiról híres Czakó Balázs készítette, akinek a munkáit többek között a National Geographicban is láthattuk már. Balázs egy felkérés miatt utazott New Yorkba, hogy képeket készítsen. A tengerentúlon egyből felkereste az egyik kedvenc New York-i fotósát, Khordi Jennifert, aki megmutatta neki a város legszebb, legjobban fotózható részeit, aztán repülőbe szálltak, hogy onnan is lőhessenek néhány képet.

A legjobb fotókat válogattuk össze.

Büyüktaş egy tehetséges török fotós, aki miután lefotózott Isztambulban mindent, ami megihlette és amit le akart fotózni, elindult az Egyesült Államokba, hogy ott is lélegzetelállító képeket készítsen. A drón segítségével készített képeket egy különleges eljárással még érdekesebbé tette: a fotók által ábrázolt tájak úgy tűnnek, mintha teljesen eltorzultak volna.

Nekünk nagyon bejön ez a szürrealizmus határait súroló stílus. És neked?

képek: Bored Panda

A Bored Panda ezúttal Tóth Tamás képeit fedezte fel. A magyar fotós Horvátország legnagyobb nemzeti parkját, a Plitvicei tavakat kapta lencsevégre. A majdnem 300 négyzetkilométer nagyságú környezetvédelmi területen 16 tó található, melyek gyönyörű kék színe a mélyből feltörő karsztvíznek köszönhető.

Tamás a legzordabb, leghidegebb időben indult neki fotózni, így meg tudta örökíteni, ahogy a vízesések és tavak teljesen befagytak. A képeket nézvén szinte azt kívánjuk, hogy sose legyen tavasz.

A legtöbben elfintorodunk, ha hajléktalanokat látunk az utcán. Megérezve a szagukat, felhúzzuk az orrukat és elfordítjuk a fejüket. Pedig ők is érző emberek, vágyakkal és álmokkal. Egy amerikai fotós nem fordított hátat nekik, sőt. Megkérdezte tőlük, mik a legnagyobb álmuk, és valóra váltotta őket – még ha csak egy kép erejéig is.

 

A fotók háttértörténetéről itt olvashatsz többet.

forrás: boredpanda

André Kertész

Az 1952-ben Párizsba költözött André Kertész nem csak gyorsan talált munkát a francia fővárosban, de baráti körébe tartozott Picasso és Chagall is. Miután 1936-ban a nácizmus elől feleségével New Yorkba menekült, ismét várnia kellett a sikerre, ami végül 1964-ben érett meg egy MoMA-kiállítással, ami rögtön világhírűvé is tette.

Brassai

Brassai, vagyis Halász Gyula az egyik leg sokszínűbb magyar művész. Fotósként „Párizs szemének” tartották, ám ezen felül több lapban publikált is, sőt egy filmjével még Cannes-ban is vihetett el díjat. Picassóval közös szoborkiállításuk is volt, barátságukból született meg Beszélgetések Picassóval című kötete, ami 12 kiadást élt meg.

Juan Gyenes

Juan Gyenes spanyolországi karrierje előtt Magyarországon is elképesztő sikereket ért el: fontos színházi fotós volt, de készített fotót Kodályról és Rippl-Rónairól is. Madridi stúdiójának modelljei között tudhatta Dalít, Picassót és Chaplint is. Több képe szerepelt bélyegeken és bankjegyen is, és ő volt a királyi család hivatalos fotósa.

Moholy-Nagy László

Moholy-Nagy László kezdetben rajzolással és írással próbálkozott, 25 évesen, feleségén keresztül ismerkedett meg a fotográfia művészetével Berlinben. Két év múlva már elismert művész volt, a Bauhaus arca. Belekóstolt a filmezésbe is, később az USA-ba költözve megalapította a School of Designt. A Magyar Iparművészeti Egyetem 2006 óta az ő nevét viseli.

Robert Capa

Robert Capa rövid élete során öt csatatéren is fotózott szerte a világon, sokak szerint a világ leghíresebb háborús fotósa. Ha éppen nem a háborúk borzalmait örökítette meg, falta az életet, szeretői között tudhatta például Ingrid Bergmant is. 1954-ben, az indokínai francia gyarmati harcokat fotózva, egy aknára lépve halt meg.

Sylvia Plachy

Sylvia Plachy 1956-ban, családjával vándorolt ki az USA-ba, ám máig sűrűn látogatja meg szülőhazáját. André Kertész mesterként unokaként szerette a tehetséges Plachyt, aki legnagyobb hírnevet a Village Voice munkatársaként szerezte meg, de fotózott a The New Yorkernek és a The Time-nak is. Kedvenc modellje fia, az Oscar-díjas Adrian Brody.

 

Gyerekként kerültél kapcsolatba a fotózással. Mondanál pár szót a kezdetekről?

Kilenc éves voltam, és kattogtattam. Furcsa érzés volt ez, és ez a furcsa érzésem ma is meg van, amikor szembesülök egy kézzelfogható képpel. Ez a mágia sajnos a monitorokon és egyéb digitális képmegjelenítőkön nem működik.

A fotólaboros emlékeim ennél korábbiak. Édesanyám 30 éven keresztül röntgenasszisztensként tevékenykedett, és én kisgyerekként, volt, hogy vele voltam éjszakai ügyeletben. Minden gép és kellék óriási volt és nehezen mozgatható, gigászi munkát végeztek a korabeli röntgenekben egy jól sikerült röntgenfelvételért. Ezért is tudtam elfogadni azt a helyzetet, hogy egy jó képért időnként óriási erőfeszítésekre van szükség és el kell menni a legvégsőkig, ha eredményt akarunk elérni.

Egész családod „szabad emberekből” áll, akik erős egyéniségek, látszólag saját útjukat járják az önmegvalósításban. Menyiben tudtok egymás alkotásaihoz-projectjeihez elfogulatlanul hozzáállni? Kikéritek egymás véleményét?

Nagy szerencsém van a családommal, nagyon nyitott szellemiségű, őszinte emberek, akiknek kezdettől fogva mindig fontosak voltak a művészetek. Édesapám fiatal kora óta foglalkozik képek alkotásával, és kiválóan játszik harmonikán, a bátyám festőművész mester és zeneileg is folyamatosan fejleszti magát, rengeteg hangszeren tud játszani, de mindnyájunknak van kötődése a zenéhez, a szüleim ráadásul a zeneiskolában ismerkedtek meg 16 éves korukban. Egy ilyen közegben, ahol a különféle művészeti ágak művelése állandóan összegabalyodik, magától értetődően fejlődik az önkontroll és önkritika is. Ráadásul igen őszinte emberekből áll a család, akik egyszerűen semmilyen szinten nem tudják elfogadni a hamisságot, a hazugságot.

A szüleim otthonába többször betérők már megszokták, hogy mindig ki vannak kérdezve egy újabb alkotásról, főleg édesapám faggat ki mindenkit arról, hogy egy-egy képe mennyire tetszik a vendégnek vagy nem. Időnként a szomszédokhoz is átmegy az új festményeivel, de képes az utca emberét is kikérdezni, egyszerűen a házunk előtt elvonulók elé rak egy képet. De a mi dolgainkat, kiadványok, katalógusok formájában is elviszi bemutatni az ismerőseinek és kikérdezi őket. Mióta nyugdíjas, igen erős kulturális propaganda tevékenységet folytat, de mindezt mindig kedvesen és viccesen. Sok képet fest ajándékba. Szeret adni.

A ’90-es évektől foglalkozol camera obscurával. Milyen technikát takar a kifejezés, és miért érezted úgy, hogy megszólít téged?

A Keplertől származó camera obscura, tehát a sötét szoba kifejezés, igazából egy olyan természeti jelenség elnevezése, amely mindenhol jelen van, csak éppen sokszor nem vesszük észre. A jelenség lényege, hogy egy egyszerű nyílás, lyuk vagy rés, amolyan kapuként képes működik a világosság és a sötétség határán. A világos közegből a sötét közegbe beérkező fénynyalábok a külső „fényes” világot képesek megjeleníteni a sötét térben egy igen különös módon – persze az általunk ismert fizikai törvényeknek is megfelelően –, fejjel lefelé és tükörfordítottan. Amikor észrevesszük a sötét térbe beérkező és leképeződő világot, akkor könnyen megbabonázódhatunk és végeredményben ennek a varázslatos jelenségnek a tudatos felhasználása az, aminek köszönhetően sok minden jelentősen megváltozott az emberi kultúra történetében. Hosszú a lista. A napkitöréseket vizsgáló arab tudósoktól, a reneszánsz tudós művészeken keresztül, a fotográfia úttörőiig, mindenki elvarázsolódott és ez ma is így működik. Igazából, ahogy felfogtam a dolog egyszerűségét és nagyszerűségét, nem nagyon volt visszaút.

Te magad is tervezel kamerákat. Hogyan képzeljük el ezeket?

Az én kameráim mindig egyfajta kérdésfeltevések. A kérdés egyszerű. Lehet így fotografálni, lehet így képet alkotni? Lesz ebből egyáltalán valami? Az igazi siker egy lyuk- vagy réskamerás felvétel kapcsán mindig együtt jár egyfajta megdöbbenéssel. Nahát, ez még így is működik! Sőt időnként bebizonyosodik, hogy a jelenség eltiporhatatlanul van jelen, és ha valami technikai malőr folytán igazából ellenében cselekszünk, még akkor is meg tud lepni, ajándékozni egy újabb tapasztalattal. A kameráim többnyire egyszerű kartondobozok, némi eleganciával fűszerezve, bevonva valamilyen anyaggal és kézzel működtethető, időnként elég egyedi zárszerkezettel felszerelve. Kívülről nem annyira különösek, de sokszor a külső formájuk árulkodik a belső lényegükről. Belül azonban ismét bármi megtörténhet, szabadon szárnyalhat a fantázia, hiszen mindenféle felület alkalmas lehet fényérzékeny anyag hordozására. A kameráim nevei időnként igen árulkodóak: zongorakamera, duplakúpkamera, panorámakamera stb.

Mi izgat inkább, a koncepció vagy a megvalósítás? Elméleti vagy gyakorlati embernek tartod inkább magad?

Mivel elég maximalista vagyok és igen sok ötletem van, sokat szenvedek. Hiszen elképzelek dolgokat és csak akkor érem el a célomat, ha meg is tudom azokat valósítani. Azonban itt félúton nincs igazi eredmény, csak akkor van esélyem az eredményességre, ha végig megyek a teljes ösvényen. Azonban ennél is cifrább kicsit a helyzet, mert azért úton levés közben is „sajnos” újabb ötletek merülnek fel, újabb lehetséges leágazások, amiket jó volna végigjárni. Tehát soha sincs vége igazán, ezt is csak abbahagyni lehet, befejezni sohasem. A pusztán elméleti tevékenység és a pusztán gyakorlati megvalósítás egy-egy pillér, amelyek akkor érik el céljukat, ha hidat húzunk közéjük.

A fotózáson kívül zenével és festészettel is behatóbban foglalkozol. Mennyire vagy maximalista magaddal szemben ezekben a tevékenységekben? Mi az, amit keresel a zenében és mi az, amit a képzőművészetben?

Érdekes, hogy a zene és a festészet valahogy más dimenziókat jelent számomra. Sokkal inkább a lelki dimenziókban születnek és onnan pendítenek meg aztán szellemi régiókat. Amikor egy zongora elé ülök, az nagyon hasonlít az én esetemben ahhoz, amikor egy üres vászon elé ülök. Ilyen alkalmakkor a semmiből, a nagy fehérségből, illetve a csendből lépésről-lépésre bontom ki azt, ami épp akkor és ott vagyok. Persze itt is vannak csodálatos meglepetések, de ezek folyamatok, amelyek gyakorlása közben folyamatában lényegül át az ember.

Hosszú időn át voltál tagja a TEKODEMA fotográfus csoportnak. Külföldi meghívások, díjak és ösztöndíjak is megtaláltak. Csapatjátékosnak érzed magad vagy magánzónak? Mi az, amit megkönnyít az, hogy csoportban kell alkotni, és milyen kompromisszumokkal jár?

Alkotói munkálkodásom során alapvetően mindig is egy személyes tevékenységet folytattam. Olyan társaságokban láttam és látom értelmét a részvételemnek, ahol a személyes autonómiám nem sérül, azonban én is tudok adni és kapni új gondolatokat, megközelítéseket, inspirációkat és nem utolsó sorban őszinte kritikákat. Természetes, önműködő folyamatként jó értelmezni egy csoport létrejöttét és szétbomlását is, nagyon jó egyszerűen csak érezni a kohéziót különböző típusú emberek közt, amikor egy közös cél a mágnes. És nagyon szomorú és időnként érthetetlen miért is mágneseződünk le, de ha egyszer elfogadjuk a „minden változik” szabályát, akkor helyére kerül minden.

Folyamatosan tanítasz is. Milyen esélyekkel indul ma Magyarországon egy jó látásmóddal, tehetséggel megáldott fotós? Amúgy hiszel a tanításban és az intézményes oktatásban?

Ami igazi esélyt ad a mostani fiataloknak, az az, hogy hihetetlenül színes palettáról válogathatnak. Az oktatási intézmények csak a fotográfia oktatásának szempontjából is rendkívül sokfélék lettek hazánkban, azt is mondhatom, hogy megközelítőleg minden igényt kielégítő a választék. A főiskolákról, egyetemekről ösztöndíjjal gyorsan és egyszerűen ki lehet jutni külföldre. Az oktatási színvonal változatos, de az emelkedő igények jót tesznek neki. Ami igazán aggaszt, az az anyagi vonzata mindezeknek.

A fotográfusi szakma ma divatszakma. Rengetegen érdeklődnek a fotográfia iránt és sokszor irreális képzeteik vannak arról, hogy milyen is egy mai magyar fotós, vagy egyáltalán egy fotós élete, munkája.

Saját stúdiót alakítottál, milyen munkák és események, illetve milyen közösségi lét zajlik itt?

Igazából egy a saját stúdió létrehozása mellett az is cél volt, hogy egy olyan közösségi helyet hozzunk létre, amely találkozási pontként, inspiráló közegként, alkotó-, kiállító-, előadó- és oktatótérként is funkcionál. Nos, mindez sikerült. A nyolcadik kerület Palotanegyedében egy rossz állapotú, használaton kívüli pincéből kialakított helyszín hosszabbik verziójú neve így hangzik: ArtBázis Összművészeti Műhely. Kedves feleségem és az egész családom támogató jelenlétére, segítségére szükség volt ahhoz, hogy ez a hely létrejöjjön és megvalósuljon. Szeretteim önzetlenségének, segítőkészségének legméltóbb elismerése az, hogy a hely még ma, 4 év folyamatos kulturális misszió gyakorlása után is funkcionál, sőt folyamatosan újabb és újabb programok, alkotások, tervek valósulnak meg benne. A hely állandó „bázisa” a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, valamint a KépPont – alternatív fotográfiai kurzusoknak valamint rengeteg egyéb nem fotográfiai érdeklődésű a művészetek, a kultúra iránt elkötelezett embernek.