Az interjú közben eszembe jutott, hogy a félelmeimből is kitelt volna az interjú. Közhely, hogy a félelmeinket mi találjuk ki, és nincs sok köze a valósághoz. Olyan ez, mint egy anyai jótanács: baromi bosszantó, hogy már megint igaz!

Mivel kiutazás előtt már öt évet húztam le jó eredményekkel a Pázmány Péter Egyetemen, elég indokolatlan félelmem volt, hogy Németországban hirtelen elfelejtek tanulni. Meg kellett szoknom viszont, hogy aktív legyek az órákon. Bár eleinte bosszantott, hogy miért kell a németeknek mindent megbeszélniük a tanórákon, rájöttem, hogy ez egy hatékony módszer és tényleg sokat tanulok belőle.

Nem fogok tudni elég jól németül? Hát, ezt eltaláltam. Hiába a nyelvvizsga, öt év kiesés azért meglátszik. A lengyel barátnőmmel elhatároztuk, hogy egy hónap angol cseverészés után németre váltunk. Az első alkalom így zajlott:

-Dorota, we have to talk in german!

-Ok, let’s speak in german.

-Ok.

-Ehm… Wasser.

-Ja, und Sonne.

-Ok, that’s enough.

Aztán mégis belejöttünk.

Hogy fogok élni a családom, a barátaim nélkül? Arra számítottam, hogy fél évig szótlan magányban telnek majd a napjaim. Szárnyaló fantáziám most sem találkozott a valósággal: első nap megismerkedtem Dorotával, második nap három sráccal Szegedről, és karácsonyra már olyan szép kis baráti társaság alakult ki, hogy szinte fájt a szívem hazamenni. Otthon meg olyan voltam, mint egy nagykövet: minden családtagom és barátom találkozni akart velem, meg én is velük, úgyhogy a végén már naptárt vezettem, hogy kivel hol és mikor lesz a találkozóm. Megtanultam egyedül élni, de arra is rádöbbentem, hogy mennyien szeretnek… és ez nagyon jó érzés!

Szerző: Tamási Rebeka

Ha kíváncsi vagy, mi minden mást gondol még Rebeka Mainzról, olvasd el a vele készített interjúnkat!