Juca

Gyerekkoromban szinte minden évben Balatonlellén nyaraltam, amit a mai napig második otthonomnak tekintek. Minden nyáron 10 napos kézműves tábort szerveztek, ahol nemcsak kézműves, hanem természetbúvár, filmkészítő, és taekwondo foglalkozások is voltak. Kezdetben táborlakóként, később ifi vezetőként vettem részt, ami a világ legmenőbb dolga volt akkoriban. Minden évben alig vártam a tábor kezdetének napját, majd azt, hogy 10 nap múlva hazamenjek, és elmeséljem a családnak, mi minden történt velem.

Sári:

Minden évben eltöltök legalább egy hetet a Balatonon, de a mai napig azt az életérzést keresem nyaralás közben, amit az első, siófoki vakációm alatt tapasztaltam 2000 környékén, az Ezüstpart szállodában. Az ott üdülő gyerekekkel egész nap a kézenállást gyakoroltuk a vízben, minigolfoztunk vagy a zsiráfos ugrálóvárban játszottunk. Esténként pedig várt ránk a Palace Dance Club kerthelyiségében üzemelő játszótér és az élőzenés gyerekdisco. Nyaranta azóta is szeretek végigsétálni ezeken a – mára nagyon megváltozott – helyszíneken, és közben a 20 évvel ezelőtti slágerekből álló playlistemet hallgatom olyan kincsekkel, mint a Modjo Lady vagy a Dario G Sunchyme című száma.

Évi

A családom a telet választotta egy hosszabb utazásra; akkor Balatonalmádiban élő rokonainknál töltöttük a karácsony és újév közötti időszakot. Kimaradtam a strandolós, napozós balatoni kalandokból, helyette viszont rengeteg hóemberépítős, szánkózós élményben volt részem. Vannak ugyan fotóim arról, hogy kisiskolásként nyáron hattyút etetek a Balatonnál, az első nyaralás emléke mégis tinikoromból származik, amikor a testvéreimmel hármasban először utazhattunk a tóhoz vonattal, szülői felügyelet nélkül.

Cinti

A legjobb balatoni élményeim az aligai baráti nyaralásokhoz köthetők, egy 10 fős társasággal ugyanis egészen kamaszkorunk óta, kb. 15 éve minden évben lemegyünk legalább néhány napra. Ilyenkor együtt főzünk, grillezünk, bográcsozunk, beer pongozunk, sokat nevetünk, beszélgetünk, társasozunk a teraszon, miközben valaki mindig összeveszik valakivel azon, hogy kinek a zenéje szóljon a hangfalból. Napközben strandolunk, de éjszakai fürdőzésre is volt már példa. Ami után persze ki is zavartak minket a strandról.

Dolli

Mikor megtudtam, hogy egy külön rovatot szentelünk a balatoni élményeinknek, rögtön a Balatonfüreden tartott csapatépítőink ugrottak be. A Funzine-csapat minden szeptemberben beveszi a Füredi Kempinget, ahol tábortüzet rakunk, paprikás krumplit főzünk bográcsban, csapatkohéziót erősítő játékokat játszunk – tavaly például paraszt Activityt, amit Cintivel meg is nyertünk, bár ezzel néhányan biztosan vitatkoznának –, és csupa olyan tevékenységet folytatunk, amit a csapatépítőkön szokás (értsd: folyik a bor).

Filkó

Szinte már az egész Balatont körbehakniztam a sárga, kacsás csónakommal. Csobbantam már Fonyódon, kilátóztam Földváron, kompoztam Szántódon, buliztam Bogláron. Biciklivel utaztam Szigligetre, csajozni járok Lellére. Lángosoztam Örvényesen, Györökön egy öblöt leltem. A Káli medencében kolbászoltam, a Liliomkertben meg kolbászt toltam. A panoráma Csopakon a legszebb, ,,Almádiban hattyút kergetett egy eb”. Borfeszteztem Füreden, művelődtem Keszthelyen. Zánkán autós találkozón voltam majd tihanyi levendulát szimatoltam. Szárszón vizibicikliztem, Siófokon piknikeztem. Kirándultam Pécselyen, de még mindig Vászoly a kedvencem.

Emlékszel Brillre, a CEWE kiskutyájára? Nagyon okos és találékony, hiszen ügyesen rendelt egy CEWE FOTÓKÖNYV Pure-t magának a gazdija telefonján. Nem hiszed? Nézd meg magadnak!

A CEWE FOTÓKÖNYV Pure-t az egyszerűsége és gyorsasága miatt szeretik az emberek. Minden kedves pillanatunk ott csücsül a telefonunkban fényképek formájában, így mi sem egyszerűbb, mint egy applikációval Fotókönyvbe rendezni azt, akár a buszon ülve is.

Hogyan tovább?

Az app ingyenesen letölthető az App Store-ból és Google Playről. Miután beléptünk, a menüben láthatjuk a Pure projektjeinket (itt fognak megjelenni az általunk tervezett Fotókönyvek), az árlistát, egy ügyfélszolgálati elérhetőséget arra az esetre, ha elakadnánk, és további CEWE Fotókönyv lehetőségeket, ha nagyobb projektben gondolkozunk. Azonban, ha gyorsan és egyszerűen szeretnénk összegyűjteni a tegnapi buli legnagyobb élményeit, vagy valami személyes ajándékot keríteni az évfordulóra, ami idén is kiment a fejünkből, akkor a CEWE FOTÓKÖNYV Pure a legjobb választás.

Első lépésként ki kell választanunk azt a 22 képet, amit bele szeretnénk rakni a Fotókönyvünkbe. Ezután eldönthetjük, hogy fekete vagy fehér legyen a könyvünk, illetve, hogy széles vagy négyzet alakú megjelenítésben jelenjenek meg az emlékeink. Színenként összesen 7 variációs lehetőségünk van. Ezután tudjuk szerkeszteni a képek méreteit, sorrendjét és a feliratokat. Mindez összesen kb. 10 percet vesz igénybe. Már nincs is más hátra, minthogy 5-6 munkanap után átvegyük a díszdobozos CEWE FOTÓKÖNYV Pure-t. Ennél kényelmesebb már nem is lehetne, ugye?

A nagyapám 80%-os látássérült. Ez annyit tesz, hogy képes érzékelni a fényt és a kontúrvonalakat, de az arcunk részleteit nem tudja felismerni. Amikor ránk néz, egy homályos képet lát ugyan, de vonásainkat, mosolyunkat és a szemünk ragyogását már képtelen észlelni. Ha nem tudnám róla mindezt, még csak nem is sejteném, hiszen meglehetősen magabiztosan jár-kel a világban. A harmincas éveiben kezdett el rohamosan romlani a látása, s egy ritka genetikus betegség miatt biztosra vették az orvosok, hogy egy nap teljesen megvakul majd. Hogy pontosan mikor, nem tudták megmondani, a végkimenetelt illetően azonban egyértelműen nyilatkoztak. Hogy őszinte legyek, egészen máig, alig gondoltam bele a helyzetébe, hiszen számomra mindig összeszedettnek és határozottnak tűnik. Amikor azonban a Láthatatlan Kiállítás végére érve megpillantottam a reményt sugárzó vékonyka fénycsíkot az ajtó alatt, rögtön a hetvenkét éves nagyapámra gondoltam: számára nincs ott a csodás küszöb, melyet átlépve visszatalálhatna a fénybe.

Ez a kiállítás nem csupán különleges élmény, hanem egy igazán meghatározó tapasztalat, ami hosszú évekig velem marad majd. Az első kedves segítőnk a Braille-írás rejtelmeibe próbált bevezetni minket: higgyétek el, egyáltalán nem könnyű metodika, még a keresztnevem begépelése is meglehetősen bonyolult feladatnak tűnt. Ezután beléptünk a sötétség birodalmába, ahol egy barátságos hang kísért minket az úton. Magunk mögött hagytuk komfortzónánkat és a világot, ahogy addig ismertük, s valami egészen váratlan, meglepő, s olykor félelmetes élményben volt részünk. Belegondoltál már valaha abba, hogy a vak emberek semmit sem látnak? Abszurdnak tűnik, tudom, de még ha meg is próbálnánk, nem tudjuk elképzelni, hogy valójában mit is jelent ez. Néhány perc alatt a legegyszerűbb tárgyak is akadállyá váltak: egy kilincs, egy kicsi konyhai szekrény vagy szék. Pár lépcsőfok, majd egy hídon való átkelés félelmetesebbnek tűnt, mint bármi, amit eddigi életem során megtapasztaltam. Nem a cselekvés maga, hanem a bizonytalanság: fogalmad sincs, mivel találod magad szemben. Kísérőnk huszonhat évesen vakult meg. Két kérdés volt a fejemben, amit mindenképp szerettem volna feltenni. Először is mindig foglalkoztatott, hogy vajon melyik rosszabb: vakon születni, vagy később elveszíteni a látásod. A türelmes válasz így hangzott:

„Akkor egyből visszakérdeznék! Szerinted melyik rosszabb: ha beleszületsz valamibe vagy ha belekényszerítenek? Engem belekényszerített a betegségem ebbe az állapotba, de tudom, milyen volt előtte. Ez a legmegrázóbb az egészben.”

Megjegyeztem, hogy milyen szívesen megpróbálnék zongorázni a sötétben anélkül, hogy látnám a billentyűket. Erre a kedves hang maga felé invitált, majd kézen fogott és a hangszerhez vezetett. Korábban úgy gondoltam, hogy az átlagnál jobb a hallásom, mégis hosszú percekbe telt, míg megtaláltam a keresett hangot. „Ray Charles nem volt semmi” – gondoltam. Valami földöntúli, ahogy zenélt! Miután végigbotorkáltunk a nappalin, kilyukadtunk egy másik térre, mely úgy hangzott, mintha egy utca lett volna. Miközben szépen lassan haladtunk a zöldséges stand felé, több tárgyba is beleütköztem: bicikli és egy halom zöldség, amit természetesen tapintás által kellett felismernünk. Rendkívül érdekes tapasztalat az érzékszervek transzformációja: a szem a körülöttünk lévő információ nagyjából 80%-os befogadásáért felelős. Amint kikapcsoljuk a látásunkat, a hallás, a szaglás és a tapintás igyekszik pótolni a kiesett csatorna hiányát. Az agy egyszerre sokkal jobban összpontosít a többi érzékelési módra, mi pedig megpróbálunk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Az utcafront után az erdő következett. Miután óvatosan átlépdeltünk egy hídon, betértünk egy kis faházba, ahol végigtapintva a csempét a falon és az edényeket a kis konyhában, egy pad simogató biztonságában pihentünk meg. Túránk utolsó helyszíne a bár volt, ahol próbáltunk apróval fizetni rendelésünkért, a pénzérmék tanulmányozása azonban szintén kihívásnak bizonyult. Feltehettem második kérdésemet is: mégis hogyan lehet egy ilyen tragédiát ép ésszel átvészelni?

„Természetesen nem volt könnyű. Huszonhat évesen teljesen más életet képzeltem el magamnak. Összetörtem. Aztán találkoztam egy professzorral, aki azt mondta nekem, hogy a vakság nem kifogás, csak egy állapot. Ez a mondat áramütésként hatott rám, azóta is erre gondolok a nehéz időkben. Vak vagyok, de nem világtalan. Van világom, van életem. Közel tíz éve boldog párkapcsolatban élek, egyszer családot is szeretnék. Igen, minden nap kihívásokkal kell szembenéznem, az olyan egyszerű dolgok, mint a vásárlás is nehézséget jelenthetnek. De én is élem az életem.”

Ha valaha rossz napod van, vagy épp az önsajnáltatás édes illúziójába menekülnél, akkor egy ilyen pillanat felér egy ébresztő, jóságos atyai pofonnal. Ott ültem fáradtan és ijedten a teljes feketeségben, s hogy mit tanultam? Az emberség a legnagyobb sötétségben ragyog igazán.

Mező Dóra

Minden vizuális segítség nélkül teheted próbára érzékszerveid: a Láthatatlan Vacsorán magad is meg fogsz lepődni azon a tényen, hogy szaglásod és ízlelésed valójában mennyire fejlett, látás nélkül mennyire kiteljesednek az illatok és az ízek. A Láthatatlan Vacsora nagy sikernek örvend. A program rendszerint maximális kapacitással indul péntekenként. A vacsora egy kis ráhangolódással, azaz magával a Láthatatlan Túrával kezdődik, ahol teljes sötétségben barangolhatunk egy lakásban, utcán és egyéb helyszíneken, míg az utolsó helyszínre érkezve vezetőnk helyet kínál a vendégeknek az előre megterített asztaloknál.

Ismerős az asztaltársaság, hiszen velük együtt mehettünk végig a kiállításon, ismerős az asztalon a teríték, de semmi sem látható. Minden csupán tapintható, hallható, ízlelhető. Vezetőnk egyszeriben átváltozik pincérré és meglepően komfortosan szolgálja fel a csoport által előzően kiválasztott ételeket. A sötétben teljesen átértékelődik az étkezésről alkotott fogalmunk: az ízlelést és az élményt nem rontja a szemünk által befogott valóság. Képzeld el, hogy nem torzítja az élményt a látásunknak köszönhető azonnali ítéletalkotás a másikról – itt tényleg csak az van, ami számít: ízek, illatok, a felfedezés öröme!