Idén sem hagyhattuk ki a fesztivált, ahol a bikini-bankkártya bűvkörében zajló szertelen szórakozást a napnyugta-napkelte foglalja keretbe; ahol az idő fogalma elég elasztikus, így a négy nap akár egy hétig is tart; ahol az edzőtermekben összeizzadt munka végre igazán megtérül; ahol a napszemüveg nem kerül a polcra sötétedés után (sőt); ahol a basszust nagykanállal tömjük magunkba, míg meg nem fekszi a gyomrunk. Lányok, fiúk, a Balaton Sound 2012-ben is nagyon adta.

Fesztivál ’gold’

Az idén hatodszorra megrendezett feszt mintha évről évre egyre magasabb színvonalat produkálna: lassan annyira prémium, hogy a fesztivál ruházat íratlanul is már-már a ’smart casual’ keretei közé szorul; hogy a VIP karszalag szinte kevés a ’nagyonfontosak’ és ’kevésbéfontosak’ megkülönböztetésére; hogy lassan úgy érzed, Dél-Kaliforniából beutaztatott fizetett statiszták százai rohangálnak a tömegben szemtelenül rövid sortokban, napolajba pácolva, simára borotvált felsőtesttel. A pár napra rögtönzött plasztik világban a Barbie-k és Ken-ek a parton felhúzott izomerőműben feszesíthetik valótlanra izmaikat, és vízen úszó teraszokon, parti lounge-okban bronzosíthatják bőrüket. Aggodalomra azonban semmi ok, az arány egyelőre teljesen rendben van: földi halandókként, nagyfröccsel a kezünkben is jól érezhetjük magunkat – nagyon is. Feltéve, ha meg tudjuk fizetni a hazai fesztiválviszonylatban legmagasabban jegyzett jegyárakat, kiegészülve az amúgy átlagos, vagy az átlagot picit meghaladó benti árakkal.

Amikor lemegy a nap

Terepszemlére a szombat-vasárnapot néztük ki, így a nagyon lányos leérkezés (lásd: a szálláshely megtalálása és a csomagok számának ideális maximalizálása iránti érzék teljes hiánya, plusz negyven fok-déli tizenkét óra, kevés alvás és egy jó pszichopata), és a még lányosabban a parton eltöltött pár óra után (napolaj-körömlakk-mindenegyéb) bevethettük magunkat a Zamárdi strandján eluralkodó elektronikus zenei káoszba. Szemünket tágra zárva szívtuk magunkba a porral kevert fesztiválhangulatot: mértéktelen jókedv, koncertek, DJ-k, napnyugtás-napfelkeltés parton üldögélés, borfalu, óriás meleg szendvics, lelkizés ismeretlenekkel, vihar elől menekülés, vizes póló-sáros cipők, féktelen tombolás, sorban összemosolygás, önkívület-sikoltozás, szemmeresztés-nyálcsorgatás, felpörgés és ellazulás… Akik pedig mindehhez jó „háttérzenét” szolgáltattak?

Tinie Tempah melegítette be merevre napozott izmainkat – srácok, a Till I’m Gone (Youtube) nézettsége nem véletlenül majd’ 30 milliós, higgyétek el…  Tinie előzékenyen résnyire nyitotta az ajtót előttünk, hogy a stílusos luxus csillogásába betekinthessünk – mindezt szerényen, közvetlenül, energikusan.

Nem tudom, hogy kerülhettem el eddig minden évben a szinte már haza járó sztár DJ-t, mindenesetre én még nemhogy nem untam, de kifejezetten eksztatikus élmény volt számomra, mikor az Aaron egyszerűen megfogalmazott ritmusai megszólaltak. Paul Kalkbrenner mindenféle erőszakosságtól mentes, könnyed, letisztult, ’a kevesebb több’ elvét követő zenéje frissítő, gyümölcsös koktél volt a Balaton partján!

Összességében a legnagyobb ellazulást a deep house mesterei: az olasz Tale of Us osztották ki számomra; a fesztivál legkisebb királylányának a 4/4-es ütem magyar Lady Waks-ét, a csupa báj Ludmillát választottam; Armin van Buuren lakossági szórakoztatásból vitathatatlan csillagos ötössel ülhetett vissza a helyére, Example-t pedig – ha nem is felejthetetlen fellépése miatt –, de szerethető karakterének köszönhetően biztosan szívesen látjuk legközelebb is.

Elmászott arcok, sípoló fülek, begyulladt izmok – én ott leszek jövőre is.

Szilvia Ligeti