Egy pár évvel ezelőtti majdnem kiutazás és hosszas tervezgetés után végül idén januárban a barátommal utaztam el Londonba, ahol két teljes napot és egy délutánt töltöttünk. Kora délután volt, amikor a Stansted repülőtéren landoltunk, és a kötelező útlevél/személyi igazolvány ellenőrzés után rohantunk az expressz buszok felé, ahonnan körülbelül 50 percet utaztunk a stratfordi buszpályaudvarig. Szerencsére a jegyet pár nappal az indulás előtt meg tudtuk venni (online megváltható akár konkrét időpontra is, és kétórás időintervallumban lehet felhasználni). Egy tavalyi Black Friday ajánlatnak hála négycsillagos szállodában tudtunk jutányos áron szobát foglalni, és mivel a hotel nem volt messze a pályaudvartól, pár perc alatt odasétáltunk.

Első nap

Gyors lepakolás után már indultunk is az egyetlen aznapra tervezett programunkra, a belépőjegymentes British Museumba, amit péntekente meghosszabbított nyitva tartása miatt 20.30-ig lehet látogatni. Mielőtt nyakunkba vettük volna a várost, a tömegközlekedési eszközök használatához feltöltöttük az Oyster-kártyánkat, amit egyáltalán nem bonyolult használni. Ha neked még nincs, a londonpass.com oldalon minden hasznos információt megtalálsz róla! A tömegközlekedéssel egyébként nem volt gondunk, a jelölések egyértelműek és könnyen követhetőek voltak, mindenhová gond nélkül eljutottunk.

De térjünk vissza a múzeumhoz: egyesek szerint legalább egy napba telik az épület bejárása (nyitvatartási idő: itt), hiszen a British Museum alapterülete hatalmas. Nekünk viszont csak néhány óránk volt rá (délután landolt a gép, és majdnem 17.00 óra volt, amikor a múzeumba tudtunk indulni) ezért előre összeírtuk, mely területek érdekelnek minket a legjobban. Az Egyiptom tematikájú termet vettük először célba, azt követően pedig ázsiai országok, majd Athén és az ókori Róma következtek.

Hihetetlen, micsoda gyűjteményt birtokol a múzeum: sok más mellett a tárlat részét képezi Kleopátra múmiája, számos gyönyörű szarkofág, mezopotámiai műkincsek, és Parthenon márványfaragványok is. Kétórás ottlétünk után elégedetten távoztunk, és mielőtt hazaindultunk volna, elsétáltunk a közeli Primarkba, amit több ismerősünk is ajánlott, mert divatcikkektől a kozmetikumokon és ajándéktárgyakon át sok mindent baráti áron lehet ott kapni. Itt jegyezném meg, hogy rengeteg helyen árulnak Harry Potterrel kapcsolatos dolgokat, legyen az toll, póló, vagy hátizsák, a filmsorozatnak pedig még Camden Town egyik épülete is emléket állít.

Második nap

A második napra tipikus városnéző programot terveztünk, mert Londonban bőven akad must-see nevezetesség. Sajnos a listánk első eleme, a Big Ben ottlétünkkor még felújítás alatt állt, ezért az óralapján kívül semmit nem láttunk belőle az állványok és takaróelemek miatt. Szerencsére a főbb látnivalók aránylag közel vannak egymáshoz, így nem telt sok időbe egyiktől a másikig eljutni.

A részben szintén állványok által eltakart Houses of Parliament és a Temze másik partján felállított London Eye lefotózása után a Westminster Abbey-hez (itt házasodott össze Vilmos herceg és Katalin hercegné) sétáltunk, és terv szerint az ugyanazon a telken fellelhető, apró St. Margaret templomot is megnéztük volna, de guess what? Éppen felújítás alatt állt! Mielőtt továbbindultunk, pár fotó erejéig útba ejtettünk egy közeli piros telefonfülkét, hátterében az apátsággal (ha ilyen fotód nincs, akkor nem is jártál Londonban), majd visszasétáltunk a tube-hoz, ahonnan a London Bridge-ig utaztunk.

A felszínre érve elénk tárult a sokszínű London: modern felhőkarcolók és történelmi nevezetességek, mint például a Tower, remekül megfértek egymás mellett, és az igazat megvallva nekünk az utóbbiak tetszettek a jobban. A Towerrel átellenben lévő oldalon sétáltunk közelebb a híres Tower Bridge-hez, ahol rengeteg étterembe, kávézóba botlik az ember, és természetesen be is ülhet a csodás panorámát élvezve, ha nem bánja a turisták pénztárcájára szabott árakat. Mi inkább úgy döntöttünk, jobban szétnézünk, és végül a Tower Bridge szárazföldi pillére alatt átsétálva remek kis helyre bukkantunk, ahol fejenként legalább 4-5 fontot spóroltunk meg a fish&chipsen. Az Anchor Tap nevű, kívül-belül hangulatos pub felső emeletén nagyon jót ettünk-ittunk, ráadásul olyan kedves kiszolgálásban részesültünk, ami ritkaságszámba megy.

Mielőtt sötétedni kezdett, ellátogattunk még a pezsgő Camden Townba, ahol a punkok kedvelt beülős helyét is megnéztük. Persze szigorúan kívülről, mert amit viseltünk, az az ottani dress code-nak biztosan nem felelt volna meg. A piacáról híres városrész függetlenül attól tele volt emberekkel, hogy minimálisra csökkent a természetes fény az utcán. Nem véletlenül, hiszen Camden Town hangulata leírhatatlan. Kis üzlethelyiségeiben szuvenírek, olcsó márkás ruhák és táskák hada vonzza a vásárlókat, viszont színes, díszes épületei között annak is megéri sétálgatni, aki nem akarja költeni a pénzét. Mi sem bántuk meg, hogy körbejártuk, mert a tömegtől kicsit távolabb hangulatos ételudvarra bukkantunk, amelyet a londoni csatornahálózat fölé épült hidacska és csónakok tettek még izgalmasabbá.

Pár fonttal szegényebben, de hűtőmágnesekkel gazdagodva indultunk vissza a szállásukra, aminek a közelében több szupermarket, például Lidl és Sainsbury’s is volt, és mindkettő majdnem 100%-ban önkiszolgáló kasszákkal üzemelt. A reggelinek és vacsorának valót ezeken a helyeken szereztük be, helyi édességekkel, pár üveg ciderrel és angol sörökkel együtt. London meglehetősen drága hely, de ezzel a megoldással kicsit kímélni tudtuk a számlaegyenlegünket. Az ottani emberekkel egyébként érdekes tapasztalataink voltak. Sörvásárlásnál például, amikor leolvastuk a kódot a kasszánál, egy eladó sétált hozzánk, és azzal viccelődött, elkérje-e az igazolványunkat (mindketten 30 fölött vagyunk), míg egy másik szupermarketben egy csücsörítő férfi azt kérdezte tőlünk, nem visel-e túl sok szájfényt…

Harmadik nap

Nem vertük el az összes fontunkat, így harmadik, és egyben utolsó, teljes napunkon a Baker Street és a Sherlock Holmes Museum (15 font /fő) meglátogatása még belefért a költségvetésünkbe. Szerencsére hét ágra sütött a nap, ezért a távolabbi Notting Hillbe indultunk először. Az ottani gyönyörű házakról sugárzik a tisztaság, szín szerint az egyszerű fehér és világoskék mellett méregzöld és citromsárga, vagy akár rózsaszínűre és pirosra festett épületeket is találni. A fotózkodó turisták közé beállva versenyeztünk a legjobb spotért, sétáltunk kicsit a környéken, aztán mentünk is tovább Mr. Holmes fiktív otthonába.

A Baker Streeti múzeum előtt hosszú sor kígyózott, körülbelül 20-25 percbe telt, mire bejutottunk. Fontos: a múzeum melletti ajándékboltban jegyet kell venni, mielőtt beállnánk a sorba! A többszintes épületben viaszbábuk (például a történetekben Holmes nemeziseként hírhedtté vált Moriartyé) és korhűen berendezett szobák vártak, és miután a tárlatvezető pár mondattal üdvözölte a csoportot, a saját tempónkban mehettünk, amerre akartunk. Az ott töltött idő nem sokkal lehetett több háromnegyed óránál, és bár fényképezkedés szempontjából szórakoztató program volt, egy igazi Sherlock-rajongó valószínűleg azt mondaná, ennél valamivel többre számított. Internetes visszajelzések alapján sokan odáig vannak érte, szóval lehet, hogy csak minket nem nyűgözött annyira le. Az ajándékboltban még szétnéztünk utána, de a túlárazott kalapok és pipák helyett csak egy doboz gyufát és egy kulcstartót vettünk. A múzeumról többet megtudhatsz itt.

Még világos volt, amikor elhagytuk a Baker Streetet. Mielőtt a Buckingham Palotához induló double decker buszra szálltunk volna, elmentünk a Craven Roadra, ahol az olasz képregényhős Dylan Dognak állítanak emléket. Van az utcában egy kávézó, amit a szikár karakterről neveztek el, odaérkezésünkkor viszont éppen zártak, ezért csak kívülről tudtuk megnézni.

Egyébként nem ez az egyetlen tétel a „majd legközelebb” listánkon, amit már elkezdtünk írni arra az esetre, ha újra Londonban járnánk. Kimaradt az Abbey Road (ahol a Beatles egyik ikonikus fotója készült), Neal’s Yard (nagyon hangulatos és színes hely), Whitechapel (Hasfelmetsző Jack révén vált híressé), a St. Paul’s Cathedral (talán az egyetlen klasszikus nevezetesség, ami lemaradt a listánkról), és a Hard Rock Cafe-ba sem mentünk el pólót venni. Nem maradt idő Madame Tusseuds panoptikumára, a Harry Potter múzeumra (rajongóknak kötelező a King’s Cross állomásnál fellelhető ajándékbolt és a közvetlenül mellette található 9 ¾ vágány is), és a Natural History Museumra sem. Nincs mit tenni, vissza kell menni!

Elmesélnéd, hogyan kerültél Angliába?

A Szegedi Tudományegyetemen tanultam anglisztika szakon, amelynek a befejezésével egyidőben volt lehetőségem egy ösztöndíjprogram keretében elkezdeni az idegenforgalmi szakmenedzser képzést. Az első évet az egyetem cambridge-i testvérintézményében lehetett eltölteni. A Cambridge Regional College-be jártunk többedmagammal, és mellette mindannyian részmunkaidős munkát vállaltunk. Sajnos az angliai intézmény által ajánlott képzés nem az volt, amire számítottunk. Pár hónap után úgy döntöttünk, nem folytatjuk ott a tanulmányainkat, inkább a munkára és az angliai kultúra megismerésére fókuszálunk. A tapasztalatot úgy is nagyon hasznosnak tartom, hogy kezdetben nem volt egyszerű dolgunk.

Milyen emlékeid vannak az első pár hónapról?

Számomra az első emlékek kevésbe pozitívak. Megérkeztem egy új országba, ahol más a kultúra, a szokások, a jól megszokott életem hirtelen megváltozott. Minden új volt, elvesztettem a biztonsági hálómat, magamra voltam utalva. Munkát kellett keresnem és megtalálnom a helyem. Hiába beszéltem felsőfokon angolul, azért került az utamba jó pár nyelvi buktató. És termesztésen állandó honvágyam volt, úgyhogy összességében azt mondanám, a kezdeti időszak egyértelműen nehéz volt.

Milyen elintéznivalók vártak, mielőtt munkát tudtál vállalni?

Az Egyesült Királyságban a munkába lépeshez úgynevezett National Insurance számot kell igényelni, úgyhogy ez volt az első, amit elintéztem. Emellett bankszámlát kellett nyitnom és telefonos előfizetési szerződést is kötöttem.

Mennyire tartod élhető országnak Angliát?

Korábban a lakás-/házbérlés költsége a magyarországi bérleti díjak többszöröse volt itt, viszont az elmúlt években otthon is nagyon megemelkedtek a bérleti díjak, úgyhogy a kettő közötti gap jelentősen csökkent. A nagyvárosokban természetesen mindig drágábban lehet bérelni. Ha valaki nem bánja az ingázást, a városok vonzáskörzetében található kisebb településeken jóval olcsóbban megúszhatja a lakhatást. A megélhetési feltételeket én itt sokkal jobbnak találom az otthoniaknál. A fizetések jóval magasabbak, és gyakran azt veszem észre, hogy Angliában olcsóbban tudok bizonyos dolgokhoz jutni, legyen az élelmiszer, ruházat, vagy például repülőjegy.

Mi volt az első munkád, és mivel foglalkozol most?

A legelső munkám egy bárban volt Cambridge-ben, ahol felszolgálóként dolgoztam. Bár rengeteget tanultam, mint például azt, hogyan lehet különböző mintával ellátott lattékat vagy koktélokat készíteni, de a munkából való kései hazajárás miatt 8 hónap múlva váltottam. Azóta több munkám volt, jelenleg Assistant Education Contracts Managerként dolgozom egy nagy nemzetközi cégnél, és dél-afrikai, valamint indiai-óceáni ügyfelekkel dolgozom elsősorban.

Hogyan élik meg az ott dolgozó magyarok a Brexit körüli helyzetet?

A helyzetről itt is mindenki azt gondolja, hogy kaotikus. Eleinte naponta követtem a fejleményeket, de manapság már igyekszem tudatosan nem figyelni a híreket, mert minden nappal egyre csak bonyolódik a helyzet. Engem, mint valószínűleg a legtöbb itt élő EU-s állampolgárt, leginkább a Brexit utáni jogaim érdekelnek. 2019 elején bevezettek az úgynevezett Settled Statust, amire minden Angliában elő EU-s állampolgárnak jelentkeznie kell. Viszont megnőtt az állampolgárságra jelentkezők száma is, ami egy sokkal komplexebb és hosszabb folyamat.

Mit szeretsz legjobban Angliában, és mit a legkevésbé?

A férjemmel és a barátaimmal együtt töltött idő mellett a legjobb dolog Angliában, hogy sok mindenbe belekezdhet az ember, és rengeteg az újdonság, az innovatív dolog. Azt egyszerű megválaszolni, hogy mit szeretek a legkevésbé: az időjárást! Rengeteg dolog hiányzik Magyarországról, hosszú a lista. Hogy egy párat említsek a családomon, barátaimon és a vizslámon kívül: anyukám főztje, a péksütemények, a nyári forróság, a lángos, a túró, a szökőkutak, a Mikulás ünneplése, és a téli hóesés, ami otthon menetrendszerűen évente megérkezik.

Foxwell körülbelül két és fél éve regisztrálta fiókját, amire akkor kihívásként tekintett. Mivel korábban különféle márkáknak adott gyakorlati tanácsot online marketing területen, kíváncsi volt, erős alap nélkül is megállják-e a helyüket az ötletei. Ennyi idő távlatából elmondhatjuk, sikert hozott számára az egyedi elképzelés, amit hatalmas rajongótábora jelez. Ízelítőül nézd meg velünk Bella Foxwell néhány fotóját!

Forrás: Bella Foxwell – The Doors of London (Instagram)

1945: elcsendesedtek az európai hadszínterek, a bombatámadásoktól megrogyott Londonra is nehéz csend borul. Nathaniel még csak még 14 éves, nem sokat fogott fel abból, ami körülötte történt, és az sem tudatosul benne jobban, ami a háború után történik vele. Apja Szingapúrban kapott állást, ahová Nathaniel anyja is követi a férjét, de fiukat és Rachel nevű lányukat otthon hagyják, és egyik barátjuk gondjaira bízzák. A férfit a testvérpár csak Molylepkeként emlegetik, a különleges személy cseppet sem hétköznapibb barátját pedig, aki gyakran megfordul náluk és a gyerekek életének meghatározó szereplője lesz, Fürgének nevezik el.

A szülők nélkül maradt testvérpár a maguk módján próbálják meg feldolgozni, hogy magukra hagyták őket, ám amikor Rachel megtalálja anyjuk összepakolt bőröndjét a pincében, hirtelen minden ismét feje tetejére áll. Kiderül, hogy nemcsak az anyjuk előttük becsomagolt bőröndje nem érkezett meg Szingapúrba, a nő sem járt sosem a távoli országban.

Anyjuk, ez a rejtélyes idegen, a hírszerzésnél dolgozott a második világháborúban, ahol bátor és dicső tetteivel rengeteg ellenséget szerzett magának, ezért kellett a háború vége után elmenekülnie. Noha tettével a gyermekeit akarta védeni, ők nyilvánvalóan nem egy fájdalommal meghozott, önfeláldozó cselekedetnek élik meg anyjuk tettét, hanem árulásnak.

Nathanielnek nemcsak azt kell feldolgoznia, hogy szülei elhagyták őt a testvérét, hanem azt is, hogy hamis indokkal fordítottak nekik hátat. Amennyire bizonytalan Nathaniel jövőképe, legalább akkora balladai homály fedi múltját is, hiszen anyja és apja megannyi kérdőjelet hagytak maguk után, a válaszokat keresésére pedig csak felnőttkorában nyílik lehetősége.

Mindeközben megpróbálja jól érezni magát, barátokat és barátnőt szerez, és felvigyázójuk, Molylepke barátjának, Fürgének szorgos bajtársává válik, akinek a különböző kétes ügyeibe is bevonódik.

Elvileg a háború fényeiről szólna a könyv, amit a lapokon olvashatunk annak mégis sokkal több köze van a sötétségből táplálkozó homályhoz. És nem is magáról a háborúról, hanem annak utószeléről értekezik a szerző, akinek a történetéből kiderül, hogy a nagy tetteknek komoly következményei vannak.

Így válik a háború idején bátor hírszerzőként dolgozó, hősnek titulált nőből egy kegyvesztett anya, dörzsölt és bátor kollégájából pedig ez hétköznapi svindler.

Ami pedig a legnagyobb szükség idején fénynek tűnik, a boldognak nem nevezhető békeidőben lehet, hogy maga a sötétség.

A kis idegen a második világháború utáni Angliában játszódik. A történetet, mintha csak egy klasszikus krimiről lenne szó, egyes szám első személyben dr. Faraday meséli el, akit egy vidéki kúria megbetegedett szolgálólányához hívnak.

Az orvosban nosztalgikus, ám keserédes érzéseket kelt életre az egykoron impozáns ház, ahol pár évtizeddel ezelőtt még Faraday édesanyja is dolgozott. Gyerekkori emlékeimben még élettel nyüzsgő, vidám házként élt az Ayres család birtoka, mely a második világháború után teljesen összeroppant.

Hiába, változóban van a világ: Anglia megsínylette a háborút, munkáskormánya van, aki a hétköznapi emberek, kétkezi munkások érdekeit nézi, az olyan nagy múlttal rendelkező, ősi családok, mint az Ayresék pedig lassan de biztosan a múzeumok polcára kerülnek. A pénz már nem a földben, hanem az iparban van, a birtokokat fölaprózzák, a kastélyokat szállóvá alakítják, a nemesi családok pedig vagy alkalmazkodnak az új világhoz, vagy az enyészet martalékává válnak megkopott otthonukban.

Dr. Faraday egyből rájön, hogy az Ayres család egyetlen bentlakó alkalmazottjának semmi baja, inkább csak menekülni szeretne a kísérteties hangulatú házból. Az orvos azonban nem távozik feladat nélkül, ugyanis fejébe veszi, hogy meggyógyítja a ház urának, Rodnak a lábát, aki a második világháborúban szerzett sebesülései miatt csak nagy fájdalmak árán tud közlekedni.

Roderick vállát nyomja a súly, hogy megmentse a birtokot, melyben a szintén egyedülálló húgával és idős anyjukkal lakik. Helyzete nem egyszerű, ugyanis nemcsak a kor és a munkáskormány dolgozik Rod ellen, de maga a ház is, ahol rengeteg megmagyarázhatatlan esemény történik…

A könyv elején az írónő könnyedén megteremti azt a bájosan szomorú hangulatot, mely a könyv egészére jellemző , s míg a cselekményt szép lassan építi fel, a könyv közepéig, onnantól kezdve kissé ellaposodik a történet, a feszültség alábbhagy és a könyv műfaja is megváltozik: horrorról szerelmes regénnyé alakul.

Ez a könyv legnagyobb hibája is: mintha nem tudta volna eldönteni Waters, hogy egy King-fél horrorsztorit akar-e írni, vagy inkább egy szenvedélyes és kusza szerelmi történetet, mint amilyen az Üvöltő szelek is.  Az biztos, hogy a könyv végén már nincs semmi félelmetes jelenségekből, annál több van azonban a melankolikus, letargikus szerelemből.

A könyvvel kapcsolatos legnagyobb bosszúságunk mégis az, hogy a hazai mozik minden magyarázat nélkül levették a műsorokról a filmet, még a premier előtt, pedig a filmváltozat előzetese alapján a rendezőnek nagyszerűen sikerült megragadni a könyv hangulatát.

Ha egy vérbő horrorsztorit akarsz olvasni, csalódni fogsz. Ha egy romantikus női regényt, akkor is. Ha azonban kedveled a műfajok között elhelyezkedő olvasmányokat, szereted a félelmes, ugyanakkor drámai könyveket is, A kis idegennél jobb könyvet nem is választhatnál.

Bár az előzetesből egy kissé vicces, már-már romantikus történetnek tűnik a Viktória királynő és Abdul, mely az angol királynő és egy indiai alattvalója történetét mutatja be, ennél egy komolyabb, mélyebb mondanivalójú filmmel van dolgunk.

A történetben Abdult (Ali Fazal) azért küldik Indiából Angliába, hogy átadjon India császárnőjének, vagyis az angol királynőnek, Viktóriának (Judi Dench) egy kitüntetést. A férfi, aki hatalmas megtiszteltetésként fogja fel, hogy Angliába utazhat, persze csetlik-botlik az idegen környezetben, s noha lényegében csak egy dolgot kötnek a lelkére (de azt nagyon): ne nézzen a királynő szemébe, ő még ezt sem tudja teljesíteni. Amikor selyempárnán átnyújtja Viktóriának az aprócska kitüntetést a királynő szemébe néz – amin minden jelenlévő felháborodik, kivéve az uralkodónőt.

Abdul udvaridegen, minden etikettet mellőző viselkedése szemet szúr Viktóriának, akit ez a „friss szellemiség” cseppet sem bosszant, sőt. Nagyon is tetszik neki.

Mielőtt azonban azt hinnéd, hogy a történelem egyik legprűdebb, leggátlásosabb érájának nevet adó királynő erkölcsileg megkérdőjelezhetően viselkedett volna, nem árt leszögezni, hogy a film egy (nagy) része mindössze fikció. (De erre legalább már elején figyelmezted egy felirat.)

Ami tényként állítható, az az, hogy Viktória királynő a 2. leghosszabb ideig uralkodó angol koronás fő (mert ugye nemrégiben II. Erzsébet megelőzte). Az uralkodónő az angol történelem egyik leghíresebb uralkodója, Európa nagyanyjának is szokták hívni, ami nem csoda, tekintve, hogy 9 gyermeke és 34 unokája volt, akik sorra beházasodtak Európa királyi családjaiba. A királynőről elneveztek egy vízesést, egy süteményt és még egy korszakot is.

Több évtizednyi uralkodásának legnagyobb törését szeretett férje, Albert 1861-ben bekövetkezett halála okozta. Tovább mélyítette az uralkodó gyászát, hogy ugyanebben évben halt meg az édesanyja is. Innentől kezdve Viktória visszavonult a nyilvánosságtól, és egy kissé pökhendi, morcos, kevésbé szerethető uralkodóvá vált.

A filmben szereplő Abdul Karim egy valóban létező személy volt, aki 24 évesen érkezett Angliába és bámulatos karriert futott be. Emlékeit naplójában örökítette meg, melyet pár éve felfedeztek, majd végül a BBC forgatókönyvíróinak az asztalán kötött ki. Hogy mennyire volt szoros és bensőséges Viktória és Abdul kapcsolata, már sosem derül ki…

De nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy egy minden tabut ledöntő, közeli ábrázolást láthatunk Viktória királynőről, aki mérhetetlenül unja a ceremóniákat, hivatalos teendőit, undorodik a számító és haszonleső személyzetétől és politikusaitól, és mindenekelőtt a mogorva és halálát váró fiától, Edwardtól. Ja, és székrekedéssel küzd.

Az emberi Viktória királynő ábrázoláson túl a film mély és bonyolult érzéseket, egy különleges szituációt ábrázol, melyben

a különböző generációk, nemek, társadalmi osztályok és kultúrák ütköznek egymással.

A Viktória királynő és Abdul közötti különleges kapcsolat azt próbálja megmutatni, hogy igenis létezik önzetlen, tisztelettel teli szeretet, amikor a fenti kategóriák nemcsak, hogy nem számítanak, de egész egyszerűen nem is értelmezhetőek. Merthogy a lényeg nem erről szól. Hanem arról, hogy mindenkiben ott rejlik az érték, és mindenkitől tanulhatunk valamit.

Mint írtam, nem egy buta romantikus filmről van szó, hanem egy eléggé valóságszagú, éppen ezért kicsit szomorú és lehangoló történetről, ahol nem számíthatunk happy endre. (Olyan formában, ahogy Hollywoodtól megszokhattuk legalábbis biztosan nem.)

De talán nem is érdemes befejezésről beszélnünk, főleg, ha olyan érzéseket értelmezünk, melyek, úgy tűnnek, az örökkévalóságnak szólnak.

A chocoMe a 2005-től minden évben megrendezett londoni Academy of Chocolate Awards-on zsebelhette be a díjakat, összesen hetet: egy arany,- négy ezüst- és két bronzéremmel térhett haza a csokigyár képviselete.

A csokigyár kézműves kiváló belga csokoládéit több mint 80 különlegességgel díszítik és ízesítik, az olajos magvaktól az ehető virágokig.

Angliában kitüntették többek között a karamellizált makadámdiós és a  bársonyos szőkecsokoládéjukat is, de az étcsokoládéba mártott kandírozott gyümölcsök is osztatlan sikert arattak. A mostani érmekkel együtt összesen 39 kitüntetés szerzett meg a chocoMe.  Mi szívesen végigkóstolnánk az összes finomságukat, a karamellás tejcsokival bevont pekándiótól egészen szicíliai mandulás szőkecsokiig. Elvégre egyszer minden diétát meg kell szegni, nem?

Ismerd meg egy hétvége alatt a vidéki Angliát!

Egy kiruccanás Notthinghambe és Derbybe akár egy hosszú hétvégébe is belefér! Budapestről hetente két alkalommal közlekedik közvetlen járat East Midlandsbe, ahonnan könnyen, akár már 37 perc alatt is elérhetőek a legendás városok. A reptéren érdemes megkeresni a Skylink buszjáratokat, amelyek 20 percenként indulnak Notthinghambe és Derbybe is. Hosszú transzferre nem igen kell számítani, hiszen mindkét város körülbelül 25 km-re helyezkedik el a repülőtértől, de már az oda vezető út alatt is gyönyörködhetünk az angol tájban.

Természetközeli élmények

Ha East Midlands felé vettünk repülőjegyet, akkor ne készüljünk hagyományos városnézésre. Hiszen ki bírná megállni, hogy az urbánus környezetben töltse minden idejét, amikor a környéken terül el a sherwoodi erdő és a legcsodásabb angol vidéki táj. Itt a természet valósággá válik, zöld legelők, lankás dombok, csodás erdők és a szigetország legtisztább levegője. Nem csoda, hogy a térség élen jár a környezettudatosság terén is, nemrég itt tartották a Tiszta Levegő Napját – elsőként Nagy-Britanniában –és Notthinghamben számos elektromos töltőállomást biztosítanak a villanyautósoknak.

A rablófejedelem nyomában!

A csodás vidéki táj bejárásának egyik legjobb módja, ha Notthingham leghíresebb szülöttének, Robin Hoodnak a nyomába eredünk. Így például megnézhetjük a Rufford Abbeyt, mely a tolvajfejedelem búvóhelye volt a sherwoodi erdőben. A közelben található a Forest Country Park Európa legidősebb tölgyeivel, amelyek közül kiemelkedik az ezer éves „Major Oak”, melyről azt tartják, hogy Hood leshelye volt a támadásai előtt. Biztos pont Edwinstowe falucska, amely nem csak az angol vidéki élet ikonikus látványossága, de az itteni templomban mondta ki a boldogító igent Robin és Marian is.

Csodás építmények és a videojáték múzeum!

A 300 ezres lélekszámú Notthingham egyik legimpozánsabb látnivalója az 1800-ban újjáépített vár. A sziklafalon magasodó építmény volt a legenda szerint Robin Hood legnagyobb ellenségének a lakhelye, így nem csoda, hogy a róluk szóló mozifilm kiállítása is helyet kapott az ódon falak között, ahogyan a legendás íjász szobra is. De betérhetünk a videójáték múzeumba is, ahol mindenki szabadon szórakozhat. Semmiképpen se hagyjuk ki az Old Market Square-en a Ferris Wheel óriáskereket, mely nagyon hasonlít a London Eye-ra,  és a Green’s Mill Sneiton csodálatos állapotban lévő szélmalmát se felejtsük el!

Itt a fiataloké a terep!

Notthingham egyetemi város, évente több tízezer diák tanul az itt található felsőoktatási intézményekben, így nem csoda, hogy a szórakozási lehetőségek tárháza végtelen. A középkort idézi Anglia legrégebbi pubja, a Ye Olde Trip To Jerusalem, mely a várhegy lábánál áll, immár 800 éve, és a sör mit sem romlott az elmúlt évszázadokban. Persze a tradicionális pubok mellett ma már számos trendi hely várja a fiatalokat, például a Bar eleven, Jam Cafe, Rough Trade, The Boilermaker, ahol tényleg boilerek között partizhatnak. A városi vezetés számos engedménnyel várja a fiatal utazókat, így például a 19 év alattiak az újonnan bevezetett Robin Hood kártyával kedvezményesen használhatják a tömegközlekedést.

Nézd meg az angol vidék gyöngyszemét, Derbyt!

Mindenki látott már képeket az angol vidékről, de ha élőben szeretnénk a zöld minden árnyalatát megnézni, akkor utazzunk el a közeli városba, Derby-be. Itt semmiképpen se hagyjuk ki a középkori tornyos katedrálisát, vagy a Cahtedral negyedet, ahonnan kitiltották az autókat és szinte megállt az élet a középkorban. A környéken bringatúrák, hihetetlen golfpályák, felfedezésre váró barlangok várják a mozgás szerelmeseit. A történelem kedvelőinek kihagyhatatlan Chatsworth, a Devonshire hercegének otthona és a Bolsover Castle, az angol örökség kiemelkedő példája. Ha pedig shoppingolni támad kedvünk, akkor a közelben található az East Midland’s Designer Outlet, ahol 65 üzlet várja a divatmániásokat.

Stuart Mária 1542, Skóciában született. Már a bölcsőjét körbejárt a halál: apja, V. Jakab hat nappal Mária születése után meghalt. Hogy kivédjék az angol király, VIII. Henrik trónigényeit, a csecsemő Máriát egyből királynőve koronázták, természetesen a gyerek helyett teljes mértékben a parlament kormányzott.

VIII. Henriket ennyivel még nem lehetett leszerelni: olyan szerződést erőszakolt le a skótok torkán, melyben a skót uralkodónőt saját fia, a trónörökös Edward jegyesének nevezi ki. A skót parlament hamar kihátrált a megállapodásból, mire Henrik seregei feltűntek a skót határon, erre pedig Mária kíséretével együtt összeszedte a cókmókját, és elindult Franciaországba.

Volt, hogy még Stuart Máriára is rámosolygott a sors

Például Franciaországban, ugyanis a két ország között régóta jó kapcsolat állt fent. Ez a szimbiózis két dolognak volt köszönhető: egyrészt összekötötte őket az angolok elleni gyűlöletük, másrészt mindkét ország katolikus volt (szemben az egyházzal vívódó majd  kiváló Angliával).

Stuart Mária Franciaországban királynéi ellátásban részesült, és hamarosan az is lett: II. Ferenc francia király elvette őt. Sajnos a halál itt is felütötte a fejét: 17 hónapnyi uralkodás után meghalt a betegeskedő király, Mária pedig ott maradt egyedül a vallásháborúban forrongó Franciaországban.

Visszatérés skót földre

Mária 18 éves korában tért vissza országába, Skóciába. Itt teljes zűrzavar és anarchia fogadta, ezért gyorsan megpróbált egy olyan frigyet tető alá hozni, mely stabilizálja az ország helyzetét és a férje révén támogatókat szerezhet. Választása Darnley lordjára esett, akinek keménykezűségéhez kétség sem fért: Mária titkárát felesége szeme láttára ölette meg. A házasság egyetlen örvendetes pontja, hogy Mária utódot szült, akit apja után Jakabnak nevezett el.

Szomorú házasságából Mária kegyetlen módon lépett ki: Bothwell earljéhez kezdett el közeledni, aki megölette Darnleyt, és elvette a királynét. A skót parlament felháborodott a házasságon, érvénytelennek tekintettét, Máriát pedig száműzték az országból.

„Testvéri szeretet”

Több fogságba esés és szabadulás után Mária végül Angliába talált „menedékre”, ahol ekkor már I. Erzsébet uralkodott, aki „testvéri szeretettel” fogadta őt. Az angol uralkodó gyanakodva szemlélte unokatestvére, Mária angliai tartózkodását, ezért lényegében házi fogságba zárta a nőt, aki joggal formálhatott igényt az angol trónra Erzsébet halála után (akinek mint köztudott, nem volt utódja). Arról nem is beszélve, hogy Mária és a franciák szövetsége semmit sem gyengült az évek során, Erzsébet pedig attól félt, hogy a két ország összefog ellene.

Majdnem két évtizedes angliai fogság után Máriát végül perbe fogták, amiért (elvileg) összeesküvést szőtt Erzsébet királynő ellen. Az angol uralkodónő csak hosszas tétovázás után írta alá Mária halálos ítéletét, sőt, egyes korabeli pletykák szerint, amikor nevével ellátta a Mária halálát engedélyező okiratot, azt sem tudta, mit ír alá.

A halál nem volt kegyes

Máriának tehát kénytelen-kelletlen bitófa alá kellett hajtania a fejét, ahol a hóhér bárdja csak a harmadik csapással tudta kioltani az életét, az első két suhintás után még élt a királynő, akinek valószínűleg a dús haja (vagy parókája) nyújtotta hosszasra a haláltusáját.

A sors fintora, az ártatlanok igazsága

Bár Mária kivégzése visszafordíthatatlan tett volt, ez még nem akadályozta meg a fiát, Jakabot abban, hogy Erzsébet halála után Anglia és Skócia királya legyen. Ezzel megszületett az angol-skót personal unio, vagyis a két országnak közös királllyal, de belügyeiben egymástól függetlenül működtek. Jakab Skóciában sikeresen, Angliában annál kudarcosabban ragadta magához a hatalmat. A londoni parlament ellenszegült az utasításainak, a király folyamatos anyagi gondokkal küzdött, amit újabb és újabb adók kivetésével akart orvosolni. A parlament tagjai ellenálltak, a konfliktus pedig addig fokozódott, hogy végül polgári forradalomba, és I Jakab utódjának, I. Károlynak a kivégzésébe torkollott.

De ez már egy másik történet. 

Az önkényúr

I. Károly kellemetlen természetű uralkodó volt: szentül hitt abban, hogy Anglia első embereként hatalmát az Istentől kapta, éppen ezért ő is félig-meddig isteni eredetű. Bár az ország politikai hagyományai szerint az uralkodónak a parlamenttel együtt, azzal egyetértésben kellett volna kormányoznia, Károly csak akkor hívta össze az országgyűlést, ha pénzre volt szüksége, melyet meg akart szavaztatni a politikusokkal. Ha pedig ez nem jött össze, újabb és újabb adókat vetett ki a népére, hogy tudja folytatni a spanyol és francia flotta elleni küzdelmeit.

Túlcsordult a pohár

Amikor Károly már sokadjára is kudarcba fulladt az adók megszavaztatásával, feloszlatta az országgyűlést, és Nottinghambe hívta össze a híveit, akikkel háborúra készült. Ekkor, 1642-ben tört ki a háború, mely csak 1649-ben, a király kivégzésével ért véget. Ahogy azt némi logikával kikövetkeztetheted, a háborúban a parlamentpártiak győzedelmeskedtek. Ekkor tűnt fel Oliver Cromwell csillaga is az égen, aki a királyellenes erők legtehetségesebb hadvezére volt.

A hóhér előtt

Hiába fogták el a királyt a parlamentpáriak, nem tudták, hogy mit kezdjenek vele, elvégre hogyan is foghatnának perbe egy koronás főt? A problémát Oliver Cromwell oldotta meg, aki elzavarta a parlamentből azokat a politikusokat, akik ódzkodtak attól, hogy vér tapadjon a kezükhöz. A megcsonkított parlament hazaárulással vádolta Károlyt, akinek bűnösségét meg is szavazták, majd végül az ítéletet is meghozták: halál.I. Károlyt lefejezték, így ő lett az első európai uralkodó, akit a saját népe ítélt halálra, és űzte el utódjait a trónról.

Az, hogy ezután kihez kerüljön a hatalom, nem volt kérdés: a legnagyobb hadsereggel rendelkező Oliver Cromwell irányította az országot, nem mint király, hanem mint lordprotektor. (Ez a titulus korábban is létezett, de csak akkor neveztek ki ilyen személyt, ha a király még kiskorú volt és gyámra volt szüksége.) Oliver Cromwell 11 évig irányította az angol népet, melynek államformája ezen idő alatt királyságról köztársasággá változott. A puritán gondolkodású férfi kiforgatta sarkaiból az országot: eltörölte a karácsonyt és a különböző nép mulatságokat (elvileg erkölcsi megfontolások miatt), majd vad háborúkba kezdett Spanyolország és Franciaország ellen. Bár ezekben a harcokban szép sikereket ért el, az angolok mégsem kapták meg azt a nyugalmat és gazdasági erősödést, amit a Cromwelltől vártak.

Vissza a régi kerékvágásba

Bár Oliver Cromwell fiát nevezte ki utódjául, és úgy is nevelte őt, hogy erőskezű uralkodó váljon belőle, 1690-ben, amikor Cromwell meghalt, senki nem vette számításba az ifjabb Cromwellt. Ehelyett a királypártiak unszolására visszahívták Franciaországból I. Károly legidősebb fiát, akit II. Károly néven királlyá koronáztak.

Bár az uralkodótól azt várták, hogy rendet tesz a káoszban és helyrehozza Nagy-Britannia romokban heverő külkapcsolatait, feleannyira sem volt tehetséges uralkodó, mint a lefejezett apja. Vele ellentétben azonban őt szerencsére a fejével együtt tudták eltemetni 1685-ben.