A biztos hátország

Ahhoz, hogy lássuk a teljes képet, fontos megjegyezni, hogy a nemek egyenjogúságát megerősítő törvény 11 évvel a forradalom előtt, 1945-ben lépett csak életbe, ennyi idő pedig nem volt elég arra, hogy sokat formálódjon a nők szerepe.

A választójoggal és a szabad egyetemi jelentkezéssel számos új pálya nyílt meg előttük, amikről korábban nem is álmodtak, ám a második világháborúban még erősen alárendelt szerepük továbbra is érződött a társadalmon.

A nők döntő többségének része otthonról várta a fejleményeket, reménykedve hallgatta a híreket, és mindent megtett, hogy otthon gondoskodjon a családról. A még friss emléknek számító világháború miatt sokan egy újabb háborús helyzetre készültek fel: tájékozódtak az óvóhelyekről, egy bármikor felkapható hátizsákba csomagolták az értékeiket, és igyekeztek bespájzolni minden tartós élelmiszert.

Az utcára merészkedőknek egyik fő feladata az élelmiszerellátásban volt, legyen szó a boltokban található áru szétosztásáról, szendvicsek gyártásáról vagy teafőzésről és annak osztogatásáról a főbb csomópontokon.

Természetesen az ápolónőkre is óriási szükség volt, hiszen akadt bőven sebesült, akiket sokszor az utcán, helyben kellett ellátni, majd biztonságos helyre szállítani és hosszú távon ápolni.

A híres decemberi nőtüntetés

Az első és addig egyedülálló női megmozdulásra a szovjet katonai megszállás egyhónapos évfordulóján, 1956. december 4-én és 5-én került sor Budapesten, majd később Gyulán, Székesfehérváron, Pécsett, Esztergomban, Miskolcon és Egerben is nők ezrei vonultak fel szolidaritásukat kifejezve a tüntetésekben elesett áldozatokért.

A fővárosi gyertyás felvonulás keretében a Hősök terén, az Ismeretlen Katona sírjára helyeztek virágokat és tűzték ki az azóta is nagy szimbólummal bíró lyukas zászlót. Bár a nőtüntetés alatt semmi atrocitás nem érte a vonulókat, a hatalom hamar feloszlatta a tömeget.

Ugyanebben az időben, hasonló csendes megemlékezések voltak Budapest több temetőjében is, ahol szintén gyertyát gyújtva emlékeztek meg az áldozatokról.

A bátor „pesti lányok”

Nincs olyan visszaemlékezés, amiben az október 23-ai tüntetésen résztvevők ne euforikus, semmihez nem fogható élményként írnák le a tömeg erejét, sokan már csak azért is csatlakoztak a vonulókhoz, mert mindenkit vitt a hév és a lendület. Ezenfelül mindannyian érezték, hogy ott és akkor valami nagy dolognak lehetnek tanúi.

Az otthonról támaszt nyújtó többség mellett természetesen bőven akadtak olyanok is, akik fegyverrel a kezükben, a férfiakkal karöltve vonultak az utcákon, illetve bátran lőtték és dobálták Molotov-koktélokkal az ellenséges tankokat.

A hősies nők magas számát az is bizonyítja, hogy a statisztikák szerint a sérültek majdnem 14%-a, a halottaké pedig több, mint 22%-a nő volt.

A tettre kész nők nagy része egyetemistakorú fiatalokból állt, de akadtak köztük bőven 15-16 éves iskolás lányok és idősebb hölgyek is. Egy azonban közös volt bennük: a legtöbben állami gondozásban nőttek fel, vagy szerényebb körülmények közül jöttek, és a sorsuk megfordításának lehetőségét látták az ellenállásban.

A forradalom utáni kádári megtorlás alól ők sem mentesültek, akiknek nem volt esélye elmenekülni, a vádlottak padján végezte, ahonnan sokukat életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek, és összesen hat nőt ki is végeztek.

Tóth Ilona

Tóth Ilona – vagy, ahogy barátai hívták Ilonka – arca ismerős lehet azoknak, akik Mátyásföld és a belváros között ingáznak, hiszen 2016 óta egy óriási falfestmény díszeleg az egyik épületen, amin a lány arca mellett Márai Sándor híres sorai olvashatók.

A magyar Jeanne d’Arcként is emlegetett Ilona az orvosi egyetemre járt, és 1956 őszén a Péterfy Sándor utcai kórházban kezdte el gyakorlatát. A forradalom első napjaitól kezdve részt vett a környéken történő összecsapásokban, emellett pedig éjt nappallá téve önkéntesként besegített a mentőszolgálat kórházi munkájába.

Amikor épp nem az utcán látta el a sebesülteket, vagy a kórházban segített a betegeken, barátnőivel röpcédulákat gyártott, amiket terjesztett is a közlekedési csomópontokon.

Kollégái emberfeletti munkabírásáról számoltak be, ami hamar kimerítette a fiatal lányt, és az ébren töltött éjszakák is nagyon megviselték. Ebben a zaklatott és túlhajszolt idegállapotban került bele abba a híres gyilkossági ügybe, amivel kapcsolatban máig nincs konszenzus a kutatók között, és még mindig gyakori vita tárgya a történészek között, hogy mi is történt pontosan.

A vád szerint Ilona két férfitársával együtt, orvosi eszközökkel (forrásokban eltérően: vénába fecskendezett benzinnel, altatóval vagy szívszúrással) megölte Kollár István ÁVH-s tisztet, ám a homályos történetben arról is szó esik, hogy a két férfi már agyonverte a tisztet, mire Ilona elé került a kórházban.

A lány a tárgyalás során – talán politikai nyomás hatására – elismerte a neki tulajdonított gyilkosságot a nem stabil lábakon álló ítélet szerint pedig 1957-ben, 25 évesen kivégezték.

Wittner Mária

A forradalom egyik leghíresebb női alakjának nem volt könnyű gyermekkora: édesapját nem ismerte, édesanyja 2 hónapos korában dajkaságba adta, majd egy zárdába került kisgyerekként, ahonnan 11 éves korában gyermekotthonba költözött.

Az iskolát nem tudta befejezni, mert 17 évesen teherbe esett vőlegényétől, akivel végül megszakadt a kapcsolatuk, így egyedülálló anyaként alkalmi munkákat vállalt, majd a forradalom idején háztartási alkalmazottként dolgozott.

Az akkor még csak 19 éves lány a Magyar Rádió ostroma közben csatlakozott be az ellenállókhoz: itt biztosította a lőszerutánpótlást, majd a Corvin közbe ment, ahol a sebesültek ápolásában segített be.

A Vajdahunyad utcában fegyveres összetűzésbe került, amikor társaival együtt elfoglalták a X. kerületi rendőr-főkapitányságot, hogy megkaparintsák a bent lévő fegyvereket. Nem sokkal ezután, november 4-én az Üllői úton is lövöldözés tört ki, ahol a szovjetek ellen vívott harc során megsebesült, és kórházba került.

A forradalom leverése után december 15-én Ausztriába menekült a később szintén elítélt udvarlójával, de karácsonyra illegálisan visszatért, hogy az ünnepet gyermekével töltse, majd gyári munkásként helyezkedett el, remélve, hogy kisgyerekével és udvarlójával már nyugalomban élhetnek.

A hármasban töltött időszak azonban nem tartott sokáig: Máriát 1957. júliusában bíróság elé állították, és pár társával együtt első fokon halálra ítélték. A nem sokkal később tartott másodfokú tárgyaláson halálbüntetését életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták, feltehetőleg közrejátszott, hogy a rendszerre sem vetett volna jó fényt, hogyha a még 20 év alatti, sebesült lányt kivégzik.

A börtönből jóval később, 1970. március 25-én távozott.

Sticker Katalin

Többi társához hasonlóan Sticker Katalint sem kímélte az élet: édesapját nem ismerte, gyerekkorát pedig különböző gyermekotthonokban töltötte, míg tinédzserkorában édesanyja magához nem vette.

Iskola alatt, majd után is az újpesti Pamutüzemben dolgozott, majd takarító lett a honvédségnél, 1956 őszén pedig segédmunkásként helyezkedett el a Lámpagyárban. 1956. október 24-én is ide indult, útközben azonban feltüzelte a tüntető tömeg, és a Margit hídtól már ő is lelkesen menetelt a többiekkel.

A forradalom első napjaiban Wittner Máriával karöltve ápolta a sebesülteket a Corvin közben, majd a Vajdahunyad utcai csoporthoz is csatlakozott. Bátran helyt állt a fegyveres őrszolgálatban, és férfiakat megszégyenítő módon vett részt a Köztársaság tér alatt gyanított kazamaták felkutatásában is.

Az oroszok bevonulása után, a tüntetések alatt megismert szerelmét itt hagyva Ausztriába emigrált, ahonnan Svájcba ment munkát keresni. Itt érte a jó hír, miszerint a Kádár-kormány amnesztiát hirdetett az összes fiatalnak, akiket az „ellenforradalmi erők tévesztettek meg” és büntetlenül hazatérhetnek. A szerelmét hiányoló fiatal lányt a honvágy is egyre jobban gyötörte, így 1957. februárjában hazatért.

Sajnos a kezdeti örömöt hamar beárnyékolta a valóság: a rendszerelleneseket továbbra is előszedték, hogy feleljenek tetteikért, a kormány korábbi ígéretei pedig feledésbe merültek. Sticker Katalint 1957. június 25-én tartóztatták le, majd majdnem másfél évig kivégzésére várt pár társával együtt, amire 1959. február 26-án került sor.

Visszaemlékezések szerint a halált is bátran vállalta, és a kivégzésre sétálva még a hóhért is megkérte, hogy vigyázzon majd a hajára, hiszen nemrég fésülködött meg.

1956 híres budapesti tereit bemutató sorozatunk mostani részében egy hírhedt szobor történetét írjuk le.

A szobor a szocialista vezérelveket követve a Szovjetunió vezetőjének, Sztálinnak a nagysága előtt akart tisztelegni. A helyzet fonáksága, hogy az alkotás pontosan abban az évben, vagyis 1953-ban lett kész, amikor a szovjet vezető meghalt. Az alkotás kedvéért a korábban itt álló Regnum Marianum-templomot is ledöntötték.

 Ezek után a méretes alkotás nem maradt sokáig a helyén. 1956-ban még a Magyar Dolgozók Pártja is azt tervezte, hogy hamarosan elköltöztetik egy kevésbé látványos helyre, ugyanis Sztálin halála után megerősödtek a rendszeren belüli reformirányzatok, melyek élesen bírálták a meghalt politikus munkásságát. Mielőtt azonban a magyar párt intézkedhetett volna a szobor sorsáról, a nép haragja közbeszólt.

 1956 október 23-án együttes erővel döntötték le a gigászi szobrot, mely a szocialista rendszer egyik szimbóluma volt.  A Sztálin alteregóból csak a csizma maradt meg, mely szintén egy szimbólummá vált, csak ezúttal a forradalomé.  Később a teret is sokáig Csizma térnek nevezték a köznyelvben.

1965-től egy szerényebb méretű (4 méteres) Lenin szobor állt a helyén. 2006-ban, a forradalom 50 éves évfordulója alkalmából pályázatot hirdettek egy emlékmű megalkotására, melyet Emődi-Kiss Tamás, György Katalin, Horváth Csaba és Papp Tamás terve nyerte el.

A sorozat többi részéért kattint ide és ide.

Az októberi forradalom legvéresebb fővárosi ütközetére a Kossuth téren került sor, 1956. október 25-én, csütörtökön. A tüntetők az Astoria felől érkeztek a Kossuth térre, hogy választott küldöttségük átadja követeléseit a Parlamentnek, vagyis a téren összegyűlő tömeg békés szándékkal, fegyvertelenül vártak az Országház válaszára.

A szovjet csapatok már a tüntetők előtt, reggel fél 8-kor körbeállták az Országházat, felkészülvén az esetleges támadásra. A Szovjetunió vezetése ezen a napon, 25-én hajnalban döntött arról, hogy további katonákat küld Magyarországra, mivel a szovjet befolyás alatt álló ország egyedül képtelen megbirkózni a forradalommal. A két fél nyugodtan állt szembe egymással a Kossuth téren, sőt, sok budapesti szóba is elegyedett a szovjet katonákkal, együtt cigiztek és várták, hogy a politikusok reagáljanak a téren összegyűlt tömegre.

 Késő délelőtt a Földművelődésügyi Minisztérium tetejéről lövések dördültek el, melyre a Kossuth téren álló tankok tűznyitással feleltek. A téren összegyűlt több ezer ember hiába próbált a Minisztériumba menekülni, az intézmény őrei felsőbb utasítást követve nem engedhették be a tüntetőket.  Az épület tetejéről indított lövések közül nagyon sok az Országház épületébe csapódott. Ezeket a nyomokat az épület felújításai alkalmával szándékosan nem tüntették el, mivel így akartak emléket állítani 1956 hősi halottainak.

 A kommunista politikai vezetés mindent megtett, hogy eltitkolja, hányan sérültek meg a 25-i vérengzésben, ezért a pontos számokat ma sem ismerjük. Kéri Edit feljegyzései szerint több mint 3000 ember sérült meg a lövöldözésben. A Kerepesi úti temetőbe a vérengzés 820 halálos áldozatát temették el.

Ma a téren egy 2014-ben felavatott műemlék emlékezik meg az 1956-ban itt történtekről.

 Forrás: rubicon

Miután írtunk a véres csütörtök helyszínéről és a Széna téri eseményekről is írtunk, a Corvin tér 1956-os történéseit elevenítjük fel.

A Corvin tér az 1956-os forradalom egyik legfontosabb helyszíne volt, amit a legtovább, egészen november 6-ig védtek a felfegyverzett civilek. Több szempontból is kedvező gócpontja volt a felkelőknek. A kis utcákba nehezen tudtak betörni az orosz katonák, a máig működő mozi épülete is jó menedéknek bizonyult, volt a benzinkút, a közeli Práter utcai iskola pincéjében található menzán pedig meleg étellel is el tudták látni a felkelőket, akik száma körülbelül 1500 körül mozgott a Budapest elleni ostrom utolsó napján. A

Corvin közzel egyszerre harcolt a szomszédos sarkon elhelyezkedő Kilián laktanya, mely az Üllői utat és a körutat ellenőrizte. Az egyetértés viszont nem volt jellemző kezdetekben. A fegyvert kereső felkelők az első nap összetűzésbe kerültek és felülkerekedtek a laktanya tisztjein.

 Bár később fegyverszünetet kötöttek az oda érkező  Maléter Pál ezredessel (akit november 2-án honvédelmi miniszternek neveztek ki), október 28-ig többször is összetűzésbe kerültek, míg Maléta végül kiszorította a felkelőket a laktanyából, amiért később több kritika érte.Ettől függetlenül A Corvin tér és a laktanya együttesen óriási sikereket könyvelhettek el.

 A Budapestet és szabadságot védők emlékére állították Győrfi Lajos, A pesti srác nevű szobrát 1996-ban. A művész azért egy gyerekszoborral emlékezett meg az eseményekről, mert ahogy az a Corvin köz főparancsnokának, Pongrátz Gergely visszaemlékezéséből is kiderült, nagyon sok tizenéves fiatal volt az ellenállók között, akik példátlan bátorsággal harcoltak a szovjetek ellen.

Kezdetben a budai ellenállás a Margit híd budai hídfőjénél koncentrálódott: részben ők, részben pedig egy önállóan szerveződő ellenálló csoport hozták létre a Széna téri ellenállást október 25-ére, erőszak nélkül elfoglalva az éppen akkoriban folyó metróépítkezés munkásszállóját és a Margit körúti fogházat, néhány más környező épülettel egyetemben.

A fiatalok igazoltatták az autósokat, a Széna téren pedig barikádokat és védősáncot emeltek, amihez felhasználták a Déli pályaudvar vagonjait is. Október 26-án csatlakozott a csoporthoz a Széna téri ellenállás későbbi parancsnoka, az 59-es éves Szabó János, gépkocsivezető, az ’56-os forradalom Bem apója. Először csak egy volt ő is a bámészkodó tömeg közül, ám mikor egy fegyverekkel teli teherautóról kellett lepakolni, Szabó szóba elegyedett az egyik fiatal felkelővel, majd miután világossá vált számára, hogy céljaik ugyanazok (a szovjet csapatok kivonulása, függetlenség, béremelés, rákosisták eltávolítása a kormányból), úgy döntött, beáll ő is a felkelők közé. Eörsi László történész szerint Szabó habozó, a kompromisszumos megoldásokat a konfliktussal szemben előnyben részesítő ember volt, emellett viszont határozottan és keményen is tudta képviselni a forradalom és embere érdekeit.

Komolyabb fegyveres összecsapásokra egészen október 27-ig nem került sor, csak kisebb csetepaték zajlottak le a felkelők és a kerületi rendőrök között. 27-én délelőtt azonban elkezdett forrósodni a talaj: először egy nagyobb ÁVH-s osztag támadott a felkelőkre (az egyetlen áldozat egy államvédelmis volt), majd a térségbe küldött Gorbunov ezredes szovjet hadosztályának több páncélosautója és harckocsija is áthaladt a Széna téren, ezekből géppuskával lőtték a környező házakat, felkelőket sejtve az ablakok mögött.

Időközben tárgyalások kezdődtek a közeli Bem laktanya tisztjei és a felkelők között: a magyar katonák fegyverletételre és bázisuk elhagyására szólították fel a felkelőket, akiknek ez természetesen nem tetszett. 28-án hajnalban aztán a Bem laktanya 110 katonája, 20 rendőr, és a szovjet haderő harckocsijai váratlanul bekerítették a Széna téri hadállást: Szabóék számára nyilvánvalóvá vált, hogy menni kell, különben a tankok rommá lövik a bázist. Többen a budai hegyekbe szöktek, mások elrejtették a fegyverüket és hazamentek, a bányászok pedig visszatértek pilisszentiváni munkásszállójukra, néhány egyetemistával kiegészülve.

A történet mégis szerencsés véget ért, hiszen október 29-én megállapodás született a honvédek és a felkelők között, az utóbbiak pedig nem csak, hogy visszafoglalhatták korábbi bázisukat és együtt járőrözhettek a honvédekkel, de kiképzést is kaptak a Petőfi laktanya katonáitól, és hamarosan felügyeletük alá vonták a Bécsi kaput, a Központi Statisztikai Hivatal épületét, a hűvösvölgyi ÁVH-főhadiszállást, és több pártvezetői villát is.

A Széna téri idill végül november 4-én, a szovjet tankok Moszkva tér felőli bevonulásával ért véget: az aknatűzben felborultak az utcára tolt vagonok, felszabadítva az utat a tankok számára. 1400 felkelő vonult a Széna térre, hogy megállítsák a szovjetek előrehaladását, ám az akció sikertelen volt, a tankok szétlőtték a Margit körutat és a Széna tér épületeit, a szabadságharcosok közül sokat elfogtak, börtönbe zártak, 14 felkelőt pedig kivégeztek: közöttük volt Mansfeld Péter és a Szabó parancsnokhelyetteseként dolgozó jugoszláv Ekrem Kemál, valamint Szabó maga is: hivatalosan felakasztották, ’89-es exhumálásakor azonban kiderült, hogy valójában Szabó bácsit agyonverték – csontjai 35 helyen voltak eltörve.

A széna téri szabadságharcosok emlékműve néhány kopjafa képében már a Mammut bevásárlóközpont előtt állt (’89-ben állították fel), ezt azonban az építtetők el kívánták bontani. A lakossági és politikai tiltakozás hatására végül mégis sikerült kialakítani az emlékműnek egy helyet a pláza tövében, ahol Árvay Ferenc krómozott acélból készült, egy zászlós fiatal felkelőt ábrázoló szobrával együtt alkotnak a kopjafák egy kegyhelyet.

Vidéki munkáscsaládból származó elsőgenerációs értelmiségi. Míg édesapja akkor sem látszott ki a szénporból, amikor csillésből felvigyázóig vitte, ő már divatos, buggyosan hordott fehér ingben és bőszárú pantallóban tevékenykedik a Dolgozó Ifjúság Szövetségének (DISZ) tagjaként az egyetemen. Az ELTE Bölcsészettudományi karának hallgatójaként hisz a szocializmusban, amely felemelte.

A Rákosi-rendszerben tanulással harcol a békéért, olykor még vas- és fém gyűjtésével is védi azt. A sztálinizmus bűnei után is sokáig úgy tartja, hogy csak a szocializmusban valósulhat meg „gyönyörű képességünk: a rend.”

A kezdeti elhivatottság helyét azonban hamarosan átveszi a csalódottság. Az egyetemen szembesül a szabad, kritikus légkör hiányával, az oktatás torzításaival, a mindennapokban megtapaszalja az  ÁVH kegyetlenségét. A sorozatos csalódások hatására egyre radikálisabbá válik, reformokra vágyó, a harcokban aktívan résztvevő fiatal lesz belőle.

forrás: forrás: Fortepan.hu, orig.: NAGY GYULA

Nyomdásztanoncként már a dualizmus idején részt vesz a munkásmozgalomban, 1918 végén a Kun Béla-párthoz csatlakozik, előbb a Vörös Újság szerkesztőségének tagja, a Tanácsköztársaság idején pedig a Vörös Hadsereg politikai biztosa.
A proletárdiktatúra bukása után Bécsbe emigrál, ahonnan Kun Béla küldi vissza illegális pártmunkára a „Horthy-Magyarországra”. Hamarosan letartóztatják és a szegedi Csillag börtönbe kerül, ahol kapcsolatba kerül egyik rabtársával, Rákosi Mátyással, akivel 1940-ben egy „fogolycsere” keretében együtt távozhatnak a Szovjetunióba.

A Szovjetunióban megnősül, orosz feleségével és a moszkovita emigrációval együtt 1945-ben tér haza. Előbb a Politikai Rendészeti Osztály (PRO), majd az Államvédelmi Osztály (ÁVO) és az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kötelékében magas beosztású parancsnok, Péter Gábor közelében foglal helyet a „munkásosztály öklének” tartott szervezetben. Fejében meg se fordul, hogy nem a „nép ellenségei” azok, akik ellen eljárást indítanak, és hogy „bűnösnek mindig lennie kell”. De érzelmei neki is vannak: hétvégenként ott van a Budapesti Bástya mérkőzésein, első osztályú szinten sakkozik.

1952-ben nagy megtiszteltetés éri, amikor meghívót kap Rákosi Mátyás 60. születésnapjára. Mint parancsnok számos Szabad Nép-félórát tart a munkahelyén, ahol a rendszer leghűségesebb embereként tartják számon. Péter Gábor bizalmasa, aki az ÁVH vezér magánügyeiről is mindent tud. De sikeres napjai nem sokáig tartanak, az ÁVH-parancsnok 1953-ban együtt bukik felettesével.

Az Államvédelmi Hatóság 1953. június 17-i titkos „feloszlatása” után háttérbe szorul. A kudarc ellenére politikai elveit sosem adja fel, mindent megtesz azért, hogy az ÁVH ranglétráján visszakapaszkodjon: besúgó lesz, aki ha kell jelentéseket ír a sporttársairól, vagy épp éttermekről.
Nagy Imre politikáját öngyilkosságnak tartja, szerinte minden válságra bekeményítéssel kell felelni. Az október 23-i tüntetés betiltása, majd szétverése mellett van: felháborítónak tartja, hogy azok a fiatalok tüntetnek, akiket a szocializmus emelt fel a „hárommillió koldus országának” nyomorából. Úgy véli, hogy ebben a válságos helyzetben az államvédelmi erőkre nagyobb szükség van, mint valaha.

 forrás: Fortepan.hu, orig.: PESTI SRÁC

Szegény, vallásos falusi családból származik, fiatalon Horthy Miklós-ösztöndíjjal tanult, felszentelése után Kisoroszi katolikus plébánosa lett. Kevesen múlt, hogy nem halt meg, amikor 1944 decemberében a németek felrobbantották a tahitótfalui hidat, ettől kezdve meggyőződésévé vált, hogy küldetése van a „Sátán erői”, mind a „zöld”, mind a „vörös” bolsevizmus (a nyilasok és a kommunisták) elleni küzdelemben. Századának történetét a „kereszténység” és a „pogányság” végső küzdelmének korszakaként fogja fel, példaképe Mindszenty bíboros, a „géppisztolyos prímás”. Sosem hajlandó engedményeket tenni, mert meggyőződése, hogy minden kompromisszum a Sátán győzelme. Latin miséi kezdetekor kulccsal zárja be a templom ajtaját, hogy se ki, se be ne mehessen senki.

1949-ben azonban – a Mindszenty-per idején – helyzete egyre nehezebbé válik. Budapestre kerül, ahol az ötvenes évek alatt papi hivatása mellett fontosnak tartja, hogy híveinek is segítsen az egyre szűkösebb körülmények között. Átéli az államosításokat is, ennek során amit lehetett, igyekezett megmenteni, régi értékes iratokat és szentek ereklyéit, hogy nehogy illetlen kezek közé kerülve örökre elpusztuljanak ezek a néha több száz éves kincsek.

Az egyházi szociális háló fokozatos felszámolásával a hívek is egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, szegények és nagycsaládosok, akik a templomtól rendszeresen kaptak adományokat nem tudták, kihez fordulhatnának. Rajtuk is igyekezett segíteni, és a börtönbüntetést is kockáztatva a fekete piacról igyekezett élelmet szerezni nekik, vagy éppen a jegyrendszert kijátszva üzérkedni.

De mindezek mellett legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy az országból, a katolikus egyház jelenlegi siralmas állapotáról és a Rákosi-diktatúráról szavahihető információkat juttasson ki a vasfüggönyön túlra.

A sorozat első részéért kattints ide,  a másodikért pedig ide.

Ha pedig az eseményről szeretnél többet tudni, kattints az esemény Facebook oldalára.

kép forrása: forrás: Fortepan.hu, orig.: NAGY GYULA

1956 szereplőit bemutató sorozatunk második részében egy aranylábú focista történetét ismertetjük. Az első részért kattints ide.

A Dorogi Bányász játékosaként mutatkozott be az élvonalban az 1954-es szezonban, nem sokkal azután, hogy a berni vébédöntőn elszenvedett vereség miatt először bontakozott ki tömegtüntetés Magyarországon a Rákosi-rendszerben. A gyerekkori vágya az volt, hogy az akkoriban piros-fehér színekbe kényszerített, Budapesti Kinizsi néven szereplő Ferencváros játékosa legyen. Egy eredményes NB I-es szezon után már csak egy lépésre került attól, hogy leigazolja a Kinizsi, azonban bevonultatták az ÁVH-hoz tartozó Határőrségbe, és ezzel „besorozták” a Budapesti Bástyába. A bújtatott profizmus miatt a Határőrség tisztje lett, bár az országhatár közelébe sem kellett mennie.

1956-ban már válogatott kerettag. Ezzel elérhető közelségbe került minden magyar férfi álma: a válogatottság, és nem csak önmagáért az Aranycsapat-tagság miatt, hanem mert a kiváltságos futballistáknak – mintegy fizetés-kiegészítésként – engedélyezték a csencselést. A külföldi túrákról lemezeket, nejlonharisnyát, parfümöt és zsilettpengét hozhattak be, a nők elolvadtak tőlük. És ezért vállalható ár volt, hogy az első közös edzésükön Lóránt Gyula kőkeményen lerúgta.

Emiatt azonban megsérült, így veszélybe került a válogatott kerettagsága és olimpiai részvétel. Talált egy specialistát, aki kész is volt soron kívül megműteni, de ezért egy ajándékot kért. Az orvos szenvedélyes zenész volt, és bármit megtett volna azért, hogy Frank Sinatra legfrissebb albumait megszerezhesse. Ekkor azonban a nyugati zene tiltott gyümölcsnek számított, futballistánk pedig tudta, csak akkor van esélye időben megműttetni magát, ha csempész kapcsolatain keresztül szerez egy eredeti Sinatra lemezt orvosának. Az orvos hálásan fogadja az ajándékot, még a meglepetést is ügyesen tetteti, és végrehajtja a műtétet. Így semmi nem áll útját annak, hogy a Focista megkezdje az olimpiára való felkészülést.

További információkat a Hosszúlépés Facebook oldalán találsz.

Fotó: FORTEPAN

1956 szereplőit bemutató sorozatunk első részét olvashatod, melyben az újságírónőt mutatjuk be.

Gyártulajdonos lányaként született, klasszikus neveltetést kapott, kamaszkorában azonban szívesen húzott nadrágot és feminista regényírónők könyveit olvasta a templompadban. Az 1940-es évek elején járt a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar-művészettörténet szakokra, ahol Nemes Nagy Ágnes évfolyamtársa volt, akivel össze is barátkozott. Nemes Nagy révén ismerte meg a jóval idősebb Szerb Antalt, akibe beleszeretett, hosszas budai sétákat tettek együtt, de kapcsolatuk megmaradt plátóinak. Magyarország megszállása, Szerb Antal halála és a holokauszt traumatikus élmény volt számára, amely radikalizálta, és a kommunisták mellé állította.

1945 őszén belépett az új világot hirdető párt ifjúsági szervezetébe, a MADISZ-ba, félév múlva már funkcionárius volt és a Magyar Kommunista Pártba is belépett. Újságírónőként helyezték el, előbb a MADISZ lapjánál, de hamar a Szabad Néphez került. Az egykori apja ellen lázadó „partizánlányból” „sorkatona” lett. Vallotta szerkesztője szavát: a sajtónak nem az a feladata, hogy híreket közöljön, hanem, hogy agitáljon. Üzemek sorát járta be, hogy termelési riportokat írjon, és amint befejezett egy cikket, már indulnia is kellett egy mezőgazdasági intézet átadására. A jutalom nem maradt el: évente egyszer eljutott a Kékesre, és mikor egyszer komolyabb nőgyógyászati baja volt, a Kútvölgyi Kórházba mehetett kezelésre. Igazságosnak tartotta, hogy apja gyárát szocializálták és szüleit a tágas, ötszobás nagypolgári lakás egyik szobájába szorították vissza társbérlők betelepítésével. Míg kamaszlányként Katherine Mansfield volt a kedvence, íróasztalán már J. J. Iljin A nagy futószalag című, a sztálingrádi traktorgyár üzembe helyezéséről szóló regénye hevert, hogy mindenki lássa, és Aczél Tamás A szabadság árnyékában című Sztálin-díjas regényéért rajongott.

Ez aztán nagyon sok vitára vezetett új szerelmével, a Népszava újságírójaként dolgozó, már korosabb, házas költővel, aki azért továbbra is a klasszikusokra esküdött, bár ezt nem hangoztatta, hiszen a népi demokráciában bárkit érhet baleset. Hősnőnk pedig annyira szerelembe esett, hogy a klasszikusok kedvelését betudta idővel elsorvadó „polgári csökevénynek”. Titokban találkoztak, gyakran a Szabadság-hegy (a korábbi Sváb-hegy) erdejében. Egészen addig, amíg szerelmét le nem tartóztatták kémkedés vádjával, aminek képtelensége első látásra nyilvánvaló volt. Mivel kapcsolatukat teljes titokban sikerült tartani, őt nem bocsátották el állásából, de sztálinista hite szilánkokra tört, noha igyekezett nem mutatni.

Továbbra sem hagyta otthon sose piros selyemzsebkendőjét az újságíró-igazolványa mellett, azonban mikor 1953-ban a Szabad Népen belül is megjelentek a reformerek, nem volt kérdés, kik mellé áll. Kende Péterrel, Méray Tiborral és a többiekkel tartott egészen az 1954. októberi Szabad Nép-lázadásig, ami miatt 1955 áprilisában a szerkesztőség többi renitens tagjával együtt elbocsátották, őt átmenetileg a Nők Lapjához helyezték. 1955-ben már itt kapta a megbízást: ő tudósísthat egy bécsi divateseményről. Szinte azonnal döntött: felült a Bécs felé tartó vonatra, és tudta, hogy hiába várják vissza, ő jó ideig nem tervez hazajönni.

További információkat a Hosszúlépés Facebook oldalán találsz.

 forrás: Fortepan.hu, orig.: BERKÓ PÁL