Egyél zsírt!

Azt hiszed, hogy fánkot csinálni olyan egyszerű? Hát nem. És egyáltalán: milyen fánkot? Egyáltalán: ilyen ordító melegben? Közkeletű kifejezéssel: Nooormális? Jön még hideg, nem is olyan sokára, nem árt, ha inspirációkat kapsz a főzőcskézéshez.

A fánk sokféle lehet, elsősorban laza, kelt tésztából készült finomság, és akkor már meg is érkeztünk ahhoz, hogy miért volt ez olyan népszerű étek eleinknél. Hiszen mi kell hozzá? Tojás, fehér liszt, élesztő, tej, kicsi cukor, kicsi zsiradék. Elég alap-dolgok, és nem igényelnek túlzott „szakértelmet” – gondolnánk, de persze nem ilyen egyszerű. Az igazán jó fánkhoz nagy gyakorlat kell – mint az igazán jó házi kenyérhez. És akkor el is értünk az eredettörténethez: a fánk a feljegyzések szerint egyszerű háztartási (vagy inkább munkahelyi) baleset terméke. Egy felettébb tűzről pattant bécsi özvegy pékné, bizonyos Krapfen asszony egy reggel nem bírta tovább, és engedetlenkedő kuncsaftjait elkezdte nyers kenyértésztával dobálni – hiszen úgyis azért nyaggatták, mert nincs frissen sült pékáru. Node Krapfenné nem volt egy Michael Jordan, így elvétve a dobást, az egyik darab tészta a forró zsírral teli üstben landolt. Krapfennénak azonban szó szerint volt sütni valója: rögtön rájött, hogy megtalálta a piaci rést, innentől kezdve nem kellett dobálnia senkit. Hogy ez pontosan mikor történt, nem tudni, de nagyjából a XVII-XVIII. századra teszi a gasztrotörténelem.

Ugyanakkor az is biztos, hogy Kínában már évezredek óta léteznek hússal vagy zöldséggel töltött, kelt tésztából készült fánkhoz hasonló ételek, így aztán a bécsi asszony lehet, hogy a második helyre szorult vissza.

Attól függően, hogy az alapanyagok milyen arányban vannak a tésztában, sok változat lehetséges, még nálunk is, és ha jobban megkapargatjuk, nem a magyarok az egyetlenek, akik továbbgondolták a dolgot: a mi csörögefánkunkhoz hasonló a churros, ez a spanyol eredetű, bizarrul édes étel, amelyhez – ahogy a csörögefánkhoz sem – nem kell élesztő, igaz, ha jobban meggondoljuk, a képviselőfánkhoz is erősen kötődik a massza összetételében.

Ha már itt tartunk, lássuk csak, milyen találékonyak a magyarok, ha egyszerű alapanyagokról van szó! A képviselőfánk egy kis vízzel, margarinnak kezdődik, amelyeket felmelegítve összekeverjük gyorsan a liszttel, és addig kevergetjük a masszát, amíg ez edény falától el nem válik. Langyosra hűtjük, ekkor kerülnek bele a tojások. Kis halmokban, egymástól távol mehet a sütőlapra, és innentől kezdve már a kreativitásunkon múlik, mit kezdünk velük. Ebben a pillanatban még meggondolhatjuk, és készíthetünk belőle olasz profitterolt, kevesebb macera jár vele, de aki nem inog meg, készíthet egyszerűbb vagy bonyolultabb eljárással is „valódi” képviselőfánkot.

Szintén nem kell élesztő a csörögefánkhoz, amelyhez egy kicsit keményebb tésztát kell készíteni liszttel elmorzsolt margarinnal/vajjal, amelyhez tejfölt és tojássárgákat teszünk – meg egy csipet sót. Ínyencek egy kupica rummal is megbolondíthatják. Az összegyúrt tésztát pihenés után ki kell nyújtani vékonyra, majd vékony szalagokra vágni, vagy megtanulni az ügyes „csomót” megkötni rá, majd mehetnek a forró olajba. Nagyon gyorsan elkészül, lecsepegtetve még melegen fahéjas porcukorba kell hempergetni.

Az a fánk, amely „szalagos”, annak ehhez semmi köze, a kelt tésztából készült, klasszikus, duci fánkot hívják így, mert ha a háziasszony jól végzi a dolgát, a fánkokon középen szép, világosabb csík húzódik végig, derék tájon. De persze itt is az olaj forrósága a trükk, no meg, hogy milyen lisztet használsz. És persze itt is érvényes, hogy a kísérletező kedv még jó eredményeket is hozhat ki a konyhából: töltheted a tésztát lekvárral, túróval, keverheted főtt krumplival, reszelhetsz hozzá almát vagy körtét…

A farsangi fánk is csak egy elnevezés ugyanarra a „termékre”, igazából csak a fánk másik eredettörténetének állít emléket. Eszerint Marie Antoinette egy farsangi bálról megszökvén eltévedt Párizsban. Mivel megéhezett, azonmód álarcban benyitott egy üzletbe, ahonnan kellemes mézeskalács-illat hívogatta. A királyné nem volt rest: mivel rájött, hogy nem ő az egyedüli falánk az udvarban, a palotába hívatta a mestert, és lediktáltatta vele a receptet. A királyi pékmester még finomított rajta, de megszületett a francia fánk, a beignets. Arról nem szól a fáma, hogy az elhíresült „Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot!” mondatnak is ez a tésztaféle volt-e a „főszereplője”.