Megkíséreljük érthetően elmagyarázni a magyar helyesírás buktatóit, elsőként a hat szótagos szabályt, az idegen írásmód szerint írt, -i melléknévképzős földrajzi neveket (jaj!) és a főnévi vonatkozó névmások (ami, amely, mely, amelyik) használatát bogozzuk ki. Ha ti is tűkön ülve várjátok az igazság pillanatát, tartsatok velünk!
Idegen nyelv, de idegennyelv-tanulás: A szóösszetétel rejtelmei
A szóösszetételeket ugyan javarészt egybeírjuk, vannak olyan összetett szavaink, amelyek mégiscsak külön vagy kötőjellel írandók.
Az egyik legismertebb, szóösszetételekre vonatkozó nyelvtani szabály, amely rögtön az alcímben említett idegennyelv-tanulás helyesírását is részben magyarázza, a hat szótagos szabály. Ennek értelmében a többszörösen összetett szavakat addig írjuk egybe, amíg a szótagok száma át nem lépi a hatot. Az állóképességteszt például egy szó, az idegennyelv-tanulás, lévén hét szótagból áll, már kötőjellel írandó. Fontos kiemelni, hogy a hat szótagos szabály a két szóból álló szóösszetételekre nem vonatkozik, azaz nyugodt szívvel leírhatjuk egybe, hogy kukoricafogyasztás (hét szótag).
Felmerülhet a kérdés, miért írjuk egybe az idegen és a nyelv szavakat, ha a végére odabiggyesztjük a tanulás szót, ha egyszer előbbi egy mezei jelzős szerkezet (úgymint piros autó vagy részeg ember), tehát különírjuk. A kérdésre az egyik mozgószabály rejti a választ, amelynek értelmében a pontos jelentés érdekében elmozdul a szóhatár. A mozgószabály szerint, amennyiben egy különírt szókapcsolathoz (itt: idegen nyelv) olyan utótag (itt: tanulás) társul, amely mindkét tagra vonatkozik, a különírt elemeket egybeírjuk, az új tagot pedig kötőjellel kapcsoljuk a szerkezethez. Így kapjuk meg az idegennyelv-tanulás szóösszetételt.
A másik kettő mozgószabályról, valamint a szóösszetételek egybe- és különírásának szabályairól remek összefoglalót találtok a szótár.net blogján, ITT.
New York-i, avagy az -i képzős tulajdonnevek
Az -i melléknévképzőt kis túlzással ezerféleképpen kapcsolhatjuk a földrajzi nevekhez. Számos szabály vonatkozik arra, mikor írjuk kisbetűvel, és mikor kötőjellel az -i képzős szóalakot, ezeket már egyszer végigvettük egy korábbi cikkünkben, ITT.
Az -i melléknévképzős szavak helyesírása tehát igen komplex, a legtöbbeknek pedig az idegen írásmód szerint írt, -i képzős tulajdonnevekkel (pl.: New York-i) gyűlik meg a bajuk. A helyesírási szabályzat ezen pontjai sem egyszeregy könnyűségűek, de megpróbálom a lehető legérthetőbben elmagyarázni.
Ha idegen írásmód szerint írt, egyelemű földrajzi nevekhez (pl.: Greenwich) kapcsolunk –i képzőt, általában kis kezdőbetűvel, kötőjel nélkül írjuk az így kapott szót (greenwichi). Amennyiben az egyelemű idegen tulajdonnév i-re végződik (pl.: Helsinki), az –i képzős alak végén természetesen csak egy i-t írunk (helsinki /élet/), ha pedig y-ra (pl.: Coventry), közvetlenül kapcsoljuk az –i képzőt a szóhoz (coventryi). A szabály alól kivételt képeznek azok az egyelemű idegen tulajdonnevek, amelyek utolsó i hangját kétjegyű betű jelöli (pl.: Sidney), ilyenkor a képzőt kötőjellel kapcsoljuk a szóhoz (sidney-i). Ha a tulajdonnév utolsó hangja néma (pl.: Seattle), az –i képzős alakot kis kezdőbetűvel kezdjük, és kötőjellel kapcsoljuk a tulajdonnévhez (seattle-i).
Ha az idegen tulajdonnév két vagy több különírt elemből áll (pl.: New York), akkor az –i képzőt mindig kötőjellel kapcsoljuk a szó végéhez, és megtartjuk az alapforma szerinti kezdőbetűket, így lesz tehát a New York-i az egyetlen helyes alak.
Ami, amely, mely vagy amelyik?
A mondatrészeket összekapcsoló főnévi vonatkozó névmásokat (ami, amely, mely, amelyik) szintén hajlamos a legtöbb nyelvhasználó kénye-kedve szerint alkalmazni, pedig természetesen ezek használatára is konkrét szabályok vonatkoznak.
Az irodalmi nyelvi norma szerint igényes, írott szövegben az amelyet használjuk, ha a főnévi vonatkozó névmás a főmondatban megnevezett tárgyra vagy elvont fogalomra utal. (Pl.: Egy ház áll a dombtetőn, amelynek nagy ablaka van.) Ugyanebben a példamondatban viszont szinte egészen biztos, hogy az amineket használnánk szóban, ami azért van, mert a beszélt köznyelvből az ami fokozatosan szorítja ki az amely használatát, és idővel akár az irodalmi nyelvben is győzedelmeskedhet, bizonyos esetekben.
A mely egy valamivel archaikusabb forma, amelyet ugyanazokban az esetekben használhatjuk, mint az amelyet. Ezzel szemben az amelyik névmás alkalmazására pontos szabály vonatkozik: amelyiket akkor mondunk (írunk), ha a főmondatban megnevezett tárgyat, fogalmat vagy akár személyt pontosan be akarjuk azonosítani. (Pl.: A ház, amelyiknek nagy az ablaka, a dombtetőn áll.)
