A Budapest Street Photography Collective egy viszonylag újonnan, tavaly év végén alakult fotós csapat, amelynek 12 tagja nap mint nap járja a főváros utcáit, hogy úgy örökítse meg a hétköznapi pillanatokat, ahogy talán még sosem láttuk őket. A 16 évestől a 43 évesig, a formatervező mérnöktől a tanulóig, sokféle érdeklődésű ember tartozik a bandához, az viszont közös bennük, hogy odaadással űzik – ahogy ők emlegetik – a „streetelést”. A BPSPC két tagja, Szalai Imre és Temesi Ádám meséltek nekünk a csapat célkitűzéseiről, a budapesti utcai fotózás mibenlétéről, szépségeiről, nehézségeiről, és még sok minden másról.
Mi a BPSPC elsődleges célja?
Imi: Kollektívaként az a missziónk, hogy egy olyan világban, ahol a beállított képeké a főszerep, candid felvételeket készítsünk a valóságról, és nyersen visszaadjuk, milyen az igazi Budapest. Nem várjuk, hogy pózoljanak nekünk az emberek, de jó lenne, ha nem is esnének a torkunknak, amikor fotózunk.
Ádám: Az elsődleges az, hogy fotózzunk, megörökítsük a hétköznapi csodákat. Persze, jó lenne elfogadtatni az emberekkel az utcai fotózást. Bennem van egy hatalmas lelki gát, amiért tudom, amit csinálok, az tilos. Így nem tudok igazán felszabadultan fotózni, és vannak helyzetek, amikből tök jó képeket lehetne kihozni, de már bele sem megyek. Le kéne szarni.
Mi az előnye annak, hogy egy csapatba tömörültetek?
Imi: Nagyon húzzuk egymást. Én ezelőtt nem fényképezgettem ennyit, nem igazán mutogattam a street fotóimat, de a csapat hatására most már amikor csak tehetem, megyek. Emellett az emberek szeretnek közösséghez tartozni, megosztani a tapasztalataikat egymással, vagy ugyanazokat a tapasztalatokat átélni. Ha Achim (Tálas Achim, a BPSPC tagja – a szerk.) hasonlatával példálózunk, hímzőszakkör sem véletlenül jön létre.
Ádám: Frankó a csapat stenkje. Dobáljuk egymásnak a képeket, van egy egészséges versenyszellem, és kollektívaként sokkal több emberhez jutunk el.
A gyakorlatban is mentek együtt fotózni az utcára?
Imi: (ránéz az előtte heverő kamerákra) Nem csak kelléknek hoztuk.
Ádám: Kettes-hármas csoportokban szoktunk. Mondjuk, ha hárman vagyunk, sokszor átalakul a munka klubdélutánná. Legjobban ketten lehet dolgozni, tudtok egymásra számítani, ha bármi baj történik. Az a legmenőbb, ha mondjuk, beteszed a zenét a füledbe, néha összenéztek, de haladtok előre egymástól tíz méterre, és közben tudsz arra figyelni, mi történik körülötted.
Vannak közös fotós tematikák a csapaton belül?
Imi: Persze, még a COVID előtt találtuk ki, hogy minden hónapban egy konkrét kerületben fotózunk, a hónap végén pedig összeülünk, átnézzük mindenkinek a képeit, és csinálunk belőlük egy kis magazint. A VIII. kerületet megcsináltuk, aztán következett volna a XIII. kerület, de jött a vírus. Vannak egyébként éves tematikákra is ötleteink. A karantén alatt például mindenki hatalmas WC-papírcsomagokkal ment hazafelé…
Ádám: … pedig Berci és Jácint (Soós Bertalan és Juhász Jácint, a BPSPC tagjai – a szerk.) még a karantén előtt elkezdtek WC-papírt cipelő embereket lőni! Röhögtünk, hogy mennyi ilyen képe van mindenkinek, és kitaláltuk, hogy legyen ez az éves téma. Aztán jött a COVID, és felkapott lett a jelenség, így oda lett az ötletünk.
Szerintetek mi a street photo?
Imi: Megoszlanak a vélemények, a csapaton belül is. A klasszikus street photo az, amikor kimész az utcára, és nincs interakciód az emberekkel, nem nagyon vesznek rólad tudomást, te meg fotózgatsz, és dokumentálod az emberek és a környezetük kapcsolatát. A modernebb, amikor véletlen egybeeséseket keresel, vagy épp úgy komponálod a képet, hogy ilyenek legyenek rajta. Vagy például egy olyan pillanatot kapsz el, amikor valaki éppen elejti a kajáját, mindenki csíkos pólóban van a zebrán stb. Ehhez nagyon gyorsnak és szerencsésnek kell lenni. Amikor viszont én street fotóról beszélek, akkor a dokumentarista fotózásra hasonlító megközelítésre gondolok. Ehhez kell az interakció. Szerintem egyébként az összes előbb felsorolt dolog érvényes lehet a street fotóra, sok átfedés van a műfajok között.
Ádám: Igen, de leginkább azt élvezed, hogy csinálod. Van egy tekercsed, amit végiglőttél, és azt hiszed, hogy kurva jó lett. Ha nem hívod le, benne maradsz abban az alternatív univerzumban, amiben azt hiszed, hogy zseniális lett. Vagy előhívod, és rájössz, hogy elbasztad.
Imi: Ádám újonnan nem hív elő semmit, és most tök boldog.
Ádám: (nevet) Maga a folyamat, az izgalom sokszor többet ad, mint a kép. Kint voltál, jól érezted magad, és próbáltad elkapni a pillanatot.
Ez az egész tök nagy élmény, ha jó képek is lesznek, az hab a tortán.
Miben más Budapesten kívül street fotózni?
Imi: Külföldön, turistaként könnyebb fotózni. Itthon gátol minket a tiltás és az emberek hozzáállása, talán még vidéken is egyszerűbb valamivel.
Ádám: Vidéken jobban leszarják az emberek, kedvesebbek.
Imi: A falvakban közvetlenebbek az emberek, de szerintem hosszú távon az lesz az egész kulcsa, hogy elfogadtatod a jelenléted az emberekkel, és akkor mindenki csinálhatja a kis dolgát, én meg nyugodtan megkereshetem azt a szöget, ahonnan ez jól néz ki. Ehhez pedig kommunikálni kell, csak ez tök nehéz.
Sokaknak nehéz azért természetesen viselkedniük, amikor tudják, hogy fényképezik őket.
Imi: Szerintem ezt lehet befolyásolni. Azon múlik, fotósként hogyan kommunikálsz. Ideális esetben megszólítalak, és nem szegezem rád rögtön a gépet, hanem oldom a hangulatot. Legalábbis így kellene.
Ádám: Minden szitu más. Van, hogy egy másodperc töredéke alatt történik valami izgalmas, amiről már le is maradtál, és van, hogy egy történés kialakulóban van, amikor még beszélgetni is van időd. Én azokat a helyzeteket szeretem, amelyek csak úgy megtörténnek és megtetszenek a szememnek, ezért is vagyok rossz street fotós, általában szemmel végigmozizom a dolgokat, aztán meg már túl késő.
Milyen Budapest karaktere fotós szemmel?
Imi: A vidéki emberekhez képest az itteniek nagyon merevek; ha kimennek az utcára, próbálnak megjelenni, viselkedni. Ezzel szemben erős kontrasztot képeznek az esték: mindenki ellazul, teljesen máshogy viselkedik, mint nappal; kevesebb a fényképezésből eredő konfliktus is. Az éjszakai buszokon is rengeteg beszélgetésnek lehetünk fül- és szemtanúi, napközben viszont senki hozzá nem szólna egy idegenhez.
Ádám: Érdekes még, hogy a város időtlen, de a régi időkben mégis jobban megvolt az összhang az emberek, az épületek és a járművek között, ma sokkal eklektikusabb az összkép, van régi is, új is. Csomószor van például, hogy belejön a képbe egy autó, és szar lesz tőle a fotó, mert elrontja a hangulatot.
Vannak visszatérő motívumok a képeiteken? Mit szerettek fotózni?
Imi: Sokszor panaszkodunk egymásnak, hogy nem történik semmi a városban. Ez persze nem igaz, csak arra vársz, hogy valami egészen hihetetlen történjen, vagy óriási kontrasztot találj, ami nem mindig jön be.
Próbálok azon lenni, hogy úgy alakítsam a kompozíciót, hogy érdekes legyen az ember vagy maga a pillanat.
Ez egy hatalmas kihívás. Emellett próbálom kerülni a mobiltelefonozást, szeretem a kortalan képeket. Igyekszem úgy fényképezni, hogy ne feltétlenül tudd megmondani róla, mikor készült a kép.
Ádám: Én szeretek érdekes dolgokat fotózni, ahogy mindenki: a fény-árnyékot, izgalmas karaktereket, jó geometriát stb. Nekem a street photo mégis inkább a hangulatról szól. Amikor ráérek, kimegyek az utcára, és jól érzem magam abban a jelenben, amit a véletlenszerűség hoz. Hangulatot szeretnék átadni, nem feltétlen úgy, hogy ismeretlen emberek arcába mászom.
Van kedvenc közös street fotós sztoritok?
Ádám: Két éve elmentünk Bedynskivel (Bedynski Krisztián, a BPSPC tagja – a szerk.) és Imivel a Hortobágyra. Átutaztunk egy Sarud nevű falun május elsején, ahol az egyik ház előtt volt egy májusfa és egy asztal, tele piával és süteményekkel. A nénik a kapuban gyülekeztek, mi meg néztük, hogy ezt le kéne fotózni. Egyikünk közelebb merészkedett, és a nénik rögtön szóltak, hogy „Fiatalember, ez nem eladó”. Mondtuk, hogy mi csak fotóznánk, aztán jött a válasz, hogy akkor maradjunk, mert mindjárt jönnek a zenészek. Elkezdtek pálinkával kínálni minket, aztán hozták traktoron a zenekart. A férfiak csizmában, a nők kötényben táncoltak, ünnepeltek, ölelkeztek, mi meg hülyére lőttük az egészet, full közelről. Egyértelműen ez volt az utazás fénypontja. Ott fűzögettük a tekercset, hogy le ne maradjunk valamiről.
Meg szoktátok kérdezni az embereket, hogy lefotózhatjátok-e őket, mielőtt fényképeztek?
Ádám: Nagyon ritkán. Egyszer egy lány a Vásárcsarnok tövében, a téglafalnál leült dohányozni. Egyáltalán nem oda való volt, nem szoktak ott ülni az emberek. A fény is pont jól esett oda, nagyon menőn nézett ki. Tőle például megkérdeztem, hogy csinálhatok-e róla egy képet.
Imi: Jellemzően azokon az eseményeken, amelyeken az emberek örülnek – ilyen volt például a május elseje –, jobban elfogadnak, mert boldogok, hogy készül kép az örömükről. Egyszer amúgy lefotóztam egy srácot, rendőrt akart hívni, aztán a vége az lett, hogy meg akart hívni egy sörre.
Mondjuk, tényleg nem volt túl elegáns mozdulat, ahogy beletoltam az arcába a kamerát…
Ádám: …van egy japán street fotós, Tatsuo Suzuki, aki arról vált híressé, hogy elég durván beleugrik az emberek arcába. Ezen röhögtünk, aztán kimentünk a Népszínház utcába fotózni, jött szembe egy kalapos srác, és Suzuki példáját követve Imi iszonyatosan belerakta az ember arcába a kamerát. Aztán a csávó megfordult, és kérdezte, hogy „Te lefényképeztél? Töröld ki!”. Imi mondta, hogy ez film, nem tudja kitörölni, erre a srác, hogy akkor vegye ki a filmet, vagy rendőrt hív. Itt odaléptem, hogy ne már, cseréljetek kontaktot, nem kerül ki sehova a kép, ha nem akarod stb. Rögtön megenyhült, hogy „Ja jó, akkor majd küldjétek el, milyen lett!”.
Imi, elküldted neki?
Imi: El, nagyon rossz lett. Benne van a pakliban, nagyon sokat hibázunk. Kell is.
Ádám: Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, főleg a streetben.
