A Zeneakadémia népzene szakán végzett Tímár Sára már óvodáskora óta tudta, hogy énekléssel szeretne foglalkozni. A zene egészen kiskorától kezdve fontos szerepet tölt be az életében, hiszen vallásos családban nőtt fel, és otthonában a zeneszó elengedhetetlen része volt az összejöveteleknek.
Sára nemcsak énekel, de tanít is, ráadásul több formáció tagja. Karácsonyi fellépésén a Zeneakadémián, legutóbbi lemeze dalait mutatja be, melyek jól példázzák a nép- és liturgikus zenék közötti átjárhatóságot.
Idén jelent meg az első, Minek nevezzelek? című népzenei CD-je. A rajta hallható dalokat részben saját maga gyűjtötte össze erdélyi útjai során. Hogyan kell elképzelni egy ilyen gyűjtőutat?
Először is fontos tisztázni, azért volt szükségem a gyűjtőútra, mert szerettem volna a népdalokat eredeti környezetükben is meghallgatni, hogy később hitelesen adhassam elő őket. Ezért egyetemista koromban nyaralás helyett inkább erdélyi kis falvakba mentem gyűjtőutakra. A tanáraim sokat segítettek, megmondták, kik élnek még azok közül az énekesek közül, akiknek a dalaiból az órákon is tanultunk. Ezekre az utakra egy barátnőmmel jártam, és egy-egy utazás alkalmával mindig kerestünk egy biztos pontot magunknak, ahol tudtuk, hogy fogadnak majd.
Könnyen találtak olyan embereket, akik szívesen énekeltek önöknek?
Előfordult, hogy betakarítási időben érkeztünk, ezért nem tudtak énekelni nekünk a földeken dolgozó idős emberek. Arra is volt példa, hogy egészségügyi állapotuk nem tette lehetővé az éneklést, de nagyon sok pozitív élmény is ért minket. Amikor egy ismeretlen faluba tértünk be és a lakosoktól érdeklődtünk, van-e olyan a faluban, aki ismeri a régi népdalokat, mindig tudtak legalább egy nevet mondani.
Van kedvenc története a gyűjtőútjairól?
Küköllő mentén egy néni semmiképp nem akart énekelni nekünk, mert nemrég temette el a fiát és az unokáját, ami annyira megviselte, hogy képtelen volt dalra fakadni. Miután beszélgettünk kicsit, és a férje is elkezdte noszogatni, olyan szövegeket énekelt ki magából, ami nemcsak rá volt gyógyító hatással, elemi erővel hatott rám is. Egy másik településen, Magyarszováton pedig egy nagyon idős néni énekelt nekünk, akiről nem is gondoltam volna, hogy még életben van, ugyanis nyolcéves koromtól az ő felvételeiről tanulok a mai napig. Erzsi néni mindig egy barátnőjével együtt szeretett énekelni, ezért amikor felkerestük az otthonában, pár nóta után átsétáltunk a barátnőjéhez, hogy együtt dalolhassanak.
Mit gondol, ha kihal az idős generáció, lesz még, aki ápolni fogja a népi hagyományokat?
Nagyon vegyes tapasztalataim vannak. A közeg, amelyben mozgok, élteti a magyar kultúrát, ugyanakkor sok fiatal és idős ember van, akik egyáltalán nem ismerik. Fontos megjegyezni, hogy amit mi csinálunk, az nem hagyományőrzés, hiszen nekünk fel kellett fedezni, meg kellett tanulni ezeket a dalokat, vagyis újjáélesztettük őket, a mi generéciónk a „revival-mozgalom” része. A népi hagyományok biztosan nem fognak eltűnni. Hatalmas előrelépés például az is, hogy a Zeneakadémián külön tanszéke van a népzenének. Inkább az a kérdés, hogyan ápoljuk ezt a ránk hagyott kincset hitelesen.
A begyűjtött népdalok eléneklésekor az a célja, hogy pontosan úgy énekelje vissza a dalt, ahogy hallotta, vagy bele szeretné vinni a saját stílusát?
Gyermekkoromban megpróbáltam mindent pontosan leutánozni, a növendékeimnek is azt mondom, hogy utánzással tanulják meg a dalokat. Ha egy adott tájegység zenei örökségét már jól ismerjük, megtanuljuk a jellegzetességeit, egy idő után egyfajta zenei anyanyelvünkké válik. Innentől kezdve már improvizálhatunk, persze csak kötött keretek között. Az improvizáció nem áll messze a népzenétől, hiszen régebben is sokszor ezt tették: azokat a szövegeket énekelték, melyeket a sajátjuknak éreztek, hogy az aktuális érzéseiket énekelhessék ki magukból. A dallam sem lerögzült formában élt. Én is törekszem magamat adni, amikor egy műsort összeszerkesztek.
December 21-én a Református Hálaének című lemezét mutatja be a Zeneakadémián. Hogyan született meg az album?
Régóta foglalkoztatnak azok a liturgikus zenék, melyek nem a megszokott formában hangzanak el. Régebben a nép a templom falain kívül is énekelte a zsoltárokat, dicséreteket. Ennek köszönhetően néha egészen átvariálták a dallam hangzását saját tájegységük eszköztárának megfelelően. Ezen felbuzdulva a Református Hálaének lemezemmel a templom falain kívülre szerettem volna vinni a liturgikus zenét, úgy, hogy népzenére jellemző hangzással adjuk elő, a népzenét pedig szeretném bevinni a templomokba.
Ha a népi és a liturgikus zene határán állnak a 21-én előadott dalok, kinek ajánlja őket inkább?
Az egyházi énekekről általában orgonával vagy gitárral kísért zenére asszociálnak az emberek, a népzene kapcsán pedig pajzán, érces hangon megszólaló dalokra gondolnak. Itt nem erről van szó. Azt szeretném ezekkel az átdolgozásokkal megmutatni, hogy az egyházi és a világi zene nem áll olyan távol egymástól, mindkettő tud otthonos érzést nyújtani a hallgatónak, csak egy kis nyitottság kell hozzá. Igenis van helye a népénekeknek és a népi hangszerekkel megszólaltatott liturgikus daloknak a mai társadalmunkban is.
