„Kénytelen voltam okos gyerek lenni, ha nem akartam lemaradni saját magamtól” – interjú Simon Mártonnal

Mosolya félénk, tekintete őszinte, mondanivalója releváns. Ha egy költővel (méghozzá egy Simon Mártonhoz hasonlóan sikeres költővel) készít az újságíró interjút, fél, hogy zavaros, végeláthatatlan mondatokból kell majd kiszűrnie a lényeget. Marcinál szerencsére erről szó sem volt: hétköznapi egyszerűséggel fogalmazta meg gondolatébresztő szavait. A beszélgetés pedig sokkal inkább egy izgalmas találkozás volt, semmint munka.

kép: Németh Krisztina

A fényviszonyok miatt az interjút kivételesen nem a beszélgetéssel, hanem a portréképek elkészítésével kezdtük. Marci a fotós instrukciójára, mely szerint vegyen fel kényelmes pózt, nevetve azt felelte, hogy akkor inkább hátat fordítana nekünk. Fotózás közben elmesélte nekem, hogy rókát formáló, inggallérján díszelgő rókás kitűzőjét a barátnőjétől kapta, legutóbbi verseskötete, a Rókák esküvője megjelenése után. Én azonban mégsem innen indítom a beszélgetést.

kép: Németh Krisztina

Ha visszagondolsz az eddigi életedre, mely hatások, tapasztalatok tereltek arra az útra, hogy költő legyél?

Már kisgyerekként is nagyon szerettem olvasni, és – valószínűleg – emiatt az elejétől kezdve azt éreztem, hogy az írók tudnak valami titkosat, valami pluszt, amit mi, többiek nem. Amikor kamasz lettem, én is megpróbálkoztamaz írással, mert máshogy ugyan, de még mindig érdekesnek és izgalmasnak tűnt. A könyvek iránti szeretettől indulva egy olyan ívet láttam ebben, amin szerettem volna rajta maradni.

Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?

Ha a verseknél maradunk, a klasszikus nagyok, József Attila és Pilinszky. Később olvastam, de nagyon megszerettem Petri Györgyöt is, illetve először a Valami ismeretlen című verseskötetét. De azt hiszem, nem csak az számít, mit olvasunk, hanem minden mellékkörülmény is, vagyis hogy mikor, hol és hogyan olvassuk azt a valamit.

Nemcsak költő, de slammer is vagy. Érdemes különbséget tenni a kettő között?

Látszólag pici ez a különbség, de az egyik kimondottan papírra, a másik abszolút előadásra készül, és ettől végül teljesen más lesz a kettő. Ami olvasva jól működik, élvezhető és lendületes, felolvasva lehet, hogy nehézkes, unalmas. Slamre sosem vinném a verseimet, és fordítva, a slamjeimet sem tenném bele a versesköteteimbe.

Slamtábort is szerveztél már, workshopokat is tartottál. Szerinted miért ilyen népszerű a műfaj a fiatalok körében?

Mindig félve nyilatkozom, ha a „fiatalság” és a velük való „szóértés” kerül szóba…

Csak nem tartod túl öregnek magad?

Nem, bízom benne, hogy nem öregedtem még meg teljesen, és nem veszítettem el minden relevanciámat, akár a középiskolás korosztály előtt sem. De ez „a fiatalok” olyanok, mint a délibáb. Ott vannak, kapsz visszajelzéseket, tudod, hogy olvasnak, követnek, szeretnek – de nem szabad túl közel menni, mert akkor bezavarsz és eltűnik az egész. Szóval hagyni kell őket, és örülni, ha figyelnek. Visszatérve a kérdésedre, a slam népszerűségének okait csak megsaccolni tudnám, nem látom ezt a kérdést jobban azoknál, mint akik kívülről nézik. Persze, lazább, közvetlenebb, néha káromkodásokkal teli, de akkor ennyi lenne tényleg az egész?

kép: Németh Krisztina

A slammelés és a versírás mellett beszélsz japánul, műfordítással is foglalkozol. Hogyan jött az ötlet, hogy japánul tanulj az egyetemen?

Elsőként esztétika-magyar és esztétika-kommunikáció szakokra jártam, összesen talán négy évig. Nagyon izgalmas dolgokat tanultam ott, de hamar rájöttem, én nem leszek sem irodalomtörténész, se kritikus, se újságíró.

Mi a baj az újságírókkal?

Semmi, bocsánat (nevet). Ez szerintem alkati kérdés, én pedig nem érzem erre alkalmasnak magam. De nem csak újságíró, magyartanár sem lennék. Ezért némi kilátástalan téblábolás után otthagytam az egyetemet, különböző helyeken, főleg könyvesboltokban kezdtem el dolgozni, és ott találtam ki ezt a japán dolgot.

De mégis, miért éppen a japán nyelv vonzott?

Láttam benne perspektívát, szerethetőnek, érdekesnek találtam a kultúrát, a nyelvet pedig mindenek fölött fantasztikusnak. Ráadásul a későbbiekben tudtam azonosulni az ezzel járó szerepekkel, az egyetemi képzéssel is, ami nagy újdonság volt a korábbi tapasztalataimhoz képest (nevet).

kép: Németh Krisztina

Szeptember elején jelent meg a Rókák esküvője című versesköteted. Hogyan születtek meg a művek, hogyan jellemeznéd a munkastílusod?

Elég tudatosan, tervszerűen dolgozom, és egy kicsit pont ez okozta a nehézséget. Semmi, amit kitaláltam, hogy milyen könyvem legyen, nem működött. Aztán nyertem egy három hónapos alkotói ösztöndíjat Krakkóba, ahol csak ezzel foglalkozhattam. Ezalatt a rövid idő alatt, több verset írtam, mint előtte két év alatt. A meglévő szövegeim is átnéztem, javítgattam – némelyik versből öt változat is született, és mindegyik gyalázatosan rossz volt. Viszont rengeteg jegyzetem is volt, amiket a telefonomba, felhőbe, drive-ra mentegettem le teljesen kaotikusan. Ezekből kezdtem el akkor válogatni. Engem is meglepett, amikor azt láttam, lassan „könyv formája” lesz az egésznek, és megéreztem, ez mégsem egy veszett ügy.

kép: Németh Krisztina

Hogyan döntöd el, hogy egy versed működik-e vagy sem?

Amikor kialakul egy szöveg, pontos elképzeléseim vannak arról, hogy milyen hangulatú kell legyen, miről szóljon, hol legyen benne egy-egy tételmondat, annak miről kell szólnia. Ha a mondatok működnek, akkor már többnyire tudom őket úgy variálni, hogy használható vers legyen belőlük. Mire viszont működni kezdenek…

Sok versedben nagyon részletes, képszerű leírások vannak. Először ez a kép születik meg a fejedben, vagy a vers mondanivalója?

Minden az előbb említett mondatok irányából jön, akármennyire is képszerűen írok és képszerű a gondolkodásom is. Rengeteg fotóst követek és szeretek, és a képekről való írás egy fontos gyakorlat, egy jó eszköz. De ennek a középpontjában is a valamilyen mondatok állnak.

Egy verseskötetet másképp olvasok, mint egy regényt. Az előbbinek nem tudok úgy nekirugaszkodni, mint egy könyvnek, egy vers megemésztéséhez idő kell. Te mit tanácsolsz, hogyan érdemes a verseidet olvasni?

Ahogy jólesik. Tény, hogy ezek sűrű szövegek, és tele vannak olyan részletekkel, amelyek talán csak harmadik olvasásra tűnnek majd fel bárkinek is. Elképzelhető, hogy jobban működik, ha rövidebb időszakokra veszed elő a könyvet, és mondjuk csak tíz percig olvasod.

kép: Németh Krisztina

Az én egyik kedvenc versem a kötetből a Van. Ebben azt írod, „Okos gyereknek lenni a legrosszabb.” Milyen gondolat áll a sor mögött?

Annál szerénytelenebbet nem tudok elképzelni, mint amikor valaki a saját intellektusát kezdi el fényezni (nevet). Hát mit mondjak? Nagy hangsúlyt fektettek a neveltetésemre, így kénytelen voltam okos gyerek lenni, ha nem akartam lemaradni saját magamtól. De a gyerekkornak, főleg sok évvel későbbről visszatekintve, van egyfajta fura „billegése”. Látod a világot, a valóságot, és fel sem merül benned egy darabig, hogy nem látsz mindent. Amikor azt mondják neked 12 évesen, hogy ne olvass Dosztojevszkijt, mert úgysem fogod érteni, nem hiszed el, hogy létezhet olyan, amit te nem értesz, pedig nyilvánvalóan de, főleg olyasmi létezik csak. Mindegy. Élénk és kezelhetetlen kiskölök voltam, de szerintem ezt most hagyjuk (nevet).

Kezelhető felnőtté váltál?

Azt vettem észre, hogy az íráson kívül nincs semmi más, amit ennyire szeretnék. Azt a jó érzést, amit az írással és az ehhez szorosan kapcsolódó eseményekkel, tevékenységekkel jár, semmi másban nem találom meg. Ehhez viszont nekem hosszú távon muszáj kezelhető felnőttnek lennem, mert ez anélkül nem megy.

Van olyan téma, amit tabuként kezelsz?

Abban bízom, hogy nincs. Mindig a saját életemből, általam megélt problémákból kiindulva szólnak valamiről a verseim, slamjeim, ez az alap. Ez pedig bizonyos értelemben korlátozza a tartalmukat is. Érdekes kérdés, hogyan tudnék olyan témákhoz nyúlni, amivel soha nem szembesültem eddig kimondottan közvetlenül. Például amikor elindult a #metoo-mozgalom, nagy kérdés volt számomra, tudnék-e erről írni, vagy bármi érvényeset mondani, szabadna-e. A mai napig nem mertem ténylegesen megpróbálni. Bár van valami sokkal kézenfekvőbb is, amiről tudatosan nem írok: egy hajszálnyi közéletiség sincs a verseimben. A politika a slamekre tartozik, a verseimtől távol tartom.

kép: Németh Krisztina

A saját életed, saját problémáid ihletik a verseid. Átértékelődik benned valami a versek megírása után?

Egy picit mindig helyre teszem magamban a dolgokat egy-egy verseskötet után, igen. Bár ezt azért mondom félve, mert egy verseskötetnek az én nézőpontomból kizárólag az a feladata, hogy az irodalmi sztenderdek szerint „működjön”, nem az, hogy nekem terápia legyen. És mindentől függetlenül amúgy sem fogok tudni soha hátradőlni, és azt mondani, kész vagyunk, most már minden jó, minden megvan. A problémák feldolgozása számomra állandó feladatnak tűnik – és saját magamat is életem végéig újra és újra meg kell értenem.

Képek: Németh Krisztina