Már régóta szemeztem az olcsó Milánó-Budapest repülőjegyekkel, de valahogy nem jutottam el odáig, hogy be is ruházzak egy oda-vissza útra. Egészen májusig, amikor is egy barátnőmmel megegyeztünk, idén ott ünnepeljük a születésnapját.
Nem túl magas elvárásokkal indultunk útnak, mivel azok az ismerőseink, akik már jártak az olasz városban, kiábrándító képet festettek róla. „Koszos és büdös nagyváros, zsúfolásig megtelve turistákkal, és indokolatlanul magas árakkal” – foglalták össze röviden.
Habár a hajnal 4 órási ébredés fizikai fájdalmat hozott, igyekeztünk lelkesedésünket fenntartani, azt gondolva, egy napig bárhol jól tudja magát érezni az ember. Reggel 8-ra meg is érkeztünk a Milánó-Malpensai repülőtérre, ahonnan shuttle busszal egy bő óra alatt jutottunk be a Milano Centrale vonatállomásra. (A transzferbuszok nyolc euróért visznek be a városba, és óránként több is közlekedik a reptér és a vonatállomás között.)
Hogy minél többet lássunk a városból, úgy döntöttünk besétálunk a városközpontba, ami kb. 30 perces sétatávra van a vonatállomástól. A nyolcsávos Via Vittor Pisani úton indultunk el befelé, amit mindkét oldalról égimeszelő irodaházak határolnak, így ez az útvonal nem a legjobb fényben tünteti fel Milánót. Mikor már épp besokalltam volna a betondzsungeltől, elértünk a Giardini pubblici di Indro Montanelli parkhoz, ami mint utólag megtudtam, a város legnagyobb zöldterülete, benne kocogó olaszokkal, napozó aggastyánokkal, a szökőkutakban fürdőző kutyákkal és csevegő gazdáikkal. A park ugyan nem nagy, épp elég ahhoz, hogy elnyomja a forgalmi dugók zaját, és otthont adjon néhány csiripelő madárnak.
A nyilvános parkból kilépve a Piazza de Cavour téren találtuk magunkat, majd a Via Alessandro Manzoni úton sétálva lekanyarodtunk egy hangulatos macskaköves utcába (Via della Spiga), és a kertek alatt haladva kilyukadtunk a Galleria Vittorio Emanuele II passzázsban, ami – ahogy az várható volt, – zsongott a szelfibotokkal közlekedő turistákkal, a mennyezetre nézve azonban mégis elámultunk a nyolcszögletű üvegkupola láttán.
A „Milánó szalonjának” is nevezett passzázson keresztülsétálva a Piazza del Duomo térre értünk, ahol a város fő látványosságával, a Milánói dómmal találtuk szembe magunkat. A rengeteg turista sem tudta hangyabolyként ellepni az épületet és az előtte elnyúló teret, hiszen mindkettő mérete félelmetes nagyságokat ölt. Ha már eddig eljutottunk, gondoltuk, megpróbálunk jegyet váltani a dóm tetejére. A népszerű európai látványosságokhoz érdemes napokkal előre megvenni a belépőket, különben esélytelen a bejutás, nekünk valahogy mégis szerencsénk volt, így a jegyautomatánál pár perc alatt végeztünk, míg a bejáratnál sem álltunk sorba 20 percnél tovább. Lépcsős belépőjegyeket vettünk 9 euróért, így meg kellett másznunk néhány magas lépcsőfokot, hogy elénk táruljon a dóm káprázatos tetőszerkezete, de minden izzadtságcsepp megérte.
A dóm megmászása után a Navigli-negyed felé vettük az irányt, azzal a céllal, hogy az egyik kanális partján ebédeljünk egy jót. A Via Torino bevásárlóutcán meneteltünk végig, útközben pedig letértünk egy kis utcába, és lehörpintettünk egy kávét a Chiesa San Giorgio al Palazzo templom mellett, ami menedéket biztosított a nyüzsgő főutca hömpölygő tömegeitől. Utunkat a Corso di Porta Ticinese úton folytattuk, ami egy jóval autentikusabb környék, hangulatos éttermekkel, sok helyivel és néhány lézengő turistával. Félórás séta után érkeztünk meg a Naviglio Grande kanálishoz, amelynek mindkét partján hívogató trattoriák helyezkednek el, így rögtön le is telepedtünk egy kockás terítős teraszra. Nem csalódtunk, a paradicsomos spagetti pont olyan volt, mint amilyet egy olasz kisvendéglőtől elvártunk. Magnifico! Ami pedig az árakat illeti, hasonlatosak bármelyik másik európai nagyvároséhoz.
Tele hassal újult erővel indultunk útnak, immár vissza a vonatállomásra. Beugrottunk egy pékségbe a Viale Gorizia úton, ahonnan két, egyszerűen mennyei cannoli di Sicilia édességgel távoztunk. (A cannolo egy ricottakrémmel töltött tésztarolád, amelyet gyakran apróra tört pisztáciába mártanak.) Visszafelé letértünk a Via Santa Croce útra, ami a kisgyerekes családokkal megtelt Parco Giovanni Paolo II parkba vitt minket, majd a dóm felé sétálva a munka után megpihenő helyiekkel megtelt Piazza Sant’Alessandro téren haladtunk át. Vetettünk még egy pillantást a dómra, majd a Monumento Leonardo da Vinci érintésével hazaindultunk.
Elvárásainkat bőven túlszárnyalta Milánó, bár ez önmagában nem túl nagy teljesítmény, hiszen azok valahol a béka feneke alatt lapultak. Olaszország gazdasági fővárosa ezerrel pörög napközben (az éjszakáról sajnos nem tudok nyilatkozni), de azért találni, még ha elvétve is, autentikus macskaköves utcácskákat, ahol megtapasztalhatjuk az igazi olasz életérzést. Milánó tehát olyan úti cél, ami remek választás fárasztó, de annál tartalmasabb egynapos kiruccanásokhoz, sőt megkockáztatom, hogy a két- és háromnapos kirándulások is kellemesen telhetnek itt.
