Olykor még a legmegszállottabb könyvmolyok is félve vesznek le a polcról egy vaskosabb könyvet, mert attól félnek, egy 800 oldalas történetet a legjobb indulattal sem lehetne könnyed olvasmányként jellemezni, és gyakran előfordul, hogy az izgalmas kezdés után a végére ellaposodik a történet. Donna Tartt: Az Aranypinty című könyvét mégis érdemes beletennünk a táskánkba. A könyv már a 2. oldala után beszippant, utána pedig már nincs menekvés. Képtelenek vagyunk letenni a könyvet.
Az Aranypinty főszereplője a 13 éves Theodore Decker, akiben örökre megtörik valami azon a napon, amikor az anyjával elmegy a New York-i Metropolitan Múzeumba. Az épületet bombatámadás éri, amikor az anya és a fia két külön teremben tartózkodik. Theo túléli, de az anyja nem.
Mivel Theo apja elhagyta a családját, a fiú egyik (vagy inkább egyetlen) barátja családjához költözik a Park Avenue-ra, és belecsöppen a felső tízezerhez tartozó család hétköznapjaiba, ahol bár kedvesen bánnak vele, tudja, hogy semmi keresnivalója sincs.
A múzeumi eseményekre két dolog emlékezteti: egy gyűrű, amit egy idős férfi adott neki, aki a robbanásban meghalt, és egy fiatal lánnyal volt a múzeumban, aki egyből felkeltette Theo érdeklődését, és később még fontos szerepe lesz a fiú életében. A másik egy festmény, az Aranypinty, amit Theo elemelt a múzeumból, és legféltettebb kincseként rejtegeti mindenki elől, hiszen ez az a tárgy, mely legjobban emlékezteti őt az anyjára.
A gyűrűn egy felirat jelzi, honnan származik az ékszer. Theo felkeresi a helyet, hogy legalább a gyűrűt visszaadja jogos tulajdonosának. A szálak egy régiségbolthoz vezetnek, ahol a kisfiú megismerkedik Hobie-val. Az idős férfivel hamar barátok lesznek, mivel Hobie az egyetlen ember, aki egyenrangú félként kezeli a félárván maradt fiút.
Amikor Theo lassan megbarátkozna a helyzetével, feltűnik az apja és a barátnője, Xandra, hogy magukkal vigyék a fiút az ország másik végébe, Las Vegasba. Theo itt is talál egy barátot. Boris apja utazó munkája miatt már a fél világot bejárta, és legalább annyira hontalan és reményvesztett, mint Theo. A szülők által elfelejtett fiúk rossz útra tévednek, isznak, drogoznak, az iskolát pedig messziről elkerülik.
A könyv feléig úgy tűnt, a történet csak Theo gyermekkorát meséli el, ám az írónő ennél sokkal nagyobb horderejű feladatra vállalkozott, és egy kamasz fiú útkeresése mellett megpróbálja megragadni vagy még inkább elkülöníteni az erkölcsi jó és rossz fogalmát.
Az Aranypinty egyrészről szól egy fiatal fiú útkereséséről és megpróbáltatásairól, lecsúszásáról és felemelkedéséről. Másrészről szól a szeretetről és annak megfoghatatlanságáról, illékonyságáról. Elvégre a szeretetünk és ragaszkodásunk néha egy tárgyban ölt testet, olykor a lelki támaszunknak nyújtott segítségünkben, máskor egy hanyagul elénk vetett pénzkötegben, megint máskor pedig az alkohol- és drogmámoros perceinkben, amikor összemosódnak a határok, és nem érezzük, mert sokszor nem is érezhetjük tisztán, hogy kit és mennyire is szeretünk.
A könyv végére megváltozik a történetmesélés dinamikája, amitől egy kicsit talán maga a sztori is megtörik. Ettől függetlenül a könyv az utolsó bekezdéséig izgalmas. A történet lezárásánál olyan érzésünk lehet, mintha az írónő a könyv összes mondanivalóját még egyszer meg akarta volna fogalmazni, ettől egy picit talán szárazzá és erőltetetté is válnak ezek az oldalak.
De még ez is bocsánatos bűn, mivel Tartt keményen elgondolkodtat minket érzéseink mélységéről, olykor hiábavalóságáról.
Ahogy megfogalmazta:
Nagyon elszomorító, és olyasmi, amit csak most kezdek megérteni, hogy nem választhatjuk meg a szívünket. Nem kényszeríthetjük rá magunkat, hogy azt akarjuk, ami jó nekünk vagy ami jó másoknak. Nem választhatjuk meg, hogy milyen emberek legyünk.
A könyv a Park Kiadó gondozásában jelent meg.
