Kilenc évesen sikerült elkunyerálnia a szüleitől az egyébként nem túlzottan szofisztikált VILIA típusú családi fényképezőgépet. Ettől a pillanattól kezdve nem volt kérdés, mi lesz a hivatása. Telek Balázzsal beszélgettünk.
Gyerekként kerültél kapcsolatba a fotózással. Mondanál pár szót a kezdetekről?
Kilenc éves voltam, és kattogtattam. Furcsa érzés volt ez, és ez a furcsa érzésem ma is meg van, amikor szembesülök egy kézzelfogható képpel. Ez a mágia sajnos a monitorokon és egyéb digitális képmegjelenítőkön nem működik.
A fotólaboros emlékeim ennél korábbiak. Édesanyám 30 éven keresztül röntgenasszisztensként tevékenykedett, és én kisgyerekként, volt, hogy vele voltam éjszakai ügyeletben. Minden gép és kellék óriási volt és nehezen mozgatható, gigászi munkát végeztek a korabeli röntgenekben egy jól sikerült röntgenfelvételért. Ezért is tudtam elfogadni azt a helyzetet, hogy egy jó képért időnként óriási erőfeszítésekre van szükség és el kell menni a legvégsőkig, ha eredményt akarunk elérni.
Egész családod „szabad emberekből” áll, akik erős egyéniségek, látszólag saját útjukat járják az önmegvalósításban. Menyiben tudtok egymás alkotásaihoz-projectjeihez elfogulatlanul hozzáállni? Kikéritek egymás véleményét?
Nagy szerencsém van a családommal, nagyon nyitott szellemiségű, őszinte emberek, akiknek kezdettől fogva mindig fontosak voltak a művészetek. Édesapám fiatal kora óta foglalkozik képek alkotásával, és kiválóan játszik harmonikán, a bátyám festőművész mester és zeneileg is folyamatosan fejleszti magát, rengeteg hangszeren tud játszani, de mindnyájunknak van kötődése a zenéhez, a szüleim ráadásul a zeneiskolában ismerkedtek meg 16 éves korukban. Egy ilyen közegben, ahol a különféle művészeti ágak művelése állandóan összegabalyodik, magától értetődően fejlődik az önkontroll és önkritika is. Ráadásul igen őszinte emberekből áll a család, akik egyszerűen semmilyen szinten nem tudják elfogadni a hamisságot, a hazugságot.
A szüleim otthonába többször betérők már megszokták, hogy mindig ki vannak kérdezve egy újabb alkotásról, főleg édesapám faggat ki mindenkit arról, hogy egy-egy képe mennyire tetszik a vendégnek vagy nem. Időnként a szomszédokhoz is átmegy az új festményeivel, de képes az utca emberét is kikérdezni, egyszerűen a házunk előtt elvonulók elé rak egy képet. De a mi dolgainkat, kiadványok, katalógusok formájában is elviszi bemutatni az ismerőseinek és kikérdezi őket. Mióta nyugdíjas, igen erős kulturális propaganda tevékenységet folytat, de mindezt mindig kedvesen és viccesen. Sok képet fest ajándékba. Szeret adni.
A ’90-es évektől foglalkozol camera obscurával. Milyen technikát takar a kifejezés, és miért érezted úgy, hogy megszólít téged?
A Keplertől származó camera obscura, tehát a sötét szoba kifejezés, igazából egy olyan természeti jelenség elnevezése, amely mindenhol jelen van, csak éppen sokszor nem vesszük észre. A jelenség lényege, hogy egy egyszerű nyílás, lyuk vagy rés, amolyan kapuként képes működik a világosság és a sötétség határán. A világos közegből a sötét közegbe beérkező fénynyalábok a külső „fényes” világot képesek megjeleníteni a sötét térben egy igen különös módon – persze az általunk ismert fizikai törvényeknek is megfelelően –, fejjel lefelé és tükörfordítottan. Amikor észrevesszük a sötét térbe beérkező és leképeződő világot, akkor könnyen megbabonázódhatunk és végeredményben ennek a varázslatos jelenségnek a tudatos felhasználása az, aminek köszönhetően sok minden jelentősen megváltozott az emberi kultúra történetében. Hosszú a lista. A napkitöréseket vizsgáló arab tudósoktól, a reneszánsz tudós művészeken keresztül, a fotográfia úttörőiig, mindenki elvarázsolódott és ez ma is így működik. Igazából, ahogy felfogtam a dolog egyszerűségét és nagyszerűségét, nem nagyon volt visszaút.
Te magad is tervezel kamerákat. Hogyan képzeljük el ezeket?
Az én kameráim mindig egyfajta kérdésfeltevések. A kérdés egyszerű. Lehet így fotografálni, lehet így képet alkotni? Lesz ebből egyáltalán valami? Az igazi siker egy lyuk- vagy réskamerás felvétel kapcsán mindig együtt jár egyfajta megdöbbenéssel. Nahát, ez még így is működik! Sőt időnként bebizonyosodik, hogy a jelenség eltiporhatatlanul van jelen, és ha valami technikai malőr folytán igazából ellenében cselekszünk, még akkor is meg tud lepni, ajándékozni egy újabb tapasztalattal. A kameráim többnyire egyszerű kartondobozok, némi eleganciával fűszerezve, bevonva valamilyen anyaggal és kézzel működtethető, időnként elég egyedi zárszerkezettel felszerelve. Kívülről nem annyira különösek, de sokszor a külső formájuk árulkodik a belső lényegükről. Belül azonban ismét bármi megtörténhet, szabadon szárnyalhat a fantázia, hiszen mindenféle felület alkalmas lehet fényérzékeny anyag hordozására. A kameráim nevei időnként igen árulkodóak: zongorakamera, duplakúpkamera, panorámakamera stb.
Mi izgat inkább, a koncepció vagy a megvalósítás? Elméleti vagy gyakorlati embernek tartod inkább magad?
Mivel elég maximalista vagyok és igen sok ötletem van, sokat szenvedek. Hiszen elképzelek dolgokat és csak akkor érem el a célomat, ha meg is tudom azokat valósítani. Azonban itt félúton nincs igazi eredmény, csak akkor van esélyem az eredményességre, ha végig megyek a teljes ösvényen. Azonban ennél is cifrább kicsit a helyzet, mert azért úton levés közben is „sajnos” újabb ötletek merülnek fel, újabb lehetséges leágazások, amiket jó volna végigjárni. Tehát soha sincs vége igazán, ezt is csak abbahagyni lehet, befejezni sohasem. A pusztán elméleti tevékenység és a pusztán gyakorlati megvalósítás egy-egy pillér, amelyek akkor érik el céljukat, ha hidat húzunk közéjük.
A fotózáson kívül zenével és festészettel is behatóbban foglalkozol. Mennyire vagy maximalista magaddal szemben ezekben a tevékenységekben? Mi az, amit keresel a zenében és mi az, amit a képzőművészetben?
Érdekes, hogy a zene és a festészet valahogy más dimenziókat jelent számomra. Sokkal inkább a lelki dimenziókban születnek és onnan pendítenek meg aztán szellemi régiókat. Amikor egy zongora elé ülök, az nagyon hasonlít az én esetemben ahhoz, amikor egy üres vászon elé ülök. Ilyen alkalmakkor a semmiből, a nagy fehérségből, illetve a csendből lépésről-lépésre bontom ki azt, ami épp akkor és ott vagyok. Persze itt is vannak csodálatos meglepetések, de ezek folyamatok, amelyek gyakorlása közben folyamatában lényegül át az ember.
Hosszú időn át voltál tagja a TEKODEMA fotográfus csoportnak. Külföldi meghívások, díjak és ösztöndíjak is megtaláltak. Csapatjátékosnak érzed magad vagy magánzónak? Mi az, amit megkönnyít az, hogy csoportban kell alkotni, és milyen kompromisszumokkal jár?
Alkotói munkálkodásom során alapvetően mindig is egy személyes tevékenységet folytattam. Olyan társaságokban láttam és látom értelmét a részvételemnek, ahol a személyes autonómiám nem sérül, azonban én is tudok adni és kapni új gondolatokat, megközelítéseket, inspirációkat és nem utolsó sorban őszinte kritikákat. Természetes, önműködő folyamatként jó értelmezni egy csoport létrejöttét és szétbomlását is, nagyon jó egyszerűen csak érezni a kohéziót különböző típusú emberek közt, amikor egy közös cél a mágnes. És nagyon szomorú és időnként érthetetlen miért is mágneseződünk le, de ha egyszer elfogadjuk a „minden változik” szabályát, akkor helyére kerül minden.
Folyamatosan tanítasz is. Milyen esélyekkel indul ma Magyarországon egy jó látásmóddal, tehetséggel megáldott fotós? Amúgy hiszel a tanításban és az intézményes oktatásban?
Ami igazi esélyt ad a mostani fiataloknak, az az, hogy hihetetlenül színes palettáról válogathatnak. Az oktatási intézmények csak a fotográfia oktatásának szempontjából is rendkívül sokfélék lettek hazánkban, azt is mondhatom, hogy megközelítőleg minden igényt kielégítő a választék. A főiskolákról, egyetemekről ösztöndíjjal gyorsan és egyszerűen ki lehet jutni külföldre. Az oktatási színvonal változatos, de az emelkedő igények jót tesznek neki. Ami igazán aggaszt, az az anyagi vonzata mindezeknek.
A fotográfusi szakma ma divatszakma. Rengetegen érdeklődnek a fotográfia iránt és sokszor irreális képzeteik vannak arról, hogy milyen is egy mai magyar fotós, vagy egyáltalán egy fotós élete, munkája.
Saját stúdiót alakítottál, milyen munkák és események, illetve milyen közösségi lét zajlik itt?
Igazából egy a saját stúdió létrehozása mellett az is cél volt, hogy egy olyan közösségi helyet hozzunk létre, amely találkozási pontként, inspiráló közegként, alkotó-, kiállító-, előadó- és oktatótérként is funkcionál. Nos, mindez sikerült. A nyolcadik kerület Palotanegyedében egy rossz állapotú, használaton kívüli pincéből kialakított helyszín hosszabbik verziójú neve így hangzik: ArtBázis Összművészeti Műhely. Kedves feleségem és az egész családom támogató jelenlétére, segítségére szükség volt ahhoz, hogy ez a hely létrejöjjön és megvalósuljon. Szeretteim önzetlenségének, segítőkészségének legméltóbb elismerése az, hogy a hely még ma, 4 év folyamatos kulturális misszió gyakorlása után is funkcionál, sőt folyamatosan újabb és újabb programok, alkotások, tervek valósulnak meg benne. A hely állandó „bázisa” a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, valamint a KépPont – alternatív fotográfiai kurzusoknak valamint rengeteg egyéb nem fotográfiai érdeklődésű a művészetek, a kultúra iránt elkötelezett embernek.
