„Egy-kettő, pikk-pakk!”

Disney-musicallel kezdi az évadot a Madách. Végre. Vagy mégsem?



Majdnem ötven éve csapta fejébe filmen Julie Andrews a bugyuta kalapot, és repült át a Cseresznyefa utca felett – a kor filmes technikai feltételeit messze meghaladó blueboxos jelenetek sorával.  A ’64-es film táncoló pingvinjei nem, de sok más csodás elem történik meg a színpadon a Madáchban – számos európai és amerikai város után. Mary Poppins „szép ruhájának” pontos mása, és Bertie chevalier-kalapja-csíkos öltönye szintén egy az egyben felvonul a színpadon, és – gyanítom – van még egy-két jelmez, amely a filmből koppintódott a jelenbe.

Nincs ezzel semmi baj: mesés világ elevenedik meg a Madách egyébként ilyenekhez nem feltétlenül szokott színpadán. Az utazótáskából elővarázsolt ruhásfogas, a táncoló seprű még mindig mond újat a legkisebbeknek – főleg, ha Mary Poppins tartja kezében a dolgokat.

Az öt Oscart bezsebelő Disney film és az eredeti, Pamela Lyndon Travers-regény összegyúrásával 2004-ben született színpadi mű, és egész franchise épült rá – Disneystül, egyen-jelmezestül, egyen-koreográfiástul, ahogy az már lenni szokott. A jóból a magyarok sem maradhattak ki, és a non-replikák királya, Szirtes Tamás kaparintotta meg a játszási – és rendezési – jogot.

A Madáchban non-replica előadást láthatunk. A szó azt jelenti, hogy a rendezőnek lehet saját koncepciója, de a látottakat és a neten fellelhető anyagokat összevetve mondhatjuk: csak csínnyán. Egyes részletek pontos másai a – mondjuk – Broadway-produkciónak, mások – főleg a technikai adottságokat figyelembe véve – változtak. No de ez csak szőrözés: a lényeg, hogy hogyan viszonyul a gyerek néző ahhoz, amit  színpadon lát. A technikai trükkök – leginkább az a jelenet, amikor Bertie először derékszögben, majd fejtetőn sétálja körbe a színpadnyílást – ütősek, szinte harapni lehet a csendet a nézőtéren. A kisebbek véleményét kikérném azért a gyerekekre támadó, rémítő maszkkal megvert játékokról, nem biztos, hogy egy bölcsis gyerek nem kezdene félelmében ordítani.

A Mary Poppins esetében a címszereplő kiválasztása döntő lehet. A Madáchban Mahó Andrea, Oroszlán Szonja és Polyák Lilla játssza – mindenféle párosításban és megoldásban. Nekünk Mahó Andrea jutott, akinek kétség kívül nagyszerű hangi adottságai vannak, de ehhez a szerephez túlságosan merevnek tűnik, az arcjátékát pedig nem nagyon lehet látni a 17. sorból…

Sáfár Mónika viszont nem tartja vissza magát: Andrew kisasszonyból, az injekció és kanalas orvosság-mániás vén szatyorból kihozza a maximumot – ezzel csinálva hülyét magából. Ugyancsak ide illik Bajza Viktória és Sánta László kettőse is, akik nagyszerűen szekundálnak egymásnak a szakácsnő és a kétbalkezes inas szerepeiben. Sokkal kétdimenziósabb figura George és Winnifred Banks alakja: Szerednyei Bélának és Ladinek Juditnak nem is nagyon marad más, mint a hangok leéneklése. Sokkal többet ad bele Szente Vajk: energiái teljében lendíti előre az előadást a folytonosan vigyorgó Bertie alakjával – de ezt már megszoktuk…

Tihanyi Ákos koreográfiái újra őrületbe kergethetik a színészeket – de a profi tánckarnak is jut egy-két blikfangos ötlete. Kocsák Tibor biztos kézzel vezeti a néha széttartó zenekart – de majdcsak belerázódnak valahogy.

A Mary Poppins tulajdonképpen profin megcsinált előadás: ezzel semmi baj sincs, csak hiányzik az a bizonyos plusz, amitől a papírsárkányok maguktól emelkednek a levegőbe – és nem látjuk, hogy damilon rángatják őket a zsinórpadlásról…