Színház az egész világ, legalábbis László Lili és Mészáros Máté számára mindenképp. Lili negyedéves a Színház – és Filmművészeti Egyetemen, és már több budapesti színdarabban is szerepet kapott. Máté lassan másfél évtizede dolgozik a szakmában, és szórakoztatja közönségét budapesti és vidéki színházakban is. Jelenleg mindketten az Orlai Produkció tagjai. A színházról, színészetről, és mindazokról a dolgokról kérdeztem őket, melyekről a közönség sorai között ülve fogalmunk sem lehet.
A Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház teraszán találkoztam a két színésszel. Bár egy újságíró mindig próbál az interjúkat úgy levezényelni, mintha valójában baráti találkozások lennének, ebben az esetben nem volt nehéz dolgom: Máté és Lili közvetlenül és barátságosan válaszoltak a kérdéseimre, melyeken (szerencsémre) a beszélgetés gördülékenysége miatt nem kellett sokat gondolkodnom.
Hogyan szippantott magába titeket a színház világa?
Lili: Már kiskoromban is szerettem „bohóckodni”, a figyelem középpontjában lenni. Később az iskolában különböző színjátszó körökbe jártam, aztán rájöttem, lehet ezt úgy is csinálni, hogy a hivatásommá váljon.
Máté: Én 21 éves koromig nem is gondoltam erre, igaz, a húgom drámatagozatra járt, volt valaki a családban, akit már megfogott a színjátszás. Miután Pécsen nem vettek fel az egyetemre, az Új Színház Stúdiójába felvételiztem, a Színművészetire harmadik próbálkozásra vettek fel.
Máté, látván Lili szárnypróbálgatásait, szerinted könnyebb vagy nehezebb most a pályakezdő színészek helyzete?
Máté: Mára kicsit talán sok lett a színész, a munkalehetőségekből pedig nem lett több, és már a színház sem úgy él az emberek fejében, mint régen. A színészek nehezebben is találnak munkát, mint korábban, sokan kezdik inkább szabadúszóként, vagy csinálnak egy társulatot, vidéki színházakba kevesen mernek leszerződni. Olyan „klasszikus” szituációt, hogy a frissen végzett színészt egyből leszerződteti egy színház, ahol jó fizetést is kap, szinte nem is láttam.
Lili, te mégis Nyíregyházán folytatod a munkád szeptembertől.
Lili: Örültem, hogy ősztől vidékre mehetek, ahol nagyon sok lehetőségem lesz. Szerencsére én nem érzem annyira bizonytalannak a helyzetem, most szuperül érzem magam az Orlai Produkciónál. Az biztos, hogy nehéz dolog kikerülni az iskolából a kemény valóságba, ahol kőkeményen kell magunkat képviselni és eladni.
Kinek akartok a leginkább megfelelni?
Máté: Senkinek. Veszélyes dolog, ha mindenkinek meg akarunk felelni, és nem is kivitelezhető. Én mindig végiggondolom, hogy mi a dolgom a színpadon. Ha csak erre fókuszálok, és ezt jól csinálom, akkor én is, és remélem, mindenki más is meg lesz velem elégedve.
Lili: Az egyik tanárom, Máté Gábor mondta, hogy nehogy elhiggyünk bármit is, amit a színdarab után a közönség mond nekünk. Ha az egyik néző odajön hozzám, és azt mondja, én voltam a legjobb, biztosan lesz egy másik néző, aki egy másik színésznek gratulál ugyanígy. Nem lehetünk annak a rabjai, hogy mindenkinek megfeleljünk. Ez a szakma szubjektív, mindenkinek más tetszik benne, mindenkinek mást jelent.
Mi történik az előadások után?
Máté: Ha egy jó csapattal dolgoztunk, leülünk megbeszélni a tanulságokat. Ha vígjátékot játszottunk, meg tudjuk beszélni, hogy mindig nevettek-e a nézők, amikor kellett. Drámánál nehezebb megítélni, mennyire tetszett a darab a közönségnek. A csönd jelentheti azt is, hogy gondolkodnak, de azt is, hogy unatkoznak.
Lili: Nem biztos, hogy amit az ember a teljesítményéről gondol, megegyezik azzal, amit a közönség látott. Sokszor teljesen más, amit belülről érez a színész, és az, amit a közönség érzékelt.
Máté: Igen, a bakikban könnyen leizzadunk, és azt hisszük, mindenki minket néz. Ilyenkor, ami valójában egy pillanatnyi tévesztés volt, számunkra hosszú perceknek tűnik.
Nektek is volt ilyen bakitok?
Lili: A Pesti barokkban van egy közös jelenetünk. Egyszer Máténak meg kell ennie egy egész fürt szőlőt, majd a a kezembe kell adnia a szárat, hogy kidobjam. Rendszeresen előfordul, hogy olyan nagy fürtöt kap, hogy bármilyen gyorsan is próbálja megenni, még rengeteg szőlőszem marad rajta a jelenet végére. Ilyenkor mindig várom, hogyan oldja majd meg Máté a helyzetet. „Ezek a szemek már mind rothadtak, dobd ki” – szokta mondani. Én pedig kidobom, és a közönség észre sem veszi, hogy kicsit módosítottunk a cselekményen.
Hogyan hangolódtok rá az aktuális szerepetekre?
Máté: Átírni nem lehet egy szerepet. A színész beleteszi a saját élményeit a megformálásba, és használja a fantáziáját. Ha olyan szereplőt játszom, aki olyan helyzetbe kerül, amilyenben én még nem voltam, például háborúban van vagy gyilkolt, akkor elképzelem, milyen lenne, ha ölnék. Ez a színész fantáziájára, képzeletére van bízva, hogyan lát hozzá a munkához.
Lili: Én a testtartáson, mozgáson szoktam elsőként gondolkodni, mert ezek mindig rengeteget elárulnak rólunk. A Vőlegény című színdarabban egy 14 éves székely szolgálólányt alakítok. Egy fiatal lányt, aki szerintem szertelenül, kajlán, kevésbé összeszedetten mozog, úgyhogy én is így formálom meg őt.
Mit szerettek legjobban és legkevésbé a szakmátokban?
Máté: Azt, hogy mit a legkevésbé, kapásból tudom sorolni. Nem szeretek átöltözni, nehezemre esik próbára járni. Tulajdonképpen úgy nem szeretem ezt az egészet, ahogy van, de muszáj csinálni, mert ugyanakkor mégis élvezem, nem tudnék nélküle élni. Jó dolog, amikor együtt vagyunk és játszunk. Olyan ez, mint egy társasjáték.
Lili: A közös cél mindig összerántja a csapatot. Amikor felmegyünk a színpadra, megszűnik minden más, mindenki a munkára fókuszál, hátrahagyjuk a hétköznapi problémáinkat. Az átöltözéseket én sem szeretem.
Mi az utolsó gondolatotok, mielőtt felléptek a színpadra?
Máté: Az ironikus válaszom az, hogy abban reménykedek, hogy elmarad az előadás, nem jöttek el a nézők. Komolyan véve pedig az, hogy miért is megyek a színpadra, mit kell előadnom.
Lili: Legtöbbször nagyon izgulok ilyenkor. Hogy megnyugtassam magam, felidézem az anyukám tanácsát, aki azt mondta, ha nagyon ideges vagyok, gondoljak egy emberre, akit nagyon szeretek, és képzeljem azt, hogy csak neki adok elő.
Hogyan tudjátok motiválni magatokat a rosszabb napjaitokon?
Máté: Jó bemenni a színházba, mert ott megszűnik minden, ami a külvilágban történt velünk. Ha betegek voltunk, a színpadon elmúlik. Ha szomorúak voltunk, az is. Fontos, hogy tudjam, miért megyek be, mindig találnom kell egy feladatot magamnak, ha mást nem, hát azt, hogy az egyik jelentet jobban csináljam meg, mint a legutóbb.
Lili: Én egyik szerepemet sem játszottam még el annyiszor, hogy azt érezzem, meguntam volna, motivációt kellene keresnem.
Mi lenne számodra az álomszerep?
Lili: Erről most valami nagyon szépet kéne mondanom, ugye? Nincs konkrét vágyam, minden szerepet izgalmasnak tartok, szeretem összehasonlítani a megformált karaktereket magammal, kielemezni a közös tulajdonságainkat. Tulajdonképpen a világ összes színdarabjának minden szerepére vágyom.
El tudnátok képzelni, hogy valamikor mással foglalkoztok?
Máté: El! Ez a munkám, hogy el tudjak képzelni egy csomó mindent. Dolgoznék például Skóciában, egy whiskygyárban, vagy Svájcban lennék masszőr.
Lili: Az ember sosem tudhatja, mi vár rá. Én még nagyon az elején járok a szakmának, 23 éves vagyok, de el tudnám képzelni, hogy egész életemben ezzel foglalkozzak.
Amikor már azt hittem, hogy az interjú véget ért, és kikapcsoltam a diktafonomat, Máté és Lili még váltottak néhány szót egymás közt a másnapi teendőikről. Amikor elmondtam nekik, hogy az interjút még elküldöm nekik, hogy átnézhessék a megjelenés előtt, Máté megfogalmazta az este legfrappánsabb mondatát, egy tanács formájában, melyet Lilinek címzett:
A nagymamám mindig azt mondta, egy színész ne adjon interjút, mert még a végén beleéli magát.
