Testekbe zárt történetek

Jókúti György

Panem et circenses, vagyis kenyeret és cirkuszt követelt az ókori római, amikor szórakozni akart. De vajon mire vágyunk mi, a 21. században szórakozás címszó alatt? Valami egyedire és megismételhetetlenre? Sokkolóra és polgárpukkasztóra? Frenák Pál Társulatának XX_&_Fragments előadásába valamennyiből volt, nem is kevés.

Fény és sötétség, csend és zene, izom és inak – így lehetne összefoglalni a bő félórás Frenák-féle performanszot, melyet a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Bálnában láthatunk ma este. A tegnapi sajtónyilvános főpróbára nagy elvárásokkal és némi szkepticizmussal indultam el, ugyanis nem vagyok a táncművészet visszafoghatatlan rajongója.

Az én tánctudásom kimerül az egyet jobbra egyet balra tánclépéseknél, éppen ezért nem is szakmai, hanem laikus szemmel néztem végig az előadást.

Az első öt percben még nem gondoltam volna, hogy katarzissal fog zárulni a történet: a pucér lábú táncosoknak csak az alsó végtagjaikat világította meg a fény, és bár olyan mozdulatokat tettek velük, hogy még egy kígyó is megirigyelte volna a hajlékonyságukat, látványra nem volt igazi.

De aztán jött a második produkció, ahol zokniban és alsónadrágban táncoló fiúké volt a főszerep. Bár a (hiányos) öltözékük koncepcióját még most sem értem, az biztos, hogy éberséggel követte őket a közönség sorainak minden szempárja – nemcsak a nőké, hanem a férfiaké is. Mindenki láthatta, ahogy a szinte csupasz testeken megfeszülnek az izmok és inak, amikor nyakatekert pozíciókba kényszerítik magukat a táncosok. De a kényszerítés talán nem is a jó szó, mivel olyan érzése lehetett a nézőknek, mintha a fiúk teste gumiból lett volna, és a zenére hangolódva egy mély ösztön irányítja a mozdulataikat.

Innentől kezdve már beindult a show: a következő produkció ismét egy fiú-lány táncospár volt, aki mint az anód és katód kergették egymást a táncparketten, a szikrázó feszültségből pedig a közönség soraiba is jutott.

A záróprodukcióban egy félgömbből kelt ki a táncos, akinek a testét festék borította. A leglátványosabb rész még csak ezután következett. A másodpercenként le és felkapcsolt világításból a fiú mozdulatai és mimikái csak megtörve, szakadozottan bontakoztak ki, de ami a lényeg volt, így is tisztán láthatóvá vált. Kiszakadás, elszakadás a méhből, az otthonból, dacos szárnypróbálgatás, erőfitogtatás, elfáradás, feléledés, hazatérés.

Jókúti György

Amikor az utolsó lámpa is kihunyt, szomorúan konstatáltam magamban, hogy véget ért a műsor. Nehéz volt elhinni, hogy a táncosok koreográfiára táncoltak. Inkább tűntek a mozdulatok a test hol halk sóhajának, hol zaklatott zihálásnak, hol állati ordításnak. Valami őszintének és tisztának, valami szavak nélküli, pusztán mozdulatokkal elmesélt történeteknek, melyeket nehéz lenne szavakba foglalni, de talán nem is kell, mert akkor eltűnne a varázs.

Elvégre mi más is történhetett volna a tánctéren, ha nem varázslat? Az előadás, lekötött, elkábított és új dimenzióba repített, amit ennyi idő alatt lehetetlen volt megismerni – de egész biztos, hogy kerítek még rá alkalmat, hogy jobban elmerülhessek benne.

A ma esti előadásról több infót itt találsz.