Valló Péter: “A fiataloknak egyszer csak elkezdenek hiányozni az elfecsérelt évek”

Valló Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendezővel legújabb darabja, a Téli rege bemutatója előtt találkoztam 3 nappal, a fotós próba után. Nagy hatású darab, bravúros színészi játékokkal, amely görbe tükröt tart elénk, hogy miként válunk oly sokszor saját démonjaink és az idő áldozatává. Valló Péter néhány nagy tanulságot fogalmazott meg a mai fiatalok nehézségeiről és problémáiról is.

Valló Péter / Fotó: Falus Kriszta

Az én generációmra gyakran jellemző, hogy néhány év után kiégünk egy adott munkahelyen, elveszítjük a motivációnkat, nem találunk már új kihívásokat. Ön több mint 40 éve a pályán van, soha nem érezte, hogy belefáradt? Hogyan kap új erőre egy-egy mélypont után?

Dehogynem éreztem, nagyon sokszor. Természetellenes is lenne, ha az ember folyamatosan bírná a körhintát. Az én esetemben ez sokkal több, mint munka. Szenvedély, hivatás, aminek az ember az egész életét szenteli. Az igazi hivatás nagyon pusztítólag hat az életünkre. Minden mást háttérbe szorít. Ez nem csak a színházzal van így, hanem a többi művészettel is. De ha valaki sebészprofesszornak megy, ugyanez a véleményem. Innentől kezdve pedig nem merül fel kérdésként, hogy én hogyan szedem össze magam a következő feladatra. Nagyon fontos, hogy legyen mindannyiunk életében egy olyan front, ahol béke van, amiben meg tudunk kapaszkodni. A gyerekeim révén azt tapasztalom, hogy a mai fiatalok nemcsak a munkahelyeket unják meg, hanem azokat a körülményeket, amelyek az egész munkát meghatározzák. Ha azonban rátalálunk a számunkra megfelelő hivatásra, akkor egyszeriben nem számítanak a körülmények, legyenek azok bármilyen szörnyűek is. Az Önök generációja készen kapta a mobilitást, a nyitottságot, hogy nem kell elköteleződni tizenéves korban valami mellett, ami az én nemzedékemnek még osztályrésze volt. Ha a mi időnkben valaki mellélőtt, korrekcióra aligha volt mód. Ma ezt el lehet húzni egy ideig, nem túl sokáig,  mert egyszer csak elkezdenek hiányozni az elfecsérelt évek. Akkor érzi ezt az ember, amikor ott áll harmincvalahány évesen, és még mindig nem horgonyzott le valami mellett, amiben bizonyíthatna, legelső sorban saját magának.

Mit gondol, mi tesz egy művészt igazán különlegessé, kiemelkedővé? Nyilván a tehetségen kívül.

Egyrészt az ember nem tudja magáról, hogy mennyire kiemelkedő, de még a másikról sem nagyon. Az tesz valakit érvényessé – talán inkább ezt a szót használnám -, ha talál valamilyen kapcsolódási, érintkezési pontot azzal, amiben él és dolgozik. Ha létrejön valamiféle interferencia közte és a kora között. És ha ez elmúlik, van hozzá ereje, hogy ezt újra létrehozza. Minél idősebbek vagyunk, annál nagyobb kétségek gyötörnek bennünket, hogy ezt az összehangzást vagy átfedő érvényességet létre tudjuk-e hozni.

Kováts Adél, Pál András és Gyabronka József / Fotó: Dömölky Dániel

Mit gondol, miért aktuális darab ma is a Téli rege?

Ez a kor, amiben élünk, tele van kihívásokkal, megpróbáltatásokkal. Nem csak Magyarországon, hanem mindenütt a világon. Egy nagyon hosszú békeidőszak végén rengeteg tünete van a fenntarthatatlanságnak. Érezni, hogy nagy változás van a levegőben, szinte folyamatosan jelen van valamilyen menekülési vagy újulási kényszer. Valahogy kifáradtak azok az alapvető elemek, amire bazíroztunk a II. világháború óta. Emiatt van valami káosz, riadalom, sötétség. Ha megnézzük, a saját színházunk utóbbi néhány darabjának – Alföldi Futótüzének vagy az általam rendezett Karamazov testvéreknek is – témája az igazságtalan pusztulás, ami körbevesz bennünket.  A Téli rege kapcsán azt gondoltam, talán mégiscsak hangot kéne adni annak, hogy ott rejlik mindannyiunkban a bizalom, hogy van az életnek értelme. Ha valamit elrontunk, helyrehozhatjuk. Ha nem is teljesen, legalább részben. És ennek a leckének a legszebb műve a Téli rege. Másfelől máig érvényes és aktuális darab, mert megjelenik benne az idő, és annak a rettenetesen felfokozott szerepe. Állandó filozófiai és ontológiai gondolatok hangzanak el arról, hogyan munkál az ember sorsában, és mit művel velünk. A Téli regében az a különleges, hogy egy nem teljesen valóságos történetet kell egy hihetetlenül pici helyen elővarázsolni. Nagyon szűkre szabott technikai lehetőségek között kell illúziót teremteni. Ez egy nagy színházban, ami gazdagon fel van szerelve, könnyebben megy, itt kicsit nehezebben.

Kováts Adél, Martinovics Dorina és Lovas Rozi / Fotó: Dömölky Dániel

Három nap van a bemutatóig. Ennyi év tapasztalattal a háta mögött még mindig izgul, szorong a premier miatt, vagy ilyenkor már teljes a nyugalom, hogy úgyis összeáll minden, vagy ennek az égvilágon semmi köze az eltelt évekhez, ez mindig a darabtól függ?

Igen, bizonyos értelemben már nyugodtabb vagyok, mint fiatalabb koromban. Abban az időben egészen a gyomorfekélyig képes voltam idegesíteni magam. Elégedett soha nem vagyok, sosincs készen semmi. Soha nem lehet befejezni…

Csak abbahagyni.

Igen. Különösen az ilyen jellegű műveket, mint egy nagy, grandiózus Shakespeare-t. Annyi életszegmens van benne, nehéz megtalálni egyik-másik szereplő megfelelő hangját, igazságát, hogy az ma is érvényes legyen. Úgy szólni a közönséghez – aki egyébként nincs költői szövegekhez szokva – hogy értse, átélje, megérezze a szépséget. Szerencsére Szabó T. Anna fordításában ez most még közelibb a Téli regében. Szóval nagyon izgalmas dolog színházat csinálni. Még így is, hogy manapság talán a társadalmi szerepe kevésbé meghatározó, mint amilyen mondjuk az én fiatalságom, különösen a rendszerváltás idején volt, és boldog vagyok, hogy én már akkor is dolgozhattam. Ma egy másik, szelídebb placcon állunk, de még mindig van egy társadalmi réteg, amelyik nehezen tudná elképzelni az életét nélküle. Nekik csináljuk. Ma már az agitatív képességünk talán egy kicsit megkopott, de körbe vagyunk véve fiatalokkal, úgyhogy ez valahogy fönntartja magát. Olyan régi művészet a színház itt, Európában, hogy valójában nem szorongunk igazán amiatt, hogy ezzel mit tesz a kor, a társadalom vagy a politika. Olyan sok mindent átvészelt már.